Öcsémnek:

Minden ember álma, hogy egyszer olyat cselekedjen, ami példa nélküli...

Szokványos napnak indult a mai, az ifjú halas számára. Szokásához híven, ma is korán kelt így még láthatta a gyönyörű napfelkeltét, amint annak vörös fénye, halvány rózsaszínre festette a tengerparti kisváros még álmos utcáit. Nem sietett, lassanként gyűrte maga alá a távolságot, mely boltjáig még hátravolt. A hátsó ajtón keresztül ment be üzletébe s nekiállt kávét főzni, hogy meg tudja kínálni a rövidesen érkező szállítót. Épp elkészült a friss feketével, mikor megállt hátul a kisteherautó. Georg -merthogy így hívták a halast-, már nyitotta is az ajtót az ifjú és mindig víg kedélyű, szállító srácnak. Bepakolták a szokásos hat ládát, aztán, tőlük teljesen szokatlanul, csendben megitták kávéjukat. Georg nem igazán értette beszállítója zavarát, de mivel látta mennyire idegesíti a beszéd a másikat, békén hagyta, s nem faggatta tovább. Pedig jobb lett volna. Bár lehet, hogy akkor sem tudott volna változtatni a később történteken...

(Sajnálom...)

Komor homályban játszott a kihaltnak tűnő buszmegálló. Egyetlen ormótlan villanyoszlop látszott csak tisztán a magasban ülő lámpatest alig fényénél. És egy ember sziluettje. Órák óta áll mozdulatlanul. Közelebbről már látszódott, hogy férfiről van szó. Olyan negyvenöt körüli, oldalt őszülő hajú, egyenes tartású, jobb kezén karikagyűrűt viselő, tiszta ruhájú ember. Idegesnek sőt, inkább zaklatottnak látszott. Miközben szemei ide-oda rebbentek, tétován tapogatta zsebeit. Átmeneti dzsekijének a bal belső zsebében végre meglelte cigarettáját. Megfontoltan szájába tolt egy szálat és bal kezével szélárnyékot tartva, jobb hüvelykjével elkattintotta az öngyújtót. Bombaként robbant a picinyke láng, szinte sikoltva húzódtak vissza a nyúlós árnyak. Emberibbé vált a világ egy csipetnyi tócsája, ez a végtelenül egyszerű és szürke buszmegálló. A láng kihunyt és felizzott a parázs, ahogy nagyot szippantott a férfi. Jól esett neki a füst. -Hál' istennek, ez legalább még működik - gondolta, majd félhangosan még hozzátette - Gusztustalan szokás.

Egy teljesen szokványos, napfényes délelőttön történt az egész. A kelő nap első bíbor sugarai messzire űzték a delejesen nyomasztó éjszakai álmokat s álszentül hirdették a mai nap szinte szokatlan s ártatlan egyszerűségét. Senki sem gondolt arra, hogy szörnyű tragédia fogja megrázni egy embertársunk boldog mindennapját, s taszítja gyászba gyermeki optimizmusát. Az új nap fénye elaltatta a gyanakvást s gúzsba kötötte a gyanút, de a sorsot már nem lehetett kijátszani. Lassú léptekkel ugyan, de határozottan közeledett az életet rabló pillanat.

Az utolsó felvonás:
Petike frissen ébredt ezen a gyönyörű reggelen, miközben önfeledten itta magába a nyári napfényt. Úgy érezte magát, mint aki az imént tisztult meg, ébredt rá az élet értelmére s teljesedett ki egója. A szikrázó ragyogástól könnyes szemmel hunyorgott a világba és rádöbbent, hogy elhomályosult látásával többet lát a valóságból, mint valaha. Messzire távolodtak a korlátok s feltárult végtelen sok lehetőség. Szemei azonban mohón megigézve tapadtak egyetlen helyhez. Élete igazi színpadához, a porondhoz, hol –hitte!- az angyalokkal keringőzhet, s legyőzheti a tér és idő korlátait, ahol kiteljesedhet élete értelme, mikoron azzá válhat, kinek mindig is érezte magát. Megérezte a bizonyosságot s tudta, hogy a mai napon megteheti s meg is teszi mindazt, mit szíve, lelke diktál s kíván.
Szemének tengerízű könnyfátyolán keresztül látta, amint elhárul előle minden akadály, szinte kinyílva hívta magához a világ, a POROND! Az a végzet, melyben hite szerint, végre megtalálhatja s vállalhatja önmagát. Nem habozott egy pillanatig sem csupán egy hatalmas lélegzettel lendületet vett s belevetette magát a színesen vad kavalkádba. Mikor eltépte lábait önnön világától, még magában felkiáltott:
Kezdődjék, hát a TÁNC!!!

Ma ráértem. Ja nem Viszont holnap meglepi partira vagyunk hivatalosak, aztán gondoltam illene valami derekasféle aprósággal mennem a hónom alatt, nemcsak az élelmiszer és italfeldolgozó részegységeimmel, üres teherhordó karokkal.
A dolgom igazából egyszerű volt, mármint ötlet terén. Az ünnepelt vadászik olykor, ha az ideje engedi, hát legyen a téma a vadászat és kapcsolódó látványelemei. (Horror nélkül, tehát a zsigerelés kihagyva.) A technológia pedig a faégetés. Hangulatos, látványos megoldás, ha nem megszokott képvilágot akar ábrázolni az ember, nem hétköznapi kütyükkel.

Ezt mondjuk jól eltoltam, azaz lvl 9-re tettem magam a nehézséget illetően. A talált darab rétegelt lemez nagyon jó, kívánta a trófeát, csak épp elkerülte a figyelmem, hogy ez nem ennek készült és bizony le van lakkozva. Mondjuk úgy, hogy érdekes volt megmunkálásra és szagra egyaránt... Megoldás lett volna a felcsiszolás, csak akkor ugrik a rajzolásra fordított idő. Figyelmetlenség - kitartás: 0:1

...
Részletek Szása Szaharov néprajzkutató úti-naplójából:

Július 28.

Napkeltekor ébredtem, itt kint a messzi Szibériában, távol Moszkvától és a civilizációtól. Elfogyasztottam szerény reggelimet és elpakoltam a hátizsákomba. Ebben volt minden vagyonom és ezek a benne rejlő dolgok voltak túlélésem zálogai. Az elmúlt este, távoli puskalövéseket hallottam és úgy döntöttem, hogy – mivel kíváncsi természetű vagyok – arra veszem utamat. Tisztában volta a benne rejlő veszéllyel, mégis kockáztattam, minden nap. Az idegenek élete itt, vajmi keveset ért, a könyörtelenség és vadság által nevelt, a végtelen pusztákon élő emberek szemében. Az időjárás szeszéjei és az éghajlati viszonyok nem kedveztek az empátiának és az emberségességnek. Minden egyes nap: küzdelem az életért a természettel szemben. Egyenlőtlen küzdelem gondolnánk, és mégis az ember győz. Általában. Mert az érzelgősség, az gyengeség, a gyengeség pedig errefelé egyenlő a halállal. Egyszerű emberek e vidék benépesítői. Városi szemmel még azt is mondhatnánk, hogy végtelenül önzőek és bárkit megölnek, ha az csak egy kicsit is előre viszi, nyikorgó kerekű életük szekerét. Vadságuk azonban nem ebben nyilvánul meg, hanem sokkal inkább abban, hogy rendkívül ritkán és csak nagy tépelődések után nyújtanak segítő kezet. Általában saját magukra vannak utalva s csatáikat is maguknak, gyakran egyedül kell megvívniuk. Más törvények és szabályok szerint élnek, más az értékrendszerük, így nem csoda, hogy ilyen szűken mérik a segítséget. Pláne, egy idegennek.

Dühöngött a hőség. Szinte elviselhetetlen volt a fények vibráló játéka az aszfalt feletti, lustán hullámzó levegőben. Az üvöltő, vagy épp csak duruzsoló motorok hangja, a tömeg zsibongása, a millió nappali zaj és hangkavalkád tette dzsungellé a kisvárost. Igazi őserdő, de a fák helyett a házak ugrottak az égnek, buja aljnövényzetként terpeszkedett a rengeteg beton és aszfalt. A hangok orgiájába, bőgőmajmokként óbégatott itt-ott egy-egy türelmetlen sofőr vad tülkölése, banki automaták vagy épp autók riasztója. És rátelepedett mindenre a hőség...
Itt állunk. A vonalon, a rajtnál, ahol kezdődik nekem a minden. Bele sem gondolok hány éve annak, hogy így éreztem magam, hogy ennyire sóvárogtam a viadalt, akartam a győzelmet. Túl rég töltötte meg orrom az üzemanyag gőzével keveredő aszfaltszag, csípte orrom a kénes kipufogógáz forró, szinte nyúlós bűze, saját verejtékem vadállatias gőze... De most! Most itt vagyok. A nap harsányan tűzi az alumíniumot, kezem alatt szinte megolvad a csúszásgátló lélegző műanyaga. Megjáratom ujjaim, nyugodt táncot lejtve, tenyeremet fel nem emelve.
Vakítanak a fények, ahogy vad orgiába egyesülve, szélvédőkön, krómon, napszemüvegen megbicsakolva csapnak szemembe késpengényi villanásaik, hogy aztán büszke ívben reppenjenek az égbe, rebbenjenek szerte a hőtől nehéz szélben, s egyesüljenek újra a legváratlanabb csillaghegyek alatt feszülő fém és üveg csodákon. Fény és hőség minden. Újra érzem... Újra érzem a vágyat, hogy egy legyek a küzdelemmel, hogy egy legyek a forró levegővel, a sebesen villanó fényekkel, a dübörgő motorokkal, egyetlen szívdobbanással, a bennszakadó lélegzettel, a pattanásig feszült idegekkel, a már-már kihívóan érzékké élesedett érzéssel... Hogy egy legyek a győzelemmel!!!

Kicsi, pici meg még kisebb. Mindezt pedig - ezúttal - fából.
(Bár külön rész, mégiscsak egy bevezető lesz a következő verzióhoz)

Régóta agyaltam egy kisebb méretű faházon és nem rég neki is ugrottam a feladatnak. Főleg a külcsín miatt szerettem volna természetes anyagból készíteni a kuckót, valamint mert ehhez akadt némi - a méltán sokat hangoztatott - HelyiForrás és szerszám is.

Már az alapanyagnál megakadt a projekt. Bármilyen nyers (de légszáraz) fából is készíteném, az bizony a fa természetes mivolta miatt, egy pc háznál nem túl előnyös tulajdonságokkal is bír. Vetemedés, repedés, szilárdság, mérettartás. Ezt bizony ki kell küszöbölni. Felmerült ugyan a préselt alapanyagok használata, de ezek már kevéssé keltik a természetes érzetet az emberben, valamint a rögzítési csavarozást sem tűrik túl jól lap irányban. Lapirányra jó a szilárdságuk, de préselt szerkezetüknek köszönhetően az élükbe hajtott csavaroktól, akár szét is nyílhatnak, repedhetnek, ami azért nem túl esztétikus ha sor kerül rá, valamint nem is megbízható kötési mód. Tiplizés, meg ragasztás a szerelhetőség miatt nem igazán jöhetett szóba. Nem csak jó döntés, de kényelmes is a rétegelt lemez lett. Mivel kísérleti jellegű házépítésbe kezdtem, a puhább, olcsóbb nyárfa tökéletesen megfelelt a célra, illetve az éleknél és a sarkoknál a bükkfa élzárás lett tervbe véve, az aránylag könnyű megmunkálás mellett elérhető nagyobb szilárdság/keménység érdekében.

Esendő az ember és olykor enged a csábításnak. Így engedtem én is az alkotási kényszeremnek. A főszerep pedig ismét a HelyiForrás-é, valamint a 0 Forint büdzsé anyagi forrásáé.

Az előző részben taglalt és kísérleti jelleggel épült, újragondolt bontott ház újrafelhasználással megvalósított egyedi kuckó építése, annak sikeres kivitelezése, arra csábított, hogy a saját konfigurációmat is valami egyedi házba próbáljam bezsúfolni. Egy óra gondolkodás, nagy pontosságú tervrajzok készítésének elmaradása után és szemrevételezve a HelyiForrás megcsappant készletét egy MAXDATA PCMD/53113 házikóra esett a választásom. Tehát az alap megvolt – jó kis acélszerkezet és elég vastag acéllemez oldalfalak – már csak a meglévő konfigom komponenseinek méreteit kellett megismernem meg egy kupacba rakni a játékszereimet.

Azért nem ment ez olyan könnyen...

Kórelőzmény:
Amolyan otthonülős/barkácsolós/kreatív/perszehozdelmegnézem/agyalós/karitász kismesterként azzal kellett szembesülnöm, hogy elég volt. Már abból, hogy a saját, talán túlpátyolgatott gépecskémen a zikszpétő a wintízig, raszpberritől a linuxmintig kéne napi szinten tartanom egy-egy rendszert x86 és x64 alapon is. Hardveresen lassan túlléptem a támogatást és nem volt mókás, mondjuk tizenhat színű grafikus oprendszerrel mókolni Tehát döntöttem, hogy összedobok - a sokszor hangoztatott HelyiForrás intézmény készletéből - egy sok oprendszeres gépet. Majd mindjárt arról is döntöttem, hogy ez legyen kicsi. Mert nehogymár csak úgy belakok egy házat... Van aki egy egy egész országot szívat, én megelégszem önmagam gáncsolásával.

Kellett egy ötlet...
A kezdet:

Figyelem! A bejegyzés tartalmában és képeiben reklám szerű tartalmak láthatóak valamint a képek idegállapotba hozhatják a rendszerető látogatót!

Az elgondolás egyszerű volt, a kivitelezés pedig puritán. Na meg persze semmi sem ment elsőre. A történet talán akkor kezdődött, mikor megdöglött a BOSCH PSR 14,4 akkus csavarozó gépem akkuja. Igen akkuja, mert bár két akkuval szerelték gyárilag én alig használtban szereztem meg. Nyilván az akku miatt vásárolta meg előző gazdája, majd a megmaradt akkuval értékesítette. Sikeresen Nos három évet bírt az egy darab akku nálam. Mondhatni sanyarú sorsa volt és több tízezer csavarbehajtáson vagyunk túl vele.
Szóval. A gép tökéletes és nem szívesen kukáznám, hát mit évő is legyek... Rántottára gondoltam épp. Meg arra, hogy jó lenne a fali 220-as aljzatból meghajtani a kicsikét. (Nem. Nem Gizit, hanem a fent nevezett akkus gépet.) Mikor ezt ilyen jól kiókumuláltam, vettem a bátorságot és félelmekkel telve bekérdeztem a PH megfelelő (alias "gány") topikjába, miszerint lehetséges-e laptop töltővel meghajtani?
Megoszthatatlan vélemény szerint ez az ötlet, bizony kapufa. A Tisztelt hozzáértők, fáradtságot nem kímélve világosítottak fel arról, hogy a töltőn szereplő A, azaz az amper érték, nem egyenlő - persze, hogy nem, de még csak nem is ugyanazt mértékelik velük - az akkus fúrón található 1,5 Ah, vagyis amperórával. (Quartz órám több is volt a KGST piac idején, de sosem láttam Amper márkájút ) Természetesen - alapból szkeptikus lévén - nem értem be ennyivel és bizony csak összegányoltam egy noti töltővel. Miután szuahéli nyelvű szakirodalmon sem nevelkedtem, némi kreatív dolgot kellett merítenem az emberi találékonyság feneketlen zsebéből. Gugli barátom mutatott pár dolgot és Jutub is villantott pár szakbarbároknak való videót és végül sikeren azonosítottam (mit azonosítottam?! Már tudom, hogy mik a jelöléseik ) a pozitív és negatív ki-be meneteket és érintkezőket s nagy-nagy lendülettel, hatalmas precizitással kötöttem össze az akkus gépet a laptop töltővel. Konyhai kisgépek csomagoló drót kötegelőit blankolva építettem meg a hőn áhított áramkört a töltő és a gép között.
Itt drámai hatást keltendő, kis szünet következik.