Bárhol lehet élményben részed az életed folyamán. Mindegy hol vagy. Lehetsz egy vadvízi túrán, egy populáris rendezvényen, kiállításon vagy csak egy egyszerű kávéházban. Teljesen mindegy, mert az élmény bárhol rád találhat. Annyi csak a dolgod, hogy nyitott légy.

Az osztag ekkor már a kifutópályán sorakozott s várták a kötelék parancsnok érkezését. Áhítattal átitatott pillanat volt ez, ahogy koromfekete egyenruháikban álltak a csillogásmentesen és sötéten fénylő gépeik előtt. A forróságtól billegő levegővel takart betonon egy apró fekete pont közeledett feléjük, s lassan alakot öltött. A kötelék vezetője érkezett meg és majd egy percig álltak mindannyian néma vigyázzállásban. A csapat vezére egyesével pillantott mind a tizenkét pár szembe s úgy tűnt elégedett volt az ott látottakkal. Terpeszállást vett fel s háta mögött kulcsolta össze kezeit. Enyhén előredőlt álltában, állát is szinte előre nyomta, ami által még inkább könyörtelennek tűntek az egyébként sem kedves vonások a sebekkel tarkított arcában. Számtalan bevetésen és ütközetben volt már s ez magyarázta a vízumpecsétekkel teli útlevélre emlékeztető arcot.
Látszólag nem történt semmi változás, a tizenkét résztvevő mégis egyszerre, egy emberként vette fel a „pihenj” tartást. Szempillantásuk sem rebbent. Egyenes és nyílt tekintettel várták – a maguk közt csak „Az Öreg” néven emlegetett – felettesük eligazítását.
- Uraim! Maguk pontosan olyanok, mint amilyen katonákat mindig is akartam nevelni. Tökéletesek. Azonban mielőtt nagyon örülni kezdenének, elmondok valamit. Elmondom azért, hogy okuljanak, hogy készüljenek, hogy tényleg a legrosszabbra számítsanak a mai napon. Ma, Önök négy géppel berepülnek velem a zárolt szektorba. Adatgyűjtés és feltérképezés a feladat. És a visszatérés! Csak azért hangsúlyozom, mert a küldetés sikerének az esélye elhanyagolhatóan minimális, de nem zárható ki. És hogy miért vagyok ebben ennyire biztos? – választ nem várt, csupán tartott egy kis drámai szünetet s igyekezett kordában tartani a milliónyi emlék közt csapongó tudatát. - Én vagyok az egyetlen, aki berepült arra a területre. Pontosabban, aki berepült és vissza is tért egy hősies mentőcsapat segítségének köszönhetően. – észre sem vette, hogy vesz egy nagy levegőt, mielőtt a történetbe kezdene s gyászos lassúsággal fújta ki. Már nem az ő megszokott kemény hangján fogott a mesébe.
- Tizenöt évvel ezelőtt történt. Jól emlékszem még… Forró nyár volt. Forró, vérvörös nyár. A háború a végéhez közeledett és kezdtünk mindenből kifogyni. Hadianyag, élelem, ember, bátorság és remény. Mind hiánycikké vált. Ez indokolta a vezérkar kétségbeesett döntését: expedíciót indítani a tiltott szektorba. Önkénteseket toboroztak s bár nem voltam már fiatal még mindig lobogott bennem valami. Kaptam az ajánlatom s elvállaltam a felderítő csapat parancsnoklását. Egyikünk sem hitt a sikerben mégis magabiztosan vonultunk, az akkor még új fejlesztésű X-21V6-os gépek indítóállásaihoz. A legmodernebb technikát, a legprecízebb műszereket és a legbiztonságosabb ruhákat kaptuk meg. Hosszasan álltunk az impozáns gépek előtt, szemünk könnyezett a vörös széltől, de nem hajtottuk le az arcvédőket. Álltunk s magunkba szívtuk a már majdnem teljesen mérgezett levegőt. Vinni akartunk valamit a hátrahagyott világból. Tudtuk, sejtettük, hittük, hogy nem térünk vissza. Csak azt nem sejtettük, hogy azt sem fogjuk tudni, mi okozta a halálunkat. De nem állhattunk a végtelenségig és néma csendben elfoglaltuk helyeinket.

A horror:

Második órája zuhogott az eső s úgy tűnt, el sem áll reggelig. Váratlanul jött s készületlenül érte az óvatlan álmodót. Az álmodót, ki még most is végtelen birodalmában, álomország hatalmas s nehéz kapuin túli, mennybélien csodás tájain röppent tova súlytalan álomtestével, mit sem törődve az ideát dühöngő elemek párbajával, gigászi és soha véget nem érő csatájával. Lassulni érezte, kecses madárként szálldosó álom-testét s végül már csak a vágy s az akarat maradt, de bármily nagyon is szeretett volna tovább repülni csak lebegett egyhelyben, szerencsétlenül. Nem értett semmit s nem maradt egyetlen ép gondolata sem. Nagyon nehezen s hatalmas kínnal próbálta eltépni az álom puha-ólomsúlyú béklyóit, miközben tudata még az álom, megtévesztő szabadságérzéséért sírt s remegett, mint gyermek, kit elragadnak anyjától, s pőrén a világba lökik. Megszakadt a világ…

Álmosan dideregve, vacogva és teljesen vizesen ébredt. Zúgó fejjel nézett körül szobájában s kis híján kétségbe esett: a kicsiny szobácskában áll a víz és szakadatlan zúdul még mindig a sáros, iszapos, szutykos lé. Tudta, hogy menekülnie kell, mert a helyiség hamarosan teljesen megtelik s ő a legkevésbé sem akar meghalni gyönyörű álmai után. Berzenkedve ereszkedett a posványba s óvakodott ki a felszín felé. Kemény menet volt ugyan, de sikerült felküzdenie magát a szembe rohanó áradaton keresztül. Mikor végre kiért a nehéz, feketebársony felhőkkel takart éjjeli égbolt alá, egyszerűen csak hanyatt feküdt, s a lassacskán alábbhagyó nyári zivatarban hallgatta az egyre lassuló ütemben koppanó esőcseppek szférikus zenéjét. Mikor elállt végre az eső, tudata szinte testi gyönyörként érzékelte a beállott csendet egészen addig, mígnem rákezdett a békák kórusa az esti szerenádjukra, mely úgy tűnt: a telihold kristálytiszta fényéhez szól.

„Láv sztori”

Avagy: Szerelem kicsit másképp

- Ááááh! Milyen jót aludtam. Végre tavasz van. Fényben úszik minden s édes illatokkal telik meg a levegő. Jó nagyot nyújtózkodom. Fantasztikus érzés, amint érzem, hogy energiával töltődik fel minden porcikám. Kedvet kapok egy kis testmozgáshoz, így hát elkocogok a kovácsoltvas kapuig. Mielőtt körülnézek teleszívom tüdőm friss levegővel, és megpróbálom kiélvezni a pillanat minden gyönyörűségét. Ekkor nézem csak, hogy szomszédjaim otthon vannak-e. Balra lakik az enyhén szólva túlságosan úrihölgy, Lilly. Jobbra pedig a sportos vagány - akit magamban csak izminek szólítok, de azt soha nem mondanám neki - Tyson. Ő éppen reggeli edzőköreit futja. Oda is kiáltok neki:
- Na mit szólsz? Király időnk van, mi?
- Mi van kölyök? Érzed a tavaszt? Jön a tavaszi bezsongás, úgyhogy vigyázz! El ne üssön. Na csá!
Tessék. Szokás szerint piszkálódik. Bár az igazat megvallva, én így kedveltem meg. Mióta csak ismerem mindig is ilyen volt, de én átlátok rajta és tudom, hogy a macsó burok alatt, egy arany szív dobog. Jó fejnek tartom. Kicsit büszke is vagyok rá – biztosan mondhatom, hogy - a barátomra, hisz keveseknek van ilyen nagyszerű barátja. A „Kölyök” nevet is ő ragasztotta rám, amire ismét csak büszke is vagyok. A becsületes nevem pedig: Ted.
Mesterkélt flegmasággal fordul felém Tyson:
- Hé Kölyök! Hallottál már az új csajról? Tegnap költözött ide a sarki házba. Eeeggész joó a kicsike.
- Nem, nem hallottam még róla. De mond! Te, láttad már? Mégis, milyen? – ömlik szét bennem a lelkesedés.
- Ha-ha-ha. Na mi van? Elkapott a vadászláz? Csak vigyázz! Megmondom őszintén. Nem szeretném, ha csalódnál, és esetleg még pórul is járnál.
Egész meghatódom! Ilyen közvetlen, még soha nem volt velem. Nem szeretném, ha észrevenné elérzékenyülésemet, ezért sürgetve folytatom:
- Jó, jó, jó! Mond már végre mi a pálya?
- Eh! Szertelenke- mímelve zsörtölődik. – Egyébként egész jó az alakja, csak hát vékonyka a szentem az én ízlésemnek. Igaz az nem igazán tetszik, hogy egy kicsit fennhordja a pici orrocskáját. Na cső Kölyök, én megyek futni. – és már megy is.
Én pedig egész nap őt, sőt Őt várom, de úgy látszik ma nem, jár erre. Minden mozgásra izgatottan kémlelem az utcát. Hiába. Francba. Mára ennyi, majd talán holnap.
- Mmmh, ááhhh. Brrr, hogy lehűlt a levegő reggelre, de legalább friss és én is annak érzem magam. Mozgatom alvástól zsibbadt tagjaimat a tornácon, miközben végigfuttatom szemem a csendes utcán. Aztán... Aztán kigúúúvadnak a szemeim. Igen. Ő az. Lopva rohanok a kapuhoz, és csak nézek, mint etióp gyerek a Mc Donald's- ban. Megrészegülve iszom a látványt: kecses járás, úri tartás, fantasztikus ívek, csodás idomok és ringó csípő. No és az illat! Megfogott. Érzem.
Hopp, már el is tűnt a sarkon.
Orrom lógatva lépkedek a ház felé, de azért még a vállam felett visszanézek. Megfagyok és lángragyúlok. Már visszafelé tart. Úgy látom csak újságért ment a szívem csücske. Jaaj, hogy egyem azt a fitos kis orrocskáját. Ahogy elvonul előttem kacéran, felveti a fejét, és ha lehet még kecsesebben jár, mint amit valaha láttam. Istenem! Lehet, hogy tetszem neki? Lelkesedem. Ekkor eltűnik a sarki házban. Mikor úgy ahogy magamhoz térek e tünemény bűvöletéből, megfordulok s látom, ahogy Tyson rosszallóan, csóválja a fejét. Phö! Biztos féltékeny a sikeremre. Ahogy összeakad a pillantásunk rövid, határozott főbiccentéssel üdvözlöm. Hadd lássa, hogy a „Kölyök” is valaki. Marhára elégedett vagyok magammal.
Újra eljött az este. Felragyognak az első csillagok s én bambán elrévülve bámulom, az egyre fénypöttyösebb, sötétülő tavaszi égboltot. Mindenemet átjárja, ez a semmihez sem hasonlítható bizsergés. Lefekszem de az álommanó most nem akar piciny zsákjából hinteni fejemre. Ő jár a fejemben és belém mar a kétely: Lehet nem is nekem jelzett? Vagy, hogy csak játszik velem, mint macska az egérrel? Nem tudom. Tyson biztos tudja. Rengeteg csaja volt és tele van tapasztalattal. Nem, nem, nem. Nem fogom kikérni a tanácsát, hadd lássa milyen magabiztos, és lehengerlő tudok lenni. Csak merjem megszólítani. Csak mer…
- Ááááhh! – Úgy látszik elaludtam. Csodálkozva tapasztalom, mennyire frissnek érzem magam, pedig keveset aludtam. A következő gondolatom Ő és én máris rohanok a kapuhoz. Megtorpanok, és csak nézem. Nézem, ahogy közeledik, s közben angyali szárnyak suhogását érzem magam körül. Egyszerűen nem tudok megszólalni. Gyomrom helyén kő van, torkomban gombóc, szívem vadul, tombolva egyre szaporábban ver, remegnek lábaim és érzem, hogy szólni sem tudok, csak nyelek nagyokat. Olyan szerencsétlenül érzem magam. Nagyon - nagyon szerencsétlenül. Aztán csak állok és várok. Várom, hogy visszafelé jöjjön.
Leforráz a tudat, hogy magabiztosságom mértéke megközelíti a nullát, és kezdődik minden a már ismert forgatókönyv szerint. Ő befordul a sarkon, én bámulom miközben tisztán, érzem, hogy tagjaimból elfolyik az erő. Mikor elém ér, meglepődve hallom Tyson hangját balkéz felől:
- Kisasszony! Először is elnézését kérem, amiért így ismeretlenül megszólítom, bízom benne, hogy nem találja sértőnek a mondanivalómat. Igen kedves ifjú barátomnak hatalmas ajándék lenne öntől, ha megengedné kiskegyed, hogy haza kísérje. Remélem, elfogadja ennek az igen ambiciózus, fiatalembernek a gáláns, testőrségi felajánlását. Még egyszer elnézését kérem, és ha megbocsát… A viszont látásra.
Nekem csupán csak a foga közt suttogva szól: Minden bele Kölyök, tied a pálya!
Tyson ezzel lelépett, én pedig itt maradtam Vele. Ezzel a földöntúli, tüneménnyel. És megpróbáltam. Elkezdtem beszélni - zavaromat, leplezni igyekezvén - de éreztem, hogy semmi értelmeset nem tudok kinyögni. Csupán hebegek-habogok s mindenféle hülyeséget összehordok. Ő pedig csak mosolyog, szemérmesen pislog s bátorítóan néz rám zafírfényű, igéző szemeivel.
Beszélgetünk. Minderről, ami eszünkbe jut. Magunkról, az időről, az életről és az álmainkról. Észre sem vesszük mikor, hogyan, egyszer-csak kiérünk kis városunkból. Gyönyörű a frissen sarjadó természet, a liget a madárhangokkal és virágok illataival. Szinte repdesek a boldogságtól.
Egy kis tisztáson telepedünk le a bársonyos fűben. Örömtől duzzadó szívvel hallgatom a boldog csacsogását s szememmel, iszom be szép testének látványát. Kedves szavakat susogunk egymás fülébe, kergetőzünk és egyre többször „véletlenül” összeérünk. Boldogok vagyunk.
Nehéz bársonyként zuhan ránk a valóság, s egyszerre döbbenünk rá, hogy elröppent felettünk a mai nap. Ahogy lefelé halad a nap, úgy indulunk mi is hazafelé. Mámoros fejjel, hallgatagon. A lelkiismeretem tiszta, mégis kétely furakszik eufórikus gondolataim közé. Elbizonytalanodom, mintha megfeledkeztem volna valamiről.

A halhatatlan

Magas szirten állva, a mélység fölé dőlve
Főnix madár áll, kutatva nézve a mélybe.
Szűk pupillával, kitartóan a messzeségbe réved,
Érzi, valahol messze, a kedvese lépked.
Érzi a hívást, sajgó szíve rándul,
Könny szökik szemébe, s a világ elhalványul.

Szikra röppen odafenn – szegény - már senkinek sem
Árthat.
A szemlélő, csendes haláltusájából, csak rőt lángokat
Láthat.
Teste elhamvad a mágikus izzásban
Teste elmerül e gyötrő kínzásban.
Hamvai nem szállnak szerte a széllel a világnak
Lelke tovább él, nem felel soha az égi bíráknak.
Kicsiny kupac csak -mi jelzi- mi történt e helyen,
Senki sem sejti, hogy új élet kél ma éjjel e hegyen.

Az elszállott lélek visszatér
A Telihold rideg fényénél
Körüljárja lassan földi hamvait
S keresi egy itt hagyott szív szavait.
Visszatérnek az emlékek,
Szépen sorban,
A szürke halom közepében,
Valami megdobban.
Ismét él a szív s a test is születik már,
Felriad a lélek is, szárnyra kapna már.

Alamizsna

Fájdalmasan felberregett az ébresztőóra. Egy kéz tűnt fel a homályban és zuhanva nyomta le az órát. Ismét egyenletes légzés hangja töltötte meg a levegőt. Két egész óra telt még el, mikor a férfi felriadt: Elkésett!
Lázasan kapta magára kissé gyűrött ruháit, jobb kezével beletúrt rövidre nyírt szálkás hajába, közben baljával szeme sarkából kikotorta az éjszaka folyamán megkövült könnydarabkákat. Az ajtó felé rohanva ugrott cipőjébe és felmarkolta a slusszkulcsot. Ahogy az lenni szokott, rossz volt a fogás és a kulcscsomó laposan esett a cipőszekrény mögé. A férfi kikerekedett szemmel bámulva tűnődött, aztán kilépett lakásából. Tudta, hogy nem bírja egyedül odébb tolni az antik bútort ezért úgy döntött, hogy igénybe veszi a tömegközlekedést. – Majd délután elhívom egyik haveromat... - gondolta.
Növekvő lendülettel vágódott ki a kapun. Nagy sebességgel törtető alakja nem vesztett a lendületből, de furcsa átalakuláson ment keresztül. Az ilyet, leginkább radarszint alatti repülésként fogalmazná meg a szakirodalom és egy nem klasszikus szépségű landolást említene meg. A kapuban fekvő alakban megbotlott és egy lapos ívű pályán átrepült a járda felett. Az úttest egyik kátyújában ért először talajt majd gellert kapva, őrült bukfencekkel gurult a szemközti házig és – hogy egy nagy magyar költő néhány sorára utaljak – nagyot koppant, azután elhallgatott.
Pillanatokkal később – miután kicsit összeszedte magát, megigazgatta a már „mocskosnak” minősülő ruháját – visszarohant a kapuhoz. Egy szerencsétlen, rettenetesen ápolatlan hajléktalan ült a kövezeten, hátával a nyirkos falnak támaszkodva. Eléállt és csak hallgatott. Tétován nyúlt zsebébe. Életében talán először, teljesen önzetlenül akart adni valakinek valamit. Segíteni akart. Lehajolt s a földön ülő alak lábához ejtette az érméket. A hajléktalan mohó tekintettel nézte az adományt, majd olyat mondott, amire tényleg nem számított a férfi.
- Mi van öreg? Minek nézel te engem? He? Há’ asszed’, hogy a szutykos forintjaidra vagyok rászorulva? Mi? Há’ egy tisztességes üveg bort se kapok ezér’! – felmarkolta az aprót és dühösen visszarakta a döbbenten bámuló férfi, még mindig nyitott tenyerébe. – Na húzzá innén hapsikám, az alamizsnáddal együtt!
Hősünk leforrázva kullogott az aluljáró felé. Nem jutott szóhoz. Egyszerre volt csalódott és végtelenül dühös. Magában dünnyögve lépkedett lefelé a lépcsőn, közben az embereket figyelte. Kezéből próbálta a pénzt zsebébe szórni, de rosszul lépett és az érmék az alsó lépcsőfok előtti rácsozatba estek. Közben rájött arra is, hogy a tárcáját az irodájában hagyta az este, jegyet sem válthat. Gondolta bliccelni próbál, legfeljebb elkapják, ő másnap befizeti a büntetést és ennyi. Megteheti.
A nem túl megvilágított folyosón egy kislányt látott. Valahogy vonzotta szemét a gyermek. Olyan hét év körüli, nagyon vékony, göndör barna fürtös és smaragdot idéző zöld szemű lányka volt. Egy idősebb férfit nézett sóvárogva, aki épp egy hamburger utolsó darabját igyekezett eltüntetni. Odalépett és megszólította a kislányt:
- Éhes vagy?
A lányka csak bólogatni kezdett, aztán mégis megszólalt:
- Nagyon.
A férfit szíven ütötte ez a szó és a benne felhalmozott kín és vágyódás. Szomorú dolog. Tudta, hogy nincs egyetlen forintja sem, de nagyon szeretett volna adni valamit. Ha többre nem is képes, legalább megpróbálja jobbá tenni egyetlen óráját. Dzsekijében kutatott, majd hirtelen felragyogott felhős arca. Ötletre lelt elméje rejtekében. A kezében hevert, amit talált: egy darab papír, golyóstoll és az utolsó névjegykártyája. A papírra felírta, hogy hat zsemle, hat szelet szalámi, egy liter tej és egy tábla csoki. Aláírta és a kislányhoz hajolt:
- Figyelj csak! Felmész itt a lépcsőn és átsétálsz a túloldali sarki boltba. Tudod melyik az?
- Ühüm. – bólintott a leányka.
- Odaadod ezt a papírt a pénztárosnak és megmondod, hogy majd délután jön Imre bácsi és kifizeti. Jó? – közben félbehajtotta a papírt és ekkor rontott rá egy sötét alak, aki eddig az árnyékból figyelte.
- Takarodj a lányomtól! Mit képzelsz magadról? Játszod itt a jófiút, oszt ugyan olyan mocskos vagy, mint mi! – és csak dőltek a szitkok a szerencsétlen férfi fejére.
Nem értette, mi történik. Tudta, hogy tényleg koszos, hogy nincs most pénze, de hát kérem, ő csak segíteni szeretne.
- Nne tessék haragudni! – hebegett – Én csak… éhes a kislány és arra gondoltam, hogy …
- Francba veled! Mit akarsz ilyen alamizsnával? He? Akkor is pokolra jutsz én meg se cigit se sört nem tudok venni a nyavalyás fecniden!
Közben feltűnt két rendőr is és átnyomakodtak a nézelődőkön:
- Mi történik itt? Mi a probléma?
A fúriaként tomboló züllött nő - a lány anyja – szinte fröcsögve ordítozott a két rendőrnek:
- Ez az alak molesztálta a lányomat!
- Igaz ez uram? – ám hiába várt választ, a férfi egyszerűen nem találta a hangját. A rendőr visszafordult:
- Asszonyom! Óhajt feljelentést tenni? – bár udvariasan kérdezett, de látszott, hogy hová kívánja a már rég ismert és nem kedvelt nőt.
- Jelentse a fene! – majd hogy elillant a mérge, karjánál vonszolva a törékeny gyermekét, eliszkolt.
A rend őrei közrefogták a férfit s indultak a felszín felé. Egyikük sem vette észre, hogy a férfi elejtett valamit. A névjegykártya volt az.

BARACKBEFŐTT

- Anyúúú! Nézd hogy hullik a hajam – nyújtotta tüntetően István a fésűt édesanyja felé.
- Látom kisfiam. – bólogatott megértően – Ez azért van, mert a hosszú tél alatt szervezeted felemésztette a vitaminkészletét. Ezért szoktunk tavasszal fáradtabbak lenni, mint az indokolt volna. Tudod mit ? – nézett kisfiára játékosan felhúzott szemöldökkel – Szaladj a kamrába és egyél valamilyen gyümölcsöt!
István elviharzott és csak csalódott hangja szállt édesanyja felé:
- Nincs is semmi gyümölcs! – nyafogta.
- Akkor hozz egy üveg befőttet! Majd én kinyitom neked.

- Lassan peregni kezd rövidke életem filmje, miközben érzem, hogy az egyre növekvő hőmérséklet hatására testemet kín járja át és egymás után állnak le az életfunkcióim. Csak néhány napja kezdődött s most ostobán és tehetetlenül ér véget életem.
- Igen! Határozottan emlékszem. Hat nappal ezelőtt kezdődött az életem. Talán furcsa, de ez az igazság. Akkor hajnalban ébredtem öntudatra, tehát számomra akkor kezdődött az élet. Nem is értem, hisz biztos, hogy már előbb is éltem, hisz születnem és növekednem is kellett. De erről nincsenek emlékeim, sem sejtéseim. Egyszer csak voltam. És tudtam mi a dolgom. Itt voltam belül és járatot kellett készítenem. Ezt sem értem, hogy mi az hogy belül. Mert ez ugye feltételezi azt, hogy van kívül is, amiről viszont nekem fogalmam sincs. Egyszerűen erről sem tudok. Nem értem a világot. Nem is tudok róla. Nincs semmi más, csak a „belül”, a létezés és a cél. Vagyis én belül vagyok, élek és csinálom a járatot. Egyszerű élet.
- Négy napon át dolgoztam folyamatosan s közben egyre csak gondolkodtam. Miért nem emlékszem a kezdetre? Miért kell csinálnom a járatot? Ez lenne a világ és semmi más? Válasz nélkül maradtak kérdéseim. Egyszerűen nem tudta elmém megválaszolni azokat, vagy fel sem fogta… Ez volt a világ. Csakis itt belül. Ennek kell a világnak lenni, hisz nem ismerek semmi mást. Ennek a létezését érzem, tudom. Lehet, hogy tényleg ez a világ…
- Monoton magányom csendes folytonossága hirtelen kibillent az egyhangúságból. Testemet súlytalannak éreztem. Nem ijedtem meg és nem is féltem. Nem volt mitől. Semmi olyanról nem tudtam amitől félni kellett volna. Sőt azt sem tudtam mi is a félelem. Viszont pillanatokkal később, azt hittem meghalok. Nemhogy visszatért a súlyom, de egy irdatlan erő szinte szétkent a járat alján vagy falán, vagy mit tudom én milyén. Fájt mindenem. Képtelen voltam megmozdulni s némán tűrtem, amint gigantikus erők kezdenek játszani világommal, s görgetik-pörgetik a „belül” -t. S vele engem is.
- Végül elcsendesedett minden. Én továbbra is képtelen voltam megmozdulni és a hosszas töprengéseimet, kisebb-nagyobb eszméletvesztések darabolták nem egyenlő részekre. A nem-tudom-én-hányadik-ilyen után éreztem meg a változást. Egyre melegebb lett s tehetetlenül vettem tudomásul, hogy ezt nem fogom tudni hosszú távon elviselni. Én most szép csendben elhunyok. Kár…
- Jó lett volna egyszer meglátni, hogy miként néz ki a kívül. Megtudni, hogy egyáltalán léte…..

A tudatlanság kegyetlensége:

Egy üveggolyó

Lepattant biciklijéről a két suhanc és nyílegyenesen rohantak a tiltott hely legveszélyesebb részéhez. A bika akó. Ott is a disznó karámhoz - ahol a falu legnagyobb és legfélelmetesebb kandisznóit tartották – futottak. Egyszerűen lenyűgözte őket az irdatlan hústömeg, a disznók nagysága, rettenetes és hatalmas fogakkal teli szájuk. Már-már mesebeli szörnyeknek tekintették őket a srácok és megigézve bámulták hosszú perceken át a felhorkanó és mindig csámcsogó fenevadakat.

- Végig mersz menni a kerítésen? – hangzott a kérdés, ami sokkal inkább biztatás volt és utat engedett a gizdábbik fiú belső kényszerének. Már kapaszkodott is felfelé az akó oldalára és apró lábaival tapogatva az ódon keményfa deszkák tetejét, óvatosan araszolt előre. Majd hirtelen ötlettől vezérelve átlépett a válaszfalra, és így mindjárt két éhes tekintet kísérte két oldalról az enyhén billegő mozdulatait. Végülis megtette a távot oda és vissza és hatalmas megkönnyebbüléssel ugrott le a talajra. Diadalmas vigyorral nézett farkasszemet barátjával:
- Te mered? – vágta ki a kérdést. Bár tudta, hogy kitérő lesz a válasz.
- Áááá, nekem most nincs kedvem – és unottan elfordult a cimbora. Rá sem mert nézni barátjára. Pedig, ha tudta volna, hogy az kis híján a saját nadrágjába vizelt a mutatvány közben, lehet hanyagolta volna a jövőben az ilyen kihívásokat.

Magyarázat helyett:

A szkeptikus

Diszkréten nyekkent a szék, mikor belezuhant a nemrég hazatért férfi. Halkan csilingelt a kávéscsésze, amint óvatosan belekevert a fekete, még erősen gőzölgő lébe. Fáradt, tétova mozdulattal nyúlt dohányos dobozkájáért, majd szisztematikus mozdulatokkal – kezének állandó remegését valamelyest leküzdve – tömte meg cigarettáját. Hátradőlt s felemelte a csészét, egy apró korty s már tette is vissza az asztalra, kicsi koppanás kíséretében, morgolódva a fránya remegés miatt. Jól megszokott mozdulattal tolta fogai közé cigarettáját, kattintott tüzet jobb kezével (pedig balkezes) s szívta magába a dohány semmihez sem hasonlítható füstjét. A napi áhítat ideje. Jól eső érzésként élte meg, ahogy apró adrenalin löket kél testében a forró füsttől, szűnik meg egy pillanatra a fájdalom s árad szét az érzés: jól esik.
Fáradtan megdörzsölte szemeit, majd kissé hátrafordulva kiáltott be a lakás mélyére: - Telefonálok. Kicsit hagyjatok!

Egy rohanó és teljesen elanyagiasodott világban élünk. Egy oly korban, mely mostoha szülőként viszonyul gyermekeihez. Hozzánk. Hozzánk, kik nap, mint nap vívjuk csatáinkat az élet nevű végtelen és háborgó tengeren. Hajszoljuk a pénzt, a kényelmet s hisszük: ez így van jól. Én is így hiszem, hittem. Ám kényszeredetten kellett észrevennem, hogy ez bizony nem működik jól. Nem ezt tanultam én a szüleimtől kisgyermekként, de ezt a példát láttam már kamaszként és az akkori gondolatvilágommal úgy hittem, hogy ez a helyes út és ez az én sorsom is. Aztán az évek alatt szép csendben elfelejtettem, hogy milyen is gyermeknek lenni. Milyen az mikor a hétvégén sétálni megyünk. No nem valami sétáló utcába, vagy egy szépen rendezett, műemlékekkel ékített térre, hanem az igazi, „vad” természetbe. Vízpart vagy erdő, - egyre ment. Egy volt a lényeg: együtt vagyunk, és ezt ÉREZTÜK is. És nem dobáltuk szét a szemetet, és mertünk futkározni csupasz talppal azon szép zöld füvön. Együtt voltunk. Ma már csak emlék. Egy gyönyörű, rég elfeledett, aprócska kis emlék. Ennyivé lett arra a korra, mikor már a saját gyermekeimért kell aggódnom. Rettenetesen éreztem magam, mikor rádöbbentem egy oly kor jéghideg szellemére, mely vezérlete alatt nem lehet igazán gyermekként élni. Egy kedves, aranyos kislány nyitotta fel szemem. Ez a kislány a rokonságunkban töltötte egyik hétvégéjét. Csendben ugyan, de csillogó szemekkel. Az asszonyok beszélgettek s szóba került az egyik örök, nagy téma: az ételkészítés rejtelmei. Szóra-szó, receptre-recept s egyszer csak megszólalt az alig négyéves tünemény:

...
...
...
... olvasni a blogban?

Arra gondoltam, hogy itt össze lehetne gyűjteni az olvasói igényeket. Nemcsak magam miatt, de vagyunk páran, akik szívesen publikálnak és nem mindegy, hogy elsikkad az írásunk, vagy értő közönséget talál magának ebben a népes és sokszínű táborban Azt látom, hogy sokan vagyunk akik írnak, és még többen akik olvasnak.
Ezért feltenném a kérdést:

Miről vagy mit is szeretnél olvasni az amatőr irodalmároktól itt a blogon?

Elsősorban a csak olvasni ide látogatókhoz szól a kérdésem, de természetesen mindenki építheti az irányt a saját gondolataival, elvárásaival. Jöhetnek az ötletek, javaslatok, igények, a kritikák és vélemények.

Köszönöm a megtisztelő figyelmetek!