A kis falusi diszkóban hangosan szólt a zene. A fiatalság eme padokkal, és díszkivilágítással díszített becsületsüllyesztőjében tombolta ki a heti feszült pillanatokat, engedve az alkoholos italok kiváló (ruhát is) oldó hatásának. Mindenki jól érezte magát, elvégre is, szélső nap volt.
A tánctérről ballagtunk le, szabad helyet keresve, és két csaj mellé ültünk. Haver volt általános iskolai osztálytársai. Hamar szóba elegyedtünk. Életvidám kis fekete ült mellettem, farmerben.
A négyes beszélgetésből kis idő múlva páros hülyülés lett. Szurkálódtam, viccelődtem. Vette a lapot. Tetszett ez a hozzáállás a sok lelki beteg után. Végre valaki, aki el tudja engedni magát. Irigyeltem is Őt érte, én azért lassabban oldódok…
Csak hagytam sodródni magam az árral. És sodródni jó. Egészen új élmények szakadtak az ölembe: a legendás szorongásom se perc alatt eltűnt, amint rám mosolygott. Ahogy egymást oltottuk, tekintetünk egyre többször találkozott, lassan többet vigyorogtunk, mint beszéltünk. Szép hosszú fekete haja van... Kezdett elhomályosodni a külvilág, a zene halkult, a táncoló fiatalokból mozgó, elmosódó maszatok lettek. Mintha burok védett volna minket... Szép szemek, de milyen szépek... csillogó tekintetében majdnem elvesztem... Csak rá koncentráltam. Az érzés egyedi és megismételhetetlen volt. Néha még most is átjár valami hasonló, ha a fényképét nézem... Az érzéstől, ami akkor úrrá lett rajtam nem is tudtam, de nem is akartam szabadulni.
![;]](/dl/s/v1.gif)
