A fordító bevezetője: Ha valaki rákeres a youtube-on a 2002-es coup d’etat-ra, amit Chavez és kormánya ellen az ellenzék kezében lévő média szervezett meg, olyan videókat találhat, amelyek az angol nyelvű kommentárt leszámítva szinte teljes egészében megegyeznek. A kommentárok viszont homlokegyenest egymás ellentétei –Érdemes lenne egy spanyolul tudónak végighallgatnia őket, hiszen a kormánytagok, szereplők nem mondhatták el nyilatkozataikban egyszerre mindennek az ellenkezőjét is.
[link]
A közgazdász és publicista szerző, Mike Weisbrot a washingtoni CEPR (Center for Economic and Policy Research) egyik alapító tagja és igazgatója. A CEPR egyfajta „agytröszt”, amelynek célja, hogy az emberek életét érintő legfontosabb gazdasági és politikai kérdésekben elősegítse az érdemi párbeszédeket. Célja megvalósítása érdekében a CEPR kutatásokat is végez a társadalmi és gazdasági problémák feltárására.



Tágra zárt szemek: a nemzetközi média Venezuelára tekint

Írta Mark Weisbrot
2007. augusztus 14.
International Business Times

A nemzetközi hírforrások fogyasztói meglepve tapasztalhatják, hogy a vita Venezuela legöregebb TV-adójáról, az RCTV-ről még mindig tombol. Mindeddig azt sulykolták belénk, hogy Hugo Chavez május 27-én „bezáratta” az adót. Azonban a TV-adót sosem „zárták be” – mivel Venezuelában nincsen cenzúra. Valójába az történt, hogy a venezuelai kormány nem újította meg az RCTV sugárzási engedélyét, amely az RCTV-nek számos köztulajdonban levő frekvencián monopóliumot biztosított.
Ezt a jelentős különbséget az USA és nemzetközi sajtó persze igyekezett eltitkolni. Miként azt Jose Miguel Insulza az Amerikai Államok Szervezetének elnöke a múlt hónapban megjegyezte: „a venezuelai kormánynak jogában állt azt tenni, amit tett (ti. nem megújítani a szerződést)” és idézte a brazil államfő Lula Da Silva állásfoglalását, hogy az RCTV engedélyének nem megújítása legalább annyira demokratikus lépés mint az engedélyezése. Insulza hozzáfűzte: ''Venezuelában nagyon is jól működik a demokrácia.''
Ezek a nyilatkozatok persze nem jelentek meg az Egyesült Államokban vagy bármely más jelentős nemzetközi médiumban. Ahogy Lula eredeti nyilatkozata sem jelent meg erről a témáról, ugyanúgy elhallgatták Lula elsőszámú külpolitikai tanácsadójának, Marco Aurelio Garcianak a közleményét is, miszerint „kevés olyan ország van a Földön, ahol a sajtószabadság akkora, mint Venezuelában.”
Az RCTV nem bocsátott el egyet sem 3000 alkalmazottja közül, illetve a lakosság felét továbbra is eléri kábelhálózaton és műholdas adásain keresztül. A TV-adó azonban újfent harcba száll a kormányzat ellen azzal érvelve, hogy nem akar kormányzati szabályozás alatt állni – beleértve ebbe azt a Chavez előtt született törvényi előírást is, hogy az elnöki beszédeket a belföldi csatornákon sugározni kell – mivel az RCTV nemzetközi adó. A kormányzat ezzel szemben azt hozza fel az előbbi érv ellen, hogy az RCTV működése és hallgatósága is szinte teljes egészében Venezuelára korlátozódik, ezért belföldi állomásnak minősül.
E hónapban a venezuelai legfelsőbb bíróság azért akadályozta meg, hogy életbe lépjen a kormány RCTV elleni rendelete, mert a „nemzeti audiovizuális rendező” terminust nem találta egyértelműnek.
Az RCTV tulajdonosa, Marcel Granier, az ellenzék vezetője, azon dolgozik, hogy a venezuelai kormányt illegitimmé tegye. Erőfeszítései néhány esetben már sikerrel is jártak, legfőképp akkor, amikor 2002 áprilisában állomása felvételeket hamisított meg, hogy úgy tűnjön Chavez-párti fegyveresek lőttek a demonstrálókra Caracasban. Ilyen és hasonló manipulációkkal segített a venezuelai média kiprovokálni a katonai puccsot a megválasztott kormány ellen. Ez egy a számos ok közül, amiért Venezuela kormánya megtagadta az RCTV sugárzási engedélyének megújítását.
Granier legutóbbi nemzetközi konspirációja is nagyon sikeres lett ez évben. A nemzetközi sajtó számos esetben segített szépítgetni az RCTV változatos kísérleteit a kormány megdöntésére azáltal, hogy a vitát a „sajtoszabadság” kérdéseként tálalta, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy egy ilyen állomás sem az USA-ban, sem más demokratikus országban nem kapna sugárzási engedélyt.
Granier arra apellál, hogy a nemzetközi média és más az USA által dominált intézmények jelenlegi csatározását is a „szólásszabadságról” folyó disputának minősítik, nem pedig egy jogi vitának arról, hogy a csatorna nemzeti TV-állomás-e, amelyre ezáltal ugyanúgy vonatkoznak a törvények, mint más venezuelai kábel-TV állomásokra. És erre jó eséllyel számíthat.
Azonban ott van a venezuelai valóság, ami Chavez és kormánya számára sokkal fontosabb. Míg a legtöbb amerikai és európai bedől saját egyoldalú médiájának, a venezuelaiak az érme mindkét oldalát ismerik. Ha a venezuelaiak bekapcsolják a TV-t, naponta hallhatják kormányuk szerfelett kíméletlen kritikáját. Ha bekapcsolják a rádiót, azt tapasztalják, hogy az étert szó szerint betölti a kormányellenes „hírek” sugárzása. Ha elmennek a legközelebbi kioszkba, láthatják, hogy a legnagyobb lapokat kormányellenes tudósítások vezetik.
Ezért a venezuelaiak tisztában vannak azzal, hogy országukban nincs veszélyben a „szólásszabadság”. Míg a jogállamiság betarttatásával problémák vannak, ideértve az utcai bűnözést - ahogy a régió más országaiban is – a venezuelaiak semmilyen szabadságjoga nem szenvedett csorbát a Chavez-kormány ideje alatt, szemben például a mieinkkel az USA-ban 2001 óta. Ez az egyik oka annak, hogy az ellenzék által uralt média ellenére, Hugo Chavez-t a legutóbbi 12 latin-amerikai elnökválasztást figyelembe véve a legnagyobb többséggel választották újra decemberben. ''Venezuelában nagyon is jól működik a demokrácia.''

Mark Weisbrot a washingtoni Gazdasági és Politikai Kutatóközpont (Center for Economic and Policy Research) társigazgatója (www.cepr.net).
A cikk angol eredetie itt olvasható:
[link]

(fordította: finest)

A fordító előszava: a következő cikk fordítását időközben megtaláltam a szerző, Ignatio Ramonet, által alapított ATTAC mozgalom magyar honlapján is [link] . Ferwagner Péter Ákos, a másik verzió fordítója, nagyon találó magyar címet adott a cikknek, nem is tudom, én miért ragaszkodtam a Zmag-on megjelent címéhez, mit tehetnék, most, h elolvastam az övét, bármi más erőtlen koppintásnak hatna. Azért nem leszek túl szerény, vannak részek, amiket én jobban elcsíptem.


Koszovó

írta Ignacio Ramonet 2007. július 07.
Le Monde diplomatique

Koszovó rendezésének kérdése, amely már nyolc éve várat magára, újra a nemzetközi politika napirendi pontjainak élére került. George Bush több ország külügyminisztériumának felháborodását is kiváltotta, amikor valószínűleg a tiranai szenvedélyes, hősnek járó, június tizedikei fogadtatásának hatására kijelentette, hogy „ami sok, az sok, végre valahára ki kell kiáltani Koszovó függetlenségét.” És amikor Koszovó nemsokára egyoldalúan kinyilvánítja függetlenségét, Washington elsőnek siet majd elismerni azt, akár az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntését megelőzően is, mondta az elnök(1).

Feltehetnénk a kérdést, hogy vajon miért nem volt elég 50 év létrehozni egy független Palesztinát, aminek tragikus következményeit már jól ismerjük, és miért kell ilyen hirtelen, késedelem nélkül megoldást találni Koszovó kérdésére?

A Balkánon a diplomáciai sietség gyakran torkollik katasztrófába. Emlékezzünk csak, hogy 1991-ben Németország és a Vatikán sietsége Horvátország elszakadásának elismerésében miként robbantotta ki a volt Jugoszlávia széthullását, valamint a szerb-horvát és a boszniai háborút! Anélkül, hogy lekicsinyelnénk Szlobodan Milosevics korábbi szerb elnök, „Nagy Szerbia” szélsőséges hívének sötét szerepét, el kell ismernünk, hogy az európai hatalmak is felelősséggel tartoznak a véres összecsapásokért, amelyeknél kegyetlenebbeket Európa csak a második világháborúban látott. A sietség az 1999-es koszovói háborúban is közrejátszott, amikor néhány európai állam és az USA megszakította az egyeztetéseket Belgráddal (2), figyelmen kívül hagyta a Biztonsági Tanács határozatát és az ENSZ felhatalmazása nélkül hónapokon át a Natoval bombáztatta Szerbiát, hogy a szerb csapatokat Koszovóból kikényszerítse.

Az offenzívának az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es számú határozata véget vetett 1999 júniusában. Koszovó az ENSZ és a Nato egységek - a 17.000 fős békefenntartó KFOR - igazgatása alá került, amelyek most közösen felelnek az ország védelméért. A 1244-es határozat kimondta, hogy Koszovó Szerbiához tartozik. Ez meghatározó szempont, ugyanis a balkáni háborúkban résztvevő országok számára elvi kérdés volt, hogy a korábbi, szocialista Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság határait tiszteletben tartsák. „Nagy-Horvátország” és „Nagy-Szerbia” létrehozásának gondolatát, ami Bosznia-Hercegovina feldarabolását jelentette volna, ugyanennek az elveknek a mentén utasították el. Most pedig az Oroszország támogatását élvező Szerbia ugyanebből kifolyólag utasítja el Martti Ahtisaari nemzetközi közvetítő javaslatát.

Koszovó számára a valószínűleg a függetlenség az egyetlen járható út, mivel Szerbia közigazgatási határain belül tartani túl nagy problémát jelentene. De egy ilyen lépést csak Belgráddal szorosan és hosszan együttműködve lehet fontolóra venni, amely féltve vigyáz a tartomány szerb kisebbségére.

Az azonnali függetlenség, amit Bush szeretne látni, a függetlenség, amit nem az ENSZ égisze alatt dolgoznak ki, rövidúton „Nagy-Albánia” megalakulásához vezethet, ami viszont újra felszítaná a szerb, horvát irredentizmust Bosznia kárára. Nem beszélve arról, hogy robbanásveszélyes nemzetközi precedenst jelentene olyan régiók viszonyaiban, mint Palesztina (Izrael), Nyugat-Szahara (Marokkó), Transnistria (Moldova), Kurdisztán (Törökország), Csecsenföld (Oroszország), Abkházia (Grúzia), Nagorny Karabakh (Azerbaijdzsán), Tajvan (Kína), sőt akár Európán belül Baszkföld és Katalónia (Spanyol- és Franciaország), hogy csak néhányat említsünk a sok közül. Vajon készen áll-e Bush arra, hogy ezeket a függetlenségi követeléseket is ugyanúgy támogassa, ahogy azt Koszovó esetében teszi?

Láthattuk, hogy felelőtlen kezdeményezéseivel milyen rettenetes károkat okozott már ez az amerikai elnök a Közel-Keleten. Ügyetlen kapkodása egy olyan lőporos hordóval mint a Balkán, amely a világ legveszélyesebb területeinek egyike, megdöbbentő és baljóslatú.
________________________________________________________

(1) International Herald Tribune, 2007. június 11.

(2) Azzal az indokkal, hogy súlyosan elnyomó politikát folytat a lakosság nagyjából 90%-át kitevő koszovói albán muszlimok ellen.


Angolra fordította: Barbara Wilson

(fordította: finest)

A cikk angol eredetie itt:
[link] olvasható.

A fordító bevezetése: Noam Chomsky a nyolcadik X-et taposó neves nyelvész és publicista blogom olvasóinak elsősorban a generatív nyelvészet (generative linguistics) és az univerzális nyelvtan (universal grammar) megalkotójaként lehet ismert. Kevesebben tudják már róla, h baloldali érzelmű gondolkodóként rendszeresen foglal állást a világ dolgait érintő aktuális témákban.
A következő levelében a Csehországba telepítendő rakétavédelmi rendszerről olvashatjuk véleményét, amely talán számunkra is megszívlelendő, látva Amerika fokozódó katonai jelenlétét a régiónkban.

Noam Chomsky levele Jan Tamášhoz
Írta Noam Chomsky


(2007.05.31.) A rakétavédelmi rendszer Kelet-Európába telepítése gyakorlatilag felér egy hadüzenettel. Képzelje csak el, hogyan reagálna az USA, ha Oroszország, Kína, vagy Irán, vagy bármely más külső hatalom egyáltalán csak fontolóra venné, hogy rakétavédelmi rendszert telepít a határához vagy annak a közelébe, a tervek kivitelezéséről már nem is beszélve! Ilyen képtelenség esetében az USA erőszakos válasza nem csak biztos, de egyszerű és világos okból érthető is lenne.

Minden oldalon tisztában vannak vele, hogy a rakétavédelmi rendszer, támadó fegyver. Az USA elismert katonai elemzői szerint “ a rakétavédelmi rendszer nem egyszerűen csak egy pajzs, de az amerikai harcitevékenység eszköze is.” ”Lehetővé teszi az amerikai haderő hatékonyabb külföldi bevetését.” “Miközben az anyaországot elszigeteli a megtorló támadás elől [a rakétavédelem], biztosítja az USA eszközeit és hajlandóságát arra, hogy a környezetére máshol befolyással legyen.” ”A rakétavédelem elsősorban nem Amerika védelmét szolgálja. A világuralom eszköze.” “A rakétavédelem célja, hogy fenntartsa Amerikának a lehetőséget a külföldi nyomásgyakorlásra. Nem a védelem, hanem a támadás eszköze. És pont emiatt van rá szükség.” Az idézetek elismert liberális és mainstream forrásokból származnak – amelyek támogatják a rendszer kiépítését és elhelyezését az USA világuralmi befolyási övezetének távoli határain.

A mögöttes logika világos és jól érthető. Egy működő rakétavédelmi rendszer arra figyelmezteti a potenciális célpontokat, hogy „akkor támadunk meg benneteket, amikor akarunk, a megtorlásra nincs módotok, így nem is riaszthattok el bennünket.” A rendszert Európában az iráni rakétatámadás elleni védekezés eszközeként árusítják. Azonban, még ha Irán rendelkezne is nukleáris fegyverekkel és nagy-hatótávolságú rakétákkal, annak az esélye, hogy Európát támadná meg velük kisebb annál, minthogy Európát eltalálja egy aszteroida. Így aztán, ha a védelem a cél, a Cseh Köztársaságnak aszteroida elleni védelmi rendszert kellene telepítenie. Ha Irán csak ráutaló magatartást tanúsítana egy ilyen támadásra, az országot azonnal porig bombáznák. Bár a rendszer valóban Irán ellen irányul, célja a megelőző csapás. Az USA újabb fenyegetése az Irán elleni háborúval azoknak a fokozódó fenyegetéseknek a sorában, amelyek önmagukban is súlyosan sértik az Egyesült Nemzetek Kartáját.

Amikor Gorbacsov beleegyezett, hogy az egyesült Németország ellenséges katonai szövetség tagja legyen, komoly fenyegetést vállat föl az orosz biztonságra nézve olyan jól ismert okokból, amelyekre felesleges lenne most kitérni. Cserébe az USA kormánya határozott ígéretet tett arra, hogy nem bővíti keletre a NATO-t. Ezt az ígéretét néhány évvel később megszegte, ami kevés visszhangra lelt nyugaton, viszont megnövelte a háborús konfrontáció fenyegetését. Az úgynevezett “rakéta védelem” még tovább növeli a háború kockázatát. Az általa nyújtott “védelem” tovább fokozza a Közel-Keleten a kiszámíthatatlan következményekkel járó háborús agresszió fenyegetését és a végső nukleáris kataklizma lehetőségét.

Több mint fél évszázaddal ezelőtt Bertrand Russell és Alfred Einstein egyedülálló manifesztumot intézett a világ népeihez, amelyben figyelmeztetik őket, hogy olyan döntés előtt állnak, amely „megmásíthatatlan, rettenetes és elkerülhetetlen: pusztítsuk-e ki az emberi fajt, vagy vessük el a háborút?” Az úgynevezett „rakétavédelmi rendszer” elfogadása az előbbi választás mellett teszi le a voksot talán a nem is túl távoli jövőben.

(fordította: finest)

A levél angol eredetie itt [link] olvasható.

Kedves Látogatóm!

A következő blogban a Zmag.org-ról származó cikkek magyar fordításait teszem közzé. A cikkek világpolitikai témájúak, saját érdeklődésem szerint válogatok köztük innen: [link] . A fordításokat gondolatébresztőnek szánom, amelyekhez rövid bevezetőket írok. Szeretném leszögezni, h bármilyen párhuzamot is véljen felfedezni az olvasó a cikkekben vagy a hozzájuk tartozó bevezetőkben a magyar belpolitikai viszonyokhoz, nekem nem szándékom a cikkek kapcsán belpolitikai kérdésekben állást foglalni és nem képviselem egyik magyar párt álláspontját sem, még ha véletlenül a cikkben, bevezetőben szereplő vélemény esetleg közelítene is valami ilyenhez.

Rendszeresen és szívesen olvasom a PH! politika topikját, ahol szerencsére nem csak a belpolitikai csatározásokról esik szó. Engem elsősorban külpolitikai témák érdekelnek, így szívesen kérem ki a poltopik látogatóinak véleményét a külpolitikai aktualitások kapcsán.
Észrevettem, h ezekre a kérdéseimre csak kevesek válaszolnak, valószínűleg azért, mert mélységében kevés fórumozónak jut ideje kellő információt összegyűjteni a világpolitikai kérdésekben.
Pedig sokkal érdekesebb lenne, ha a PH!-n, - amely valódi példája a világméretű falu koncepciójának, hiszen olyan embereket kapcsol össze, akik nem egyszerűen csak használják az Internetet, hanem az életük szerves része is, akik a világméretű falu tervezői, karbantartói, alakítói is egyben – nagy távlatokban, nagyobb közösségben is gondolkodnánk, ha a politikáról esik szó.
A Zmag nyugati, baloldali érzelmű entellektüeleket tömörít. Számos nyelvre (pl.: szlovákra, németre, spanyolra, arabra, bolgárra stb.) fordítják már, azonban magyarul még nem jelenik meg. Én szívesen készítenék rendszeresen fordításokat a Zmag-ról, azonban ez a munka teljesen önkéntes és a Zmag, amellyel már felvettem a kapcsolatot, semmilyen juttatást nem tud adni a fordítók munkájáért, leszámítva azt, h a munkáknak tárhelyet biztosít. Ahhoz azonban, h a Zmag magyar nyelvű kiadását elindíthassuk legalább tíz, de inkább húsz vállalkozó kedvű fordítóra lenne szükség, h a cikkekel lépést tudjunk tartani. Nem titkolt vágyam, h a blogban megjelenő fordításokkal esetleg kedvet csináljak másoknak a munkában való részvételhez. (Mivel a Zmag számos nyelven megjelenik, olyanok is részt vehetnének, akik az eredeti cikkek idegen nyelvű fordításairól –amelyek listája itt látható: [link] tudnának fordítást csinálni) – Senki ne habozzon hát felvenni velem a kapcsolatot, ha az olvasás után kedvet érez a fordításhoz is!

Végezetül hadd mondjam el, h fordításaimat nagybátyám emlékének ajánlom, aki Magyarországon talán az első programozók egyike volt, programozásból írt jegyzeteiből idősebbek talán a BME-n tanultak is, élete utolsó napjáig programozott, olvasott, fordított és sosem szűnt meg elkötelezett baloldali gondolkodónak lenni. A Zmag oldalait is rajta keresztül ismertem meg, régóta vágya volt, h beindítsuk a magyar nyelvű kiadást, de ezt ő már nem éri meg. Mutasson azonban példát nekünk abban, h nyílt, érdeklődő, gondolkodó, másokkal együttérző, egyszóval jó embernek lenni ideológiai beállítódástól független dolog.