Vajon megszakadhat e a szív, mi már nem dobog?
S fölötte a halál kaszája körbe- körbe lobog.
Csupán a szeretet és remény fogta közre szívem,
Ám ezek húrja elszakadt, s vele lelkem is elveszett.
Szív nem dobban már, hiába várom oly nagyon.
És ekkor elért. Megsuhintott. A szál végleg elszakadt.
Belehaltam én is mikor szívem örökre megszakadt.

Szeretem, ez tény, kétség nem volt soha.
Szívem ha dobbant, ő volt célja, központja.
Szerelem, szeretet és barátság,
Mily nagy szavak.
De csak az érti őket kinek célja, központja volt már saját maga.
Mikor megláttam, csillant két szemem,
Karjaiba futnék, ölelném, csókolnám,
De éreztem még nem lehet.
Hagytam hát elmenni, egymásra sem néztünk,
Kínzott a vágy, mely hozzá húzott, s égetett belülről.
Ám tudtam, életünk még egyszer szép lesz,
S eljön az idő, mikor kettőnk vágya egy lesz.
Egy lett a vágyuk, neki én, nekem ő,
Az élet rögtön szép lett, s nem sivár, lélekölő.

Eddig a napig persze sok minden változott,
Teltek az évek, órák, napok s hónapok.
Míg a két szív gazdája térben egyre távolabb került,
Addig szerelmük heves, tüzes táncra penderült.
Ha ellene küzdenek, se lett volna haszna,
Hiszen az élet őket már rég egymáshoz láncolta.
Életük ím, most eggyé vált,
S szerelmük örök fényben jár.