Egy hideg, téli napon, a szeszélyes északi szél kedvére cibálta a fák kopasz ágait, kavarta fel a porhavat az utakon, és fújta tisztára az utakat. Az utcák üresen kongtak, aki tehette már a meleg szobában ült, és egy forró teát kortyolt. A szél zúgását csak egy lány sietős léptei törték meg. Egyszer csak a léptek lassulni kezdtek. Egy fehér papír cetli szállt el az orra előtt, amire csupán egy szó volt írva: „Kövess!”. Éppen hogy egy pillantást vethetett a cetlire, mire a szél újra felkapta és újult lendülettel repítette tovább. A szél egyre erősödött, már- már orkán erejűvé nőtte magát, és így a hideg még csípősebbnek hatott. Ám a lány nem állt meg, nem húzódott menedékbe, épp ellenkezőleg. Futni kezdett a papír után, ahogy csak bírt. Az egyik pillanatban a tomboló vihar lekapta fejéről sapkáját, és hosszú barna haját szabadon kócolhatta a szél. Már szürkült az idő, csak pár perc és teljesen sötét lesz. És akkor hogyan fogja követni a cetlit?! A lány kétségbeesetten rohant, míg egy erdős részbe nem ért. Körülötte fák voltak mindenfelé, magasan az égbenyúló fenyők. A nap már lement, és a tájat teljes sötétség borította. Fagyos hideg volt, sötét, és csend. Az a fajta csend, amikor egy neszt sem hallani, csak a szél fütyülését, ha néha beférkőzik a sűrű fenyők közé. A papírt már nem látta, nem látott már semmi többet az orra hegyénél. Félt, igazán félt, de mégis tudta h neki most itt kell lennie. Ahogy bolyongott a sötétben, egy ág reccsent valahol nem messze tőle. Ijedten körbefordult, de semmit nem látott. Sietősre vette a lépteit és elindult visszafelé, de egy befagyott tócsára lépett, amin megcsúszott és majdnem elesett, de egy fiú lépett hirtelen mögé a semmiből, és elkapta. Erősen szorította a lány derekát. Arcuk, olyan közel volt egymáshoz, hogy érzeték egymás meleg leheletét arcukon. - Hát végre megjöttél… - mondta a srác mosolyogva. – Szinte egy életnek tűnt, míg rád vártam.
A lány szemei könnybe lábadtak, ajkai remegtek, a fiúra támaszkodva felegyenesedett. Már nyugodt volt, teljesen nyugodt. A srác helyes, fiatal volt, két szép zöld szemmel, amik a már beszűrődő Hold fényében könnyesen csillogtak. A viszontlátás örömkönnyei voltak ezek, vagy egy felismeréséi, mely megértette mindkettőjükkel, hogy miért állhatnak újra egymás kajai közt?
A lány visszamosolygott rá, magához ölelte, mint mikor nagyon hosszú ideje nem ölelték egymást, egy csókot adott az ajkaira, és csak annyit suttogott az éjbe: - Tényleg egy élet telt el mióta nem láthattalak.
A fiú megfogta a kezét, és tudta, most már örökké szerelmével lehet… a másvilág homályos rejtekébe zárva.