Hun vót, hun nem vót, vót eccör egy fejsze. Gazdát keresött, osztán mikó tanálni vélt egyet, hát belesimút a tenyeribe.
Mög is tréfáta, szálkát nyomott néki.
Dühöngött a gazda, híjnye, de még mennyire. Pöködte a tenyerit, miután kipickáta a szálkát.
Rítt is kicsinykét, de asztat mán nem a fejsze mián, annak örült. Bánattyának oka az vót, hogy nem láthatta szerelmetes párját, mer takarták őtet a fák, osztán hejába leskelődött vón az ablakábul, nem látott átal a szomszéd tanyába.
Ám ha Isten fejszét ad, nem véletlen teszi.
Megpöködte markát a legény, osztán aprította a fákat, míg el nem alélt. Feléledtében vizes ruhát érzett a homlokán, forró csókokat az ajakán. Még maradott fa, ami takarhatta vóna a kedvest, de asztat mán meghagyták.
Nem köllött a lyánykát mán takargatni. A legényhez kőtözött, osztán még jó is vót, hogy az ipam-napam nem látott el hozzájuk.
Eredetileg a veszett fejsze nyeléről akartam mesélni, de így alakult. Maradjon is így...
