A képlet egyszerű. Balázs vagyok. A Logouton volt egy korábbi nevem is. Aztán valaki hijackelte az e-mail fiókomat, elveszett a belépésem, de ez nem is nagyon zavart, hiszen többet olvastam, mint írtam.
Mondjuk, írtam is párszor, főleg akkor, amikor a külvilággal valami gondom volt,és szükségem volt egy közösségre, ahol arc és név nélkül bírálják el a gondolatokat. Persze ez a névtelenség pár írás után szertefoszlott, volt egy-két visszajáró olvasó, akikkel jól el tudtunk beszélgetni. A kamaszkor sokkal túlélhetőbb volt veletek, Logout.
Nem más ihlette a visszatérésemet most sem. Felkerültem Budapestre, diákként. A kényelmes, nyugodt napjaimnak annyi, mint ahogy tetemes mennyiségű szabadidőtől is búcsút kellett, hogy vegyek. Nem zavar ez a fele, hiszen nagyon jó a társaság, és segítjük egymást mindenben. A siófoki és a budapesti életem viszont úgy érzem, nem igazán fér meg egymás mellett... Siófokon nem tudok nyugodt lenni, itt Budapesten pedig - érzésem szerint - nem dolgozok elég keményen. Hálás vagyok a sorsnak, mert legalább a barátaim jó része megmaradt, hiszen velem egykorúak és hasonlóan a fővárosban tanulnak. És persze születtek új barátságok is.
A társadalomnak hím tagjaként azonban nem állhattam meg, hogy ne járjak "nyitott" szemmel. Sok kedves és aranyos csajszit megismertem, a barátnőm nagy örömére. Félreértés ne essék, nagyon szeretem, és boldog vagyok vele. Soha nem csalnám meg.
Van viszont valaki, aki szinte a "lelki társammá" nőtte ki magát ez alatt a két és fél hónap alatt. Fel tudjuk egymást vidítani, motiváljuk egymást, szórakoztatjuk és egyben inspiráljuk a másikat. Vasárnap átjött hozzám tanulni, és itt felejtette a füzetét... Tegnap este vettem észre, és nem voltam rest. Gondoltam megnézem, mennyire kapható egy kis "játékra". Caesar-féle titkosírással egy rövid üzenetben megköszöntem neki, hogy vasárnap átjött, és leírtam, hogy nagyon jól érzem vele magam. Persze semmi túl konkrét. Még persze nem "válaszolt" - nála van egy füzetem... - de már megesz a kiváncsiság, hogy mit fog rá reagálni.
A cím második felvetésével még nem foglalkoztam. Nem tudom tisztába tenni magammal, hogy mit akarok, mi a célom, és ki vagyok valójában. Jól érzem magam itt. Úgy érzem, hogy teljesíteni is fogom tudni. Ami komolyan fáj az a "döntéskényszer" a két életem között. Annyira más itt mint otthon és annyira nem összeegyeztethető a kettő üteme és stílusa, hogy az félelmetes. Az elején hazavágytam, minél hamarabb, minél többet. Mostanra viszont jobban kedvelem a fennmaradást a hétvégékre. Pedig otthon még egy szuper ágyam is van... Két személyes...
Meglepetés volt. Amikor hazaérkeztem a reggel hatos vonattal pénteken, ott várt a szobámban. Nem is tudtam, mit mondjak. Persze, a tanév első átbulizott éjszakája után volt, úgyhogy nem is sokat mondtam. Egyszerűen elnyúltam rajta, meghatódtam egy kicsit, majd a nyomasztó kettősség mellett álomba szipogtam magam.
Nem vagyok egy szomorkodós ember, a sírás sem jellemző rám, de ott és akkor úgy éreztem, hogy ez nem mehet így tovább, el kell választani egymástól a két életet. Amit eddig alapvetőnek hittem, abban a bizalmam mélyen megrendült. Saját magammal kell először kibékülnöm.
ehhez egy normális értékrenddel rendelkező társra is szükség van, akinek nem dobja le az gőz a fejét, ha egy sziával köszönsz egy másik lánynak. A kacérkodás, bár tény, hogy jól esik a lelkednek, de kérdés, hogy ha a barátnőd ezt csinálná egy másik sráccal, hogy viselnéd. A másik, ha jól értelmezem, most kerültél fel nemrég, gondolom egyetem miatt, és hát, ha most kezdted, és a lány is pl. évfolyam vagy csoporttársad, kétszer is gondold meg, hogy mit teszel, mert ha ugyanúgy haladtok, akár évekig is a közeledben marad majd, és ha rosszul sül el köztetek, nem lesz túl élvezetes nap mint nap látni.
