2019. április 18., csütörtök

Gyorskeresés

Lecke 1

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Ideges voltam. Úgy is mondhatnám, hogy izgultam, de inkább az ideges jelzőt használom, mert a szobatársamnak pont a vizsga előtti este folyamán jutott eszébe, hogy a barátnőjével filmet nézzenek. Hangos, torz laptop-hangszóró, egyszobás albérlet, sehová nem tudtam menekülni.
Az én saram is volt mondjuk, hiszen nem kellett volna ennyire túlbecsülnöm a képességeimet, és alá az anyag mennyiségét. A kezdetekkor még nagy oldal/óra feldolgozási sebesség rohamosan esett, ahogy a bonyolultabb anyagrészek következtek. Az utolsó napra pedig döbbenten konstatáltam, hogy van egy fejezet, amit át sem néztem.

Nos, azzal a félelmetes akaraterővel, amit aznap éjjel tapasztaltam, azóta sem találkoztam...

Másnap valahogy felvizeztem magam, hogy beérjek a professzoromhoz reggel nyolcra. Amikor a kabátomba bújtam, mellbe vágott valami. Nem a felismerés, vagy a csípős téli szél volt a ludas, hanem a kabátba dugott apró (0.33l) vándorpezsgő. Ez az a pezsgő volt, amit Boginak adtam, mielőtt az utolsó Számítások - ZH-jára ment. Azt terveztük, hogy majd együtt megisszuk, ha jól megy. A várt telefonhívás viszont nem úgy sült el, ahogy vártam. Az addig letörhetetlen, és életvidám lány hangja megtört volt. Beszélgettünk egy kicsit, de amikor a témához értük, elcsuklottak a szavai, majd letette a kagylót. Istenem, mennyire nem hittem volna, hogy a más torkában lévő gombócot ennyire érezni lehet!

Pár nappal később, ahogy találkoztunk, kócos hajjal, pulóverben lehozta nekem a törpe-pezsgőt. Bágyadt mosollyal szerencsét kívánt, majd elköszöntünk egymástól.

Ezekkel az emlékekkel a fejemben, és minden összekapargatott tudásommal elindultam a vesztőhelyre. A Professzor saját irodája volt, ha lehet így nevezni. Volt előtere, konyhája, még egy olyan NDK-s mini-grill is ott figyelt a sarokban, mint a miénk. Betessékelt, majd megkérdezte tőlem, melyik volt a kedvenc fejezetem. Az első nehezebbet válaszoltam, mert az - amellett, hogy persze tetszett is - elég jól ment. Leültem a többiek közé. Rajtam kívül még hárman ültek az asztalnál a hideg neonfényben, kifejezéstelen arccal lapozgatva a lapjaikat. Az asztal közepén kandírozott gyömbér, a rezsón virsli rotyogott, majd forralt bor. Bár a professzor úr gondoskodni próbált róla, hogy mindenki otthon érezze magát, minden érintetlenül maradt: ilyen helyzetben nem sok embernek van kedve enni. Azaz, mégis. A gyömbért legalábbis leteszteltük. Először Kristóf evett belőle - ő volt az aznapi első. Elborzadt a csípősségtől. Ekkor még nem voltam ott, ezt csak elbeszélésekből tudom :) . Utána mindenkit noszogatott, akikkel ültünk, hogy kóstolja meg, aztán figyelte az arcokat... Kínjában mosolygott mindenki, pedig tudtuk, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket.

Amikor Kristóf kijött, mosolygott. Előtte két karót osztott ki a mesterünk, láttam rajta, hogy mást kapott. Mondjuk, ha valaki mást érdemelt, akkor az ő volt. Az eminens, még egyetemi körülmények között is. Az "alfákkal" lógott állandóan, akik köztudottan írtak olyan tárgyakból maximális pontszámú zárthelyiket, hogy én még egy pár mondatban összefoglalni sem tudnám a tárgy tartalmát. Ő közéjük való volt. Mindig értette, miről van szó, és sokszor segített kibogozni a bonyolultabb feladatokat.

Miután megtudtam, hogy hármast kapott, az én mosolyom lefagyott. Ő. Ő kapott hármast, aki köztudottan jobban tud nálam mindent. Na jó, talán nem mindent, de mindent, amit kérdezhetnek. Utána bement még valaki. Ő is egyest kapott. Én következtem.

tbc...

Hozzászólások

Nincs találat.

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.