2019. április 20., szombat

Gyorskeresés

Levél a barátomnak

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

A szilveszteri buliban, ahol voltam, igazán szilveszteri volt a hangulat. Mindenki összeveszett mindenkivel, a házigazda a mosdóban hisztériázott, a másik haver meg addig gyökérre itta magát. Oké, állj. Nem ilyennek ismertem sem egyiket, sem másikat.
Neveket nem írok, legyenek mondjuk X és Y.

X-nek pánikbetegsége volt, már meglehetősen maga mögött hagyta az egészet. Grafikusnak tanul, idén kezdte, Kaposváron. A pánikbetegsége előtt is volt már egy alkalom, amikor az egész személyisége - nem tudom, hogy miért - gyökeres fordulatot vett. A barátnőinkkel felmentünk Budapestre kirándulni, 2014 nyarán. A program kitervelése során mi egy kész ütemtervvel álltunk eléjük, hiszen Dor (a barátnőm) apukája turisztikai szervezéssel foglalkozik. Ez nekik nem jelezték, hogy nem tetszene, csupán X felvetette, hogy menjünk ki az IKEA-ba. Megjegyeztem neki, hogy az - mivel csak tömegközlekedve tudunk mozogni - nem két perc, és akkor az eredeti tervből már semmi nem fog a programba beleférni. Abban maradtunk, hogy az Ikea kört majd megejtjük külön, egy következő kirándulás keretein belül.

Amikor a vonat már majdnem beért, megjegyezték, hogy nem sok pénzzel érkeztek. Nem baj, valahogy ezt is lerendeztük, és elkezdtük a programot. Teljesen jó idő volt, élveztük nagyon, de hirtelen X-re rátört egy elképesztő tömegiszony. Mi akkor Dorral a WestEnd - starbucksban ültünk, (megjegyzés: ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyen jártam, és hogy én direkt ilyen helyre menjek, az utolsó is. Kész kapitalizmus temploma a hely, de Dorka valamiért odavan érte meg vissza. Ő is először volt ezen franchise kávézójban ekkor. Jelenleg úgy állunk, hogy több éves a kapcsolatunk, mint ahányszor ilyen helyen voltunk. Ennyit meg igazán ki lehet bírni.) X pedig a barátnőjével elmentek a mosdóba. Visszaviharzottak, és körülbelül a grabancunknál fogva rángattak ki minket a helyről. Megjártunk egy sor nevezetességet is - nem emlékszem már a sorrendre - majd úgy döntöttünk, hogy némi lazításnak leücsörödünk a Duna partján, és pihentetjk a végtagjainkat, élvezzük a kilátást és szívjuk a friss, tiszta budapesti levegőt.

Mire ide értünk, X kijelentette, hogy neki elege volt, ők hazamennek. Lelked rajta, mondtam, de nem tudtam az egész viselkedését hová tenni. Mint egy 3 éves, aki folyamatosan lóg az anyukája blúza ujján, hogy enyhítse a heveny diszkomfortérzetét.

Mi fennt maradtunk, és Dorka mérges volt rám, amiért nem tudom élvezni azt az útból, ami megmaradt. Na ná, hogy nem tudtam élvezni, hiszen akkor láttam X-et, a gyerekkori barátomat először ilyennek.

Nem is kellett sokat várni, hogy az anomáliák megismétlődjenek. A 18. születésnapján olyan eszméletlenül berúgott már nagyon korán, hogy a bulit - azt a szerény pár főt, aki a felnőtté válását jött össze ünnepelni, elküldte a búsba. Az előtt még rosszullétig inni soha nem láttam. Sőt, utána is csak egyetlen ilyen alkalom volt. Nem is a rosszullét volt a baj, hanem a nyavalygás. Egyszerűen ilyen részletességgel párnába mormogva leírni egy egyszerű fejfájást és émelygést még nem hallottam. Pedig már én is voltam nagyon kellemetlen érzéssel, nagyon kellemetlen helyzetben.

Aztán feltűnt, hogy a barátnőjével nagyon sokat veszekednek. Idő közben ő is Budapestre került tanulni, két évet töltött ott. Néhányszor sikerült találkoznunk, mert sajnos a fővároson belül elég messze laktunk egymástól, és a feszített műegyetemi munkarendem miatt nem sokszor engedhettem meg magamnak egy napra plusz két óra utazást. Itthon persze többet találkoztunk.
Elkezdte félni a magányt. Dorka is ugyanígy érez. Egyedül lenni pedig szerintem az egyik legjobb móka a világon. Pedig nem érzem magam introvertáltnak. Annak, hogy mivel próbálkozom meg, mire fordítom az időmet, mennyire élem bele magam - akár egy átlagos hétköznapi tevékenységbe senki vizslató tekintete nem szabhat gátat. Kényelmesen rendet tehetek a lakhelyemen, és magamban. Sportolhatok, zenélhetek, olvashatok, tanulhatok, gondolkozhatok, egyedül lehetek a gomolygó álmaimmal és gondolataimmal. És ezt képesek emberek utálni és rettegni tőle. Ha nincs velem valaki, akkor nekem nem jó.
Ekkor volt az is, hogy már régebb óta vágyott egy gitárra. Ukuleléje már volt, egy-két fogást segítettem neki elsajátítani, de volt, hogy önmaga is ráérzett az ízére, videókat keresett, és maga tanult meg dallamokat. Ez azután, hogy nem tanult érdemben életében egyáltalán semmi zenét, nagyon sok büszkeséggel töltött el. Ez is szépen lassan kiveszett belőle, manapság már nem nyúl hangszerhez.
Amikor még csak sihederként tengettük délutánjainkat, imádtunk kenuzni a Sión, a Balatonon is voltunk. Imádtunk barkácsolni, készítettünk számszeríjat, tervben volt más is... Sőt! Mindketten - én körülbelül egy évvel az övé után - építettünk egy-egy versenybicajt. Persze, jobb felújításnak felfogni a dolgot, mert maradtunk a célszerűségnél és olcsóságnál - inkább a retro kinézet volt a fontos, és a viszonylagos használhatóság. Persze, ezeknek a bicajoknak a mai napig vannak apró betegségeik, de legalább mondhatjuk, hogy mi voltunk az elkövetők.
A kalandvágy, az érdeklődés az új iránt lassan kiveszett belőle, teljesen. Már csak árnyéka önmagának. És ez a szilveszteri buli, ami olyan borzasztó volt, hogy legközelebb ha fizetnek érte, sem mennék el egy ilyen gyász-szertatrásra buli címén, átlökött egy határon, ami a barátságunkat illeti.

Írtam neki egy levelet.

A levelemben körülbelül ugyanazt írtam le, amit itt is. Az első bekezdésben, hogy ne gondolja, hogy mérges lennék rá. Hogy igaz barátomnak ismertem már hetedik osztályos korom óta. Hogy többször sodort már minket a sors ellentétes irányba, de mindig megtaláltuk a közös nevezőt, és jól kijöttünk.
A második bekezdésben pedig azt, hogy most valami nincs rendben. Elég durva mondatot hagytam a bekezdés végére. Aki a barátom benne, az haldoklik, és ezt a folyamatot katalizálni sem szándékom, sem gusztusom nincs.
Leírtam neki, hogy elbizonytalanodtam, hogy folytassam a levelet, hiszen felesleges volna bármi példázatot kerekíteni, mindenkinek önmagával kell elszámolnia az érzéseit és a tetteit illetőleg. A véleményemet viszont megoszthatom vele. Ezt is leírtam. hogy szándékosan a legkönnyebb ellenállással úszott szembe mindig élete során. Hogy a boldogság szerintem egy elégedettség, amit csak az elvégzett munka, és annak az eredményeképp élvezett gyümölcs szülhet. Hogy ha panaszkodik, egy idő után ugyanazt fogja visszakapni, viszont ha jó kedve van, másokat is jó kedvre derít majd.
Amit többször is kihangsúlyoztam a levelem során, hogy szeretem, és nem akarom boldogtalannak látni, de helyette nem lehetek teljes ember, ezért minden nap neki kell megharcolnia.
Hogy minden kudarc lehetőség a fejlődésre, ha úgy fekszem le a nap végén, hogy arra gondolhatok: én mindent megtettem. Hogy ha kikecmergünk egy gödörből, akkor önmagunkban is megnő a bizalmunk, hiszen erre képesek voltunk, egy ekkora akadályt gond nélkl legyűrni.
Aztán bocsánatot kértem - hiszen az igéret ellenére mégis példabeszéd lett - és feltettem pár költői kérdést.
Hol vagy most? Miért nem vagy boldog? Fel mered-e vállalni az érzéseidet, és szembe mersz-e nézni velük, ha nem vagy bennük biztos?
És megkértem, hogy keressen meg, ha visszatért az élők sorába. Én ott fogom várni, örök barátja: Thelázs.

Hozzászólások

(#1) celeron


celeron
(senior tag)

Örülök ennek az irománynak, úgy érzem neurotikus emberként meg tudom talán jobban világítani számodra a másik oldalt.

Tudom milyen elrontani emberek programját a saját neurózisod miatt, és emiatt legszívesebben azt érzed elsüllyednél, vagy elmúlnál mert másoknak fájdalmat okoztál, ráadásul nem is érzed így magad értékesnek a legkevésbé sem, hiszen ki akarna olyan emberrel barátkozni aki mondjuk "pánikbeteg", és nem lehet vele végig ülni egy filmet egy mozi kényelmes foteljében.

Az utolsó bekezdésben foglaltak gondolatai számomra megnyugtatók voltak, látszik hogy ki állsz mellette problémái ellenére is - igazi barát vagy - , de ez a legfontosabb, hogy érezze így is számít, a problémái ellenére. Amikor az ember eljut a mentális szenvedés olyan fokára amikor már úgy érzi ennél durvább nem lehet, na akkor tapasztal meg valami olyat mintha kibújna a bőréből, tehát a szenvedés nem tekinthető rossznak, mert önmagadhoz akar visszaterelni. Abban viszont igazad van, hogy a változást/ változtatást neki kell akarni elsősorban.

Persze aki nem tapasztalt még ilyet az azt gondolja hogy "az élet engem is jócskán osztogat, de mégis állom a sarat, tessék felállni és nem siránkozni". Nagyon jó gondolat, viszont ilyenkor nem érzed azt hogy a te kezedben van az irányítás. Aki neurotikus az alapszükségletei nincsenek kielégítve, nem kapott elég figyelmet, gondoskodást, megbecsülést, dicséretet gyermekként, akár látszólag stabil háttérrel rendelkezik, akár nem. Így kénytelen volt ezekhez a helyzetekhez olyan viselkedési sémákat kialakítani amelyek szenvedést okoznak neki és másoknak, de STABILAK, és KISZÁMÍTHATÓAK. A változás majd onnan indul, hogy sikerül felismernie melyek ezek a saját életében. A Te feladatod barátként pedig az hogy segíted ezen az úton ha igazán fontos neked, és amikor véleményt formálsz róla akkor nem csak saját szempontjaidat veszed figyelembe, hanem átteszed súlypontodat az ő nézőpontjába is.

Tapasztalatból mondom hogy nincs olyan roham amit a szeretet nem tud feloldani, és az odafigyelés. Én is mikor furcsaságokat érzek elég ha valaki őszintén érdeklődik, vagy rám mosolyog mindjárt más a helyzet. :)

És a legfontosabb, ne féljen segítséget kérni, nagyon jó pszichológusok vannak, ne dőljön be a sztereotípiáknak hogy a bolondok kiváltsága ez. Gyakorlatilag bárki elmehetne. :)

Remélem nem vetted megbántásnak a szavaimat, és tudtam segíteni. - Látod ez a gondolatom már egy tipikus sémaspecifikus dolog. Előre elnézést kérek mert annyira szégyellem magam ha valakinek fájdalmat okozok. Tulajdonképp egész életemben oda kell figyelnem ezekre. Most direkt leírtam hogy lásd milyen :)

[ Szerkesztve ]

(#2) TheLázs válasza celeron (#1) üzenetére


TheLázs
(újonc)
LOGOUT blog

Csúnya dolgot fogok mondani.

Először is köszönöm, hogy így álltál ahhoz, amit írtam. Igazándiból szerintem X nincs ránk tekintettel, akár neurotikus, akár nem, hiszen mint ahogy te is mondtad, kellemetlenül érzed magad, ha másoknak emiatt keresztbe teszel. Ő a legritkább esetben kért ezekért bocsánatot, pedig ezzel felnyitotta volna bennem az igényt az érme másik oldalának megismerésére, ez részéről emberibb megnyilvánulás lett volna.

Ennyin múlik, hogy úgy gondolok-e rá először, mint egy betegre, aki segítségre és törődésre szorul, vagy úgy, mint egy hisztis kis csitrire, aki képtelen magát jól érezni, és csak a drámát csinálja folyamatosan. Ezt szintén nem bántásnak szánom, de sajnos bennem ezen két érzelem keveréke gomolyog.

Ahogy mondtad is, nem azért csupán, mert nem igazán kért bocsánatot, hanem azért is, mert a változást ő indukálja.

Megjegyzés - szakértői segítség megvolt, technikákat tanultak a rohamok leküzdésére, és az irányítás visszanyerésére. Ez be is vált, már nagyon régóta nem volt roham. Az, viszont, hogy hogyan viselkedik - talán pont a gondoskodás és odafigyelés rontotta el - gyökeresen megváltozott. Lehet, hogy rájött, hogyha mondja, hogy baja van, akkor a barátnője foglalkozik vele. Erős társfüggőségnek tűnik kívülről, de persze annyiszor nem találkozunk, hogy ezt tiszta lelkiismerettel kimondjam. Szerintem a mindig könnyebb út választása is hozzátett ahhoz, hogy úgy érezze, hogy elveszíti az irányítást. Hiszen még a legegyszerűbb és legkönnyebb út is tartogat akadályokat, és azok jönnek, kíméletlenül, és meg kell őket mászni, még ha minden csontja sajog is bele. És a tudat, hogy ezek jönnek, veszi ki a kezéből a kontrollt.

De nem tudhatom, nem vagyok szakember. Ezek csak spekulációk. Akarok neki nagyon segíteni, de nincs hozzá jogom, sem képességem.

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István

(#3) Mister_X


Mister_X
(PH! nagyúr)

Bocsi a hülye kérdésért, de pár dologgal nem vagyok tisztában.

Ez a neurózis, genetikai hajlamú, örökölt vagy kialakult... betegség lehet durva szó rá, ha legutóbbi. De értitek.

Van nekem is hasonló sztorim, csak nem tudom, hogy így belekeverjem-e.

"Most kell szerénynek lenni, mert most van mire." --- "All dreams eventually disappear when the dreamers wake." --- A warezt tiltja a bushido.

(#4) celeron válasza TheLázs (#2) üzenetére


celeron
(senior tag)

A bocsánat kérős dolog ahogy leírtad teljesen érthető, egyáltalán nem csúnya dolog, én magam is így gondolom, hogy amikor tényleg nagyon a padlón van az ember akkor sem kezdi el magát sajnáltatni hanem ha tényleg nem megy egy adott közös tevékenység ilyen-olyan okból akkor elmondja a másiknak hogy "figyelj haver én nagyon szeretnék veletek itt maradni a Duna parton és jól érezni magam de bárhogyan próbálkozom nem megy, kérlek segítsetek elterelni a figyelmem erről hogy újra veletek lehessek."

Amit írtál hogy szakértői segítség megvolt, az azt jelenti hogy nem volt meg. Az nem segítség hogy megtanítják relaxálni mert a probléma gyökere nincsen feltárva, de sajnos a a mai orvoslás ahogy én látom nincs erre felkészülve, de nem is lehet felkészülve. Ugyanis az ember életének problémás részeire a választ senki más nem tudhatja csak az egyén. Így önmagamon kívül senki mástól nem várhatom el hogy megmondja mit csináljak, vagy hogy meg győzzön hogy ugyan kezdj már magaddal valamit.

Akarok neki nagyon segíteni, de nincs hozzá jogom, sem képességem.

Nagyon örülök hogy akarsz neki segíteni, a legtöbbet azzal tudsz hogy biztosítod hogy rád számíthat és kinyújtod a kezedet, de ha nem fogadja el akkor részedről nem kell nagy energiákat mozgatni hogy ez rendben legyen, neki kell akarni a változást.

A másik kollega kérdésére reflektálva annyit hozzátennék még hogy nem lehet ezt szerintem betegségnek nevezni. Azért nevezi a szakma betegségnek mert konkrét testi tünetekkel jár, bénítólag hat az emberre. Viszont ez inkább funkciózavar, mint elváltozás. Ha ebbe belemennék teleírnék nagyon sok sok oldalt. Maradjunk annyiban hogy van genetikai oldala is de nagyon kevés százalékban, inkább hajlam. Nagy részben attól függ hogy az elsődleges gondozód aki kiskorodtól kezdve melletted van milyen igényeidre hogy reagál, ki tudja-e ezt elégíteni, és ha nem akkor te hogy próbálod magadban ezt az űrt betölteni. Illetve szokások tömkelege amit szintén az elsődleges gondozótól, később a körülötted levő emberektől átveszel. Iszonyú bonyolult rendszer vagyunk. :) Jah és egyáltalán nem "hülye kérdés" amit feltettél nagyon is jó. :)

Egyébként így 2-3 év önismeret után mióta ezzel foglalkozom nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem majd szeretném ide egy blogbejegyzésbe leírni, úgy gondolom hiánypótló lehet.

[ Szerkesztve ]

(#5) petipetya válasza Mister_X (#3) üzenetére


petipetya
(PH! nagyúr)

Mint kívülálló ám kíváncsi ember, a te sztoridat is elolvasnám.

(#6) varga.tamas válasza petipetya (#5) üzenetére


varga.tamas
(kvázi-tag)

Csatlakozom. Más szenvedéseiről jobb olvasni mint átélni őket.

Ez olyan kb, hogy valamilyen szinten "jó látni" azt, hogy másnak szarabb mint önmagunknak.

Szóval jöhet a story, meglátjuk übereli-e a saját tapasztalatokat.

127.0.0.1 SWEET 127.0.0.1

(#7) TheLázs válasza varga.tamas (#6) üzenetére


TheLázs
(újonc)
LOGOUT blog

én is olvasnám, ha lehet

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István

(#8) Mister_X


Mister_X
(PH! nagyúr)

Ám legyen.

3+1 beteg ismerősöm van. A sztorik inkább arról szólnak, hogy miként igyekeztek felülkerekedni a problémáikon.

1) első barátomnak valami dühkezelési problémái vannak. Vagy komolyabb a tünetek miatt, de nem mentem bele mélyebben. Nem a tipikusan aggresszív verzió, hanem az elfojtott. Fiatalon sok trauma érte. Tök közvetlen, jókat lehet vele beszélni, de ebbe két véglet is társult: átment "standby" vagy "destruction" módba. Előbbi esetén a környezete megszűnt létezni körülötte, a rekintete nem ott volt, hanem messzebb és eltartott egy ideig, mire reagált szóra vagy másra. Utóbbi esetén összetört valamit beleütött, belerúgott valamibe, ráüvöltött valakire, ilyenek. A legfélelmetesebb az volt, amikor a kettő mód váltotta egymást. Elkezdett járni pszichológushoz, mert ő is látta, hogy ez nem jó - ezt becsültem benne, valamint azt is, hogy mindig bocsánatot kért a kikelései miatt. Ma már rendes munkája van, igyekszik gyógyulni és a dühkitörései megszűntek, egyedül az arcvonásain, testtartásán látom, hogy épp elfojtja azt, ami kitörne.

2) második barátomat három évvel ezelőtt hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták. Dokik nem jósoltak neki sokat, pár hónapig azon volt, hogy megszakítsa a kapcsolatot a külvilággal, elzárkózott. De megértem, ha húsz évesen közölnék velem, hogy meg fogok halni, én is magam alatt lennék. Utána igyekezett helyrehozni a szociális kapcsolatait és minél jobban élvezni az életet, amíg megteheti. Tavaly megműtötték, kicsi volt az esély, hogy sikerül, de látszólag sikeres lett a műtét. Azóta mint akit kicseréltek: rendszeresen vért ad, önkénteskedik, többet sportol, lediplomázott és hamarosan apuka lesz.

3) harmadik barátom, Dávid, volt osztálytársam, autista. Nem ismerem annyira a betegséget, de elvileg gyerekként rendszeresen csesztették a többiek emiatt is. Szerencséjére a szülei minden lehetséges módon (speciális oktatás, sokszoros odafigyelés, fejlesztés) segítettek neki, így sikerült felülkerekednie a fogyatékosságán. Suliban jó jegyei voltak, odaadó, figyelmes emberileg és van egy csinos barátnője is. Sokkal emberibb, mint az átlag... ami megmaradt a betegségéből, hogy néha belegabalyodik a nyelve a mondatokba, idegennyelvet nem tud megtanulni és nem érti az iróniát, egyáltalán.

+1) a hat éves öcsém szintén autista... de csak remélni tudom, hogy idővel olyan lesz, mint Dávid :( Nem így néz ki. Mivel anyám olyan, amilyen, nem tud megfelelően gondoskodni róla (értsd: mint autistával), lassan iskolaérett lenne korilag, de nem látom így... mintha három évvel le lenne maradva. De ő is imádnivaló: mindig kinyitja nekem az ajtót, ha látogatóba megyek, osztozik velem az édességeken, múltkor hozta nekem a pokrócot is, mert hideg volt - a legjobb pillanat meg az volt, amikor életében először látott fehér galambot: "anya, anya, az a galamb fehér, be kell festeni szürkére!". Persze emellett rengeteg a hisztis, legkisebb dolgokon is nyávogós pillanata, ami miatt nem iskolaérett. Meg bár beszél, de nem elég jól, nem megfelelő logika alapján.

"Most kell szerénynek lenni, mert most van mire." --- "All dreams eventually disappear when the dreamers wake." --- A warezt tiltja a bushido.

(#9) Eastman


Eastman
(őstag)
LOGOUT blog (1)

A gyerekkori barátom konkrétan elitta az eszét és a hatalmas, és tényleg ünnepelt tehetségét. Most kb. 160 kilométer van közöttünk, de már akkor mindenkit ellökött magától amikor szorosan mellette álltunk.

(Az erős nőknek gyenge fiaik lesznek.)

https://logout.hu/cikk/5_bacsis_retro_szamitogep_kiallitasa/teljes.html --> 2019. május 18-19-én a Fejér megyei Fülén, a Petőfi S. u 12. szám alatti Tornacsarnokban

(#10) TheLázs válasza Mister_X (#8) üzenetére


TheLázs
(újonc)
LOGOUT blog

Ezt igazán szívmelengető és jó látni: ha valakiben megvan az akarás, akkor a legmélyebb gödörből is kikecmereghet. A rákos illető valószínűleg azért zárkózott el, hogy magában rendet tegyen: úgy néz ki, sikerült :)

Ez és a többi történet az egészséges embereknek is erőt és kitartást ad a nehéz időkre. Köszönjük, hogy megosztottad.

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.