Ma a budafoki úton hazafelé sétáltam, amikor egy kisebb zebrán egy kikanyarodó autós nem vett észre és kis híján elütött. Nem jött túl gyorsan, az útjából ki tudtam térni időben hátrafelé.
Ami ezután következett, az én voltam. Egy ősi, fáradtságtól és idegtől fűtött reakcióként izomból rúgtam egyet a hátsó lökhárítóba. Párat léptem az utamat folytatva, amikor a kocsiból kiszállt az emberünk. Én elnézést kértem tőle hogy belerúgtam a kocsiba. Ő kihangsúlyozta, hogy amint észrevett - nem tiszta, hogy a rúgás előtt, vagy után, arra már nem emlékszem - megállt, és hogy az a fontosabb, hogy nem lett semmi bajom, de ne rúgdaljam mások autóját, mert ez így nem pálya.
Elváltak útjaink, majd gondolkozni kezdtem azon, hogy miért rúgtam bele az autóba. Ha már csak az erőviszonyokat nézzük, sem tűnik jó döntésnek. Ha azt nézzük, hogy a sofőrrel szemben kellett volna megvédenem magam adott esetben, akkor sem bíznék a fizikumomban.
Még a nyári léüzemes kalandom, és az ottani pöcs főnökkel való találkozásom is hasonló volt. Ott is az elején nagy volt a szám, aztán a levél végül elmaradt. Az aggresszív nyulat megverik. Ahogy hazáig sétáltam, el kellett borzadnom rajta, hogy ez én vagyok. Saját magam legnagyobb ellensége. Nem mentesíti ez a hülye főnököt a hülyesége alól, és nem mentesíti a vétkes sofőrt a hibája alól. Nem az én feladatom viszont őket megnevelni. Mérnöknek tanulok és nem pedagógusnak. Sem eszközöm (hála az égnek), sem jogom nincs mások hibái felett pálcát törni.
Az miatt, hogy ez teljesen tudat alól jött (mármint a rúgás), pedig egyenesen megrémültem. Vajon a közvetlenül mellettem élők is ugyanezt kell, hogy elszenvedjék? Velük is ugyanilyen hirtelen haragú és lenéző vagyok? Minden bizonnyal, hiszen miért lennék más.
Kezeltesd magad.
