Vén hülye! Nem akarja tudomásul venni, hogy megöregedett.
Egész életemben nehéz fizikai munkát végeztem, ha egy mód volt rá, egyedül. Csak akkor hívtam segítséget, ha elkerülhetetlen volt. Magam is beleestem abba az általános hibába, hogy a gyerekemnek könnyebb életet szántam. Nem tudom hiba e valójában ez a törekvés, de a társadalom szempontjából nem egészséges. Te csak tanuljál kisfiam, ameddig csak lehet, hogy aztán jó életed legyen, ne kelljen gürcölni, cipekedni, mint nekem! Ennek ellenére volt néhány, utólag boldognak tartott évem, amikor beállt mellém a gyerek ráérő idejében dolgozni. Nem szívesen tette, de később már nem így emlékezett rá ő se. Aztán végzett az összes iskolával, és mint várható volt, nem talált a közelben munkát. Elköltözött Budapestre, ideiglenesen a húgához, aki nem rejtette véka alá, hogy nem örül ennek a helyzetnek. A lányunk ekkor már évek óta ott élt, de a fiunk naponta...vagy szinte naponta itthon volt velünk.
Másnap idehaza elkezdtem dolgozni. Egy kétemberes hosszú követ kellett volna a megmunkáláshoz átforgatni. Nem bírtam. Újból nekiveselkedtem, de nem ment. Ibolya ezt látva megkérdezte, hogy segítsen-e? (Egy 50 kilós asszony egy mázsás kő ellenében mit tudna segíteni?) Kitört belőlem a zokogás. Aztán persze hozzászoktam a helyzethez, de akkor valahogy kitört belőlem a nagyon szerencsétlen vagyok érzés.
Elmúlt azóta 14 év, és nem lettem fiatalabb. Sok változás történt ez idő alatt, de megint visszatértem közel 70 évesen a nehéz kövek emelgetéséhez. Nem kellene ezt egyedül tennem, hiszen egy baráti családdal ténykedünk közösen. A fiatal munkatársat és feleségét unokáimmá fogadtam. Csak szólnom kell, és jön Dani (vagy akár az apja) segíteni. De én nem szólok, hanem kifundálom, hogyan csinálhatom meg egyedül a rakodást, vagy akár a temetőben a sírkeret megigazítását úgy, hogy a 100 kg/db fedlapok rajta vannak. Most pedig nem bírom emelni...pontosabban fájdalmasan mozgatom a bal vállamat napok óta. Nem mondom ki a gyerekeknek, mert lebasznak.
potyautas oldala
