2021. május 11., kedd

Gyorskeresés

Olykor...

Írta: | Kulcsszavak: derekas . mrderekas . cikk

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Egy rohanó és teljesen elanyagiasodott világban élünk. Egy oly korban, mely mostoha szülőként viszonyul gyermekeihez. Hozzánk. Hozzánk, kik nap, mint nap vívjuk csatáinkat az élet nevű végtelen és háborgó tengeren. Hajszoljuk a pénzt, a kényelmet s hisszük: ez így van jól. Én is így hiszem, hittem. Ám kényszeredetten kellett észrevennem, hogy ez bizony nem működik jól. Nem ezt tanultam én a szüleimtől kisgyermekként, de ezt a példát láttam már kamaszként és az akkori gondolatvilágommal úgy hittem, hogy ez a helyes út és ez az én sorsom is. Aztán az évek alatt szép csendben elfelejtettem, hogy milyen is gyermeknek lenni. Milyen az mikor a hétvégén sétálni megyünk. No nem valami sétáló utcába, vagy egy szépen rendezett, műemlékekkel ékített térre, hanem az igazi, „vad” természetbe. Vízpart vagy erdő, - egyre ment. Egy volt a lényeg: együtt vagyunk, és ezt ÉREZTÜK is. És nem dobáltuk szét a szemetet, és mertünk futkározni csupasz talppal azon szép zöld füvön. Együtt voltunk. Ma már csak emlék. Egy gyönyörű, rég elfeledett, aprócska kis emlék. Ennyivé lett arra a korra, mikor már a saját gyermekeimért kell aggódnom. Rettenetesen éreztem magam, mikor rádöbbentem egy oly kor jéghideg szellemére, mely vezérlete alatt nem lehet igazán gyermekként élni. Egy kedves, aranyos kislány nyitotta fel szemem. Ez a kislány a rokonságunkban töltötte egyik hétvégéjét. Csendben ugyan, de csillogó szemekkel. Az asszonyok beszélgettek s szóba került az egyik örök, nagy téma: az ételkészítés rejtelmei. Szóra-szó, receptre-recept s egyszer csak megszólalt az alig négyéves tünemény:

- Mama! A rántott-levest én nem is így szoktam csinálni.- és mielőtt bárki is észhez tért volna, elmondta a saját receptjét, mely állítom, hogy a világ legfinomabb levese lehet csak, mert azt az ő kis pöttöm kezei készítik. Döbbent csend borult a szobára…
A csend beszélt mindenki helyett. A csend, mely elmondta a fájdalmat, a hideget, az éhséget és a magányt. Mert vannak szülei a kislánynak ugyan, de…

Az apja külföldön hajtja a pénzt, s csak ritkán látja lányát. Az anyja teszi mindezt itthon, helyben és mégis mintha nagyon távol volna.
Hiába hajtják egymás mellett, egyszerre álomra fejüket, mégis hidegek az éjszakák. Hiányzik a gyermeknek a törődés, a figyelem, az anyjának az ölelő szeretete. Egy olyan anyának, ki a hétvégén egy buli után, teljesen másnaposan, a napot többnyire egy fotel mélyén töltve veti oda legnagyobb kincsének: - Ha éhes vagy, akkor főzz magadnak! – S a kislány megy a székért s tüsténkedni kezd a konyhában. Felnőtté lesz hirtelen, s a gyermek egyre nehezebben talál vissza…
Szinte magam előtt látom, s torkom elszorul. Ilyenné lett a világ? Helyes ez? Mert a gyermek nem a születésében teljesedik ki, hanem a gyermekkorában, melyet mi irányítunk, mutatunk, vagy éppen árnyékolunk. Fiatalok vagyunk, és úgy érezzük készek vagyunk. Csak később –ne adj’ Isten, már későn- vesszük észre, mennyire felkészületlenek voltunk. Jómagam is a második fiam érkezte után döbbentem rá mennyire is készületlen voltam. Mennyivel kevésbé voltam apja gyermekemnek, mint apám volt nekem. De remélem helyt álltam. Igen, csak remélni tudom, mert még sok év eltelik majd, mikorra talán kiderül, hogy elrontottam-e valamit. Most még fiatal vagyok, de eljön majd egy oly kor, melyben már a fiaim lesznek fiatalok, s kiderül, hogy ők miként válnak, milyen szülővé. Remélem nem fognak annyit felejteni, mint én s nem hallgatnak mindenkor a világ szavára. Egy olyan világéra, mely lassan „megöli” a gyermeket. Ne feledjük, hogy jó volt gyermeknek lenni.

Remélem, hogy majd eljön egy oly kor, melyben a gyermek, gyermekként élhet szüleivel együtt s nem csak mellettük. Velünk.

Goór László

Apró botlásaim egyike a fenti szösszenet. :) Valamikor réges-régen egy távoli galaxisban... Hangot adtam magánvéleményemnek egy közeli újságban. Mint kiderült jól fogadta a közönség a stílusom és szemléletem s néhány cikkecske erejéig, maradtam is az ujságnál. Akkor nagyon büszke voltam rá, amiért olvasók igényelték, hogy publikáljak, azonban néhány hónap után beláttam, ez nem az én világom.

Hozzászólások

(#1) TheLázs


TheLázs
csendes tag
LOGOUT blog (1)

Az írás nehéz. Nekem például nem megy. Bármilyen ékes szóvirágokkal operálhatok, ha nincs valami ami mélyen megérintett, nem születik értékelhető mű.

Az esetedben egy releváns problémának a megvilágítása történik meg egy olyan szemszögből, amibe kevesen gondolnak a pénz hajszolása közepette. Én ismertem több hasonló helyzetben lévő kislányt. Nem merem kijelenteni, hogy egészséges felnőtt lett belőlük. Persze cáfolni sem tudom - de adja az ég, hogy soha ne is sikerüljön.

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István

(#2) Kiki18 válasza TheLázs (#1) üzenetére


Kiki18
őstag

Szerintem az írás tartalma fajsúlyosabb, mint annak módja. Engem kifejezetten az írások adott témája jobban érdekel, mint az író fogalmazási módja.
De nem vonom kétségbe a kifejezés mikéntjének az "ízét", meglehetősen meg tud dobni akár egy átlagos témájú írást is.

Nekem ez az adott téma tetszik, a gyereknevelés életünk egyik legfontosabb része, és szerintem nagyon kevés ember képes /jól/ művelni ezt a tevékenységet. A mai modern világunk ráadásul negatív irányba tolja el a lelki fejlődésünket. Egyre nehezebb szűrni a valódi értékeket még felnőttként is, hát még egy gyermeknek, aki iránymutatásokra szorul minden lépése után....

(#3) cinemazealot


cinemazealot
addikt

Tökéletes kivonata a jelen társadalmunk elkorcsosulásának. Amikor egy csupán karnyújtásnyira lévő másik (akár szomszédos) ország általános életképe itthon csak ilyen áldozatokkal érhető el. Miközben bőven lenne lehetőség minderre itthon is, épp csak olyan szintű a társadalmi rétegek (osztályok) közötti szakadék, hogy akik kicsit is többre vágynak az átlagnál (bocs, mediánnál), azok a család szétszakadását, az egymástól való elhidegülést, a gyermek gyerekkor nélkül való hirtelen felnőtté válását kockáztatják... Mindezt azért, mert idővel majd ők is szeretnének kicsit élni. Öregebb korukban nem akarják, hogy a gyerek legyen kénytelen gondoskodni róluk. Hogy a gyereknek meg legyen alapozva a jövője. De mindezt annak árán, hogy a gyerek társadalmi árvaként éli meg nem létező gyerekkorát...

Egyébként megindító írás. Köszönöm. :R

(#4) MrDerekas válasza TheLázs (#1) üzenetére


MrDerekas
addikt

Könnyű tollal próbáld ;]
Nem csak ezen múlik. Ráadásul én sem körmondatokkal kezdtem anno. Apránként épült fel az írási stílusom merítve a rengeteg könyvből, amit kamasz koromban habzsoltam. Ebben a szövegkörnyezetben érzem jól magam és igyekszem ebben az irányban is maradni.

Mikor ez a cikkecske született (2004-ben talán...), akkor azt mondta nekem a főszerkesztő, hogy a téma az utcán hever. Nem is tévedett. Igazából azt tartom szomorúnak, hogy mára, ez az utcáról felmarkolt téma, nagyon sok otthonba beköltözött. Azt hiszem a korosztályunk, akkor tájt még az elején tartott a vendégmunkáskodásnak, ami mára iparméretűvé lett. Szállítószalagon hagyják el az országot, otthonaikat, családjukat, szeretteiket. A gyerek meg... A kisgyerek ugye másolja a felnőttek viselkedését, reakcióit, szavait, mozgását, mindent amit a "nagyok" teszenk, csinálnak. De mikor a nagy, erős és igazságos és okos apuka nincs ott a gyereknek, az kit fog másolni? Sok esetben a magyarul is alig tudó, de a magyar médiát ellepő ész és szégyenérzet, önkritika nélküli celebeket. Mert a tv megy, a gyerekkel úgysem beszélget senki, hát biztos akkor így kell viselkedni, hogy felfigyeljenek rá, amint azt a tévében is látja. Na ez nagyon szomorú.
Nem tablet kellene minden pirinyó kézbe hanem sok nagy ölelés, pár igazságos füles és sok-sok jó szó, anyutól és aputól egyaránt és nam csak két-három havonta egy hétvége erejéig. Szerintem.

Visszakanyarodva a szállítószalaghoz. Nem csak visz, de hoz is. Ugye nagyon sok embert visz. Ezekből pár n+1 év múlva már saját autóval jön vissza, kicsivel kevesebb esetleg házat épít, de jut abba hitel is. Aztán nagyon sokan mire elérik a célt, addigra rottyon van az egészségük, a gyerekek már fel sem hívják és kis szerencsével a feleségével sem egy külföldi országban dolgozik. Úgyhogy potyog arról a szalagról szép számmal válás is, főleg 2-6 év házasélet után, amiből relatívan jó ha 3 hónapot töltött együtt, egymás mellett a pár. De biztos érdemes. Igazuk lehet.

www.derekas.webnode.hu --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- https://logout.hu/bejegyzes/mrderekas/a_szkeptikus.html

(#5) janeszgol


janeszgol
veterán

Nekem ket tesom van es egy olyan gyerekkorom volt ket normalis szulovel, amit sokan csak irigyelhetnek... mar ha naradt bennuk vagy egy nornalis eletre.
Ez aldozatokat jelentett. Kozeposztaly voltunk, de alulrol. A masik: meg a noverem szuletese elott apam es anyam beszelgetett a kulfoldon dolgozastol es anyu nem akarta, hogy apam kimenjen, pont a cikkben leirtak miatt. Az eredmeny: kevesebb penz (ki nem szarja le, en igen), cserebe kaptam egy fantasztikus eletet, amire szivesen emlekszem vissza es szoktam is.

(#6) cinemazealot válasza janeszgol (#5) üzenetére


cinemazealot
addikt

:R

(#7) MrDerekas válasza Kiki18 (#2) üzenetére


MrDerekas
addikt

Pontosan. Annyi csak a bajom, hogy még ha meg is látom a problémát, vagy felérem ésszel mi a helyes, attől még nem mindig élek, cselekszem is úgy. Magyarán nem vagyok egy minta apuka. Érzésem szerint sokkal többet is tehetnék, de... valahogy nem ilyen az élet. Nem mentem külföldre, nem csak a neves eseményeken voltam jelen gyerekeim életében, hanem a szürke hétköznapokban is. Igyekeztem mindig helyes példát mutatni, helyes értékszemléletet átadni neki, de ugyanakkor lehet nem játszottam eleget velük. Nem tudom, nem tudhatjuk, hogy elrontottunk-e valamit. Talán nem jártam tévúton. Miután a legidősebb fiam kiment külhonba felnőttképzésre, egy év után hazajött. Végleg. Igaz nem hozzánk, hanem saját lábra állt, albérletet bevállalta és dolgozik. Csak remélem, hogy elég ha helyt tud állni. :B

www.derekas.webnode.hu --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- https://logout.hu/bejegyzes/mrderekas/a_szkeptikus.html

(#8) MrDerekas válasza cinemazealot (#3) üzenetére


MrDerekas
addikt

A "jelen társadalom" egy tizenéves írásban. Igen. Ugyanakkor nem osztom teljesen a nézeted az életminőség terén. Nyilván azt az országot is felépítették valahogy és mi abból a dús kosárból vennénk. Ha mindenki, de legalábbis az országépítő többség a körül a kosár körül nyújtogatja a markát (nem félre érteni, igenis, ott is keményen meg kell dolgozni a pénzért), akkor vajon ki és hogyan fogja felépíteni a saját országunkat, hogy itt is adottak legyenek azok a körülmények, amilyet a gyermekeinknek szeretnénk? Az egészséges és értékadó családi modellről nem is szólva, amit a távol élés miatt esély sincs továbbadni, megmutatni, éreztetni. Annak a generációnak átkozottul nehéz lesz úgy lenni jó szülőnek, ha igazán gyermek sem volt még az ember.

www.derekas.webnode.hu --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- https://logout.hu/bejegyzes/mrderekas/a_szkeptikus.html

(#9) MrDerekas válasza janeszgol (#5) üzenetére


MrDerekas
addikt

Így van. Kevesebb pénzzel, teljesebb élettel. Én maradtam. Nagyon szeretném ha többem lenne, de örülök hogy nem kevesebb az elégtől. Ugyanígy nőttem is fel az öcsémmel. Sosem volt dőzs, de mindig van valamink amire közösen tudunk visszaemlékezni és minden sanyarúság, családi viszály ellenére is szerettjük, szeretni fogjuk a gyermekkorunkat. Jó volt gyereknek lenni :K

www.derekas.webnode.hu --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- https://logout.hu/bejegyzes/mrderekas/a_szkeptikus.html

(#10) cinemazealot válasza MrDerekas (#8) üzenetére


cinemazealot
addikt

Rendben van, hogy "azt az országot is felépítették valahogy", de vajon odaát is jellemző volt ez a gyerektől való elhidegülés, illetve család szétszakadás, amíg az épült? Mert most értelmezésem szerint nem csak az a baj itthon, hogy a szülők külföldre mennek dolgozni, hanem az is, hogy olyannyira elmerülnek a munkában, hogy nincs idejük a gyerekre is áldozni, így annak nincs normális gyerekkora.

Valószínűleg amikor az az ország épült, nem volt lehetőség, vagy csak nem volt jellemző a külföldre utazás. Ha mégis, az már a nagy vízen túlra mutatott, és hát lássuk be, jó páran éltek is a lehetőséggel. Engem most alapvetően az zavar, hogy mi magyarok jó darabig le voltunk ragadva (tudjuk ezt be a XX. századi korszakainknak). De ma, amikor egyébként volna lehetőség felzárkózni, ismét egy olyan társadalmi rend kezd kialakulni, ami a gazdagabbaknak kedvez, a szegényeket még inkább leszarja (vagy még mélyebbre rántja), a középosztályt meg választás elé állítja: Maradsz? Oké, de készülj fel rá, hogy nem fogsz tudni kitörni, ha mégis ez a szándékod, akkor meg a gatyád (vagy a családod) rámegy a jólét reményére, mert olyan adókat vetünk ki rád, hogy ihaj. Vagy van vér a pucádban és inkább mennél? Menj! ... Illetve várj, mégse, inkább maradj, majd mi segítünk a vállalkozásodban, meg csak egy újabb gyereket kell bevállalnod és gyöngy életed lesz. ... Ja, nem.

Egyébként én is ambiciózus vagyok, vannak terveim, a gyerek pedig még várat magára, így még időm is van próbálkozni. Bár többször is lett volna lehetőségem kimenni, de valahogy nekem sem akaródzott. Van egy olyan hülye rögeszmém, hogy ha valamivel előrukkolok, akkor azzal ennek a kis közép-európai porfészeknek akarom majd növelni a hírnevét. És hogy a gyerekem is majd itthon legyen büszke rám. Naiv vagyok? Lehet. És talán balek is. Lesz@rom. :)

[ Szerkesztve ]

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2021 PROHARDVER Informatikai Kft.