2024. március 19., kedd

Gyorskeresés

Egyhalál

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Még látta a hatalmas lényt s az iszonyat teljesen letaglózta. Tudta, most nem menekül.

[ ÚJ TESZT ]

A horror:

Második órája zuhogott az eső s úgy tűnt, el sem áll reggelig. Váratlanul jött s készületlenül érte az óvatlan álmodót. Az álmodót, ki még most is végtelen birodalmában, álomország hatalmas s nehéz kapuin túli, mennybélien csodás tájain röppent tova súlytalan álomtestével, mit sem törődve az ideát dühöngő elemek párbajával, gigászi és soha véget nem érő csatájával. Lassulni érezte, kecses madárként szálldosó álom-testét s végül már csak a vágy s az akarat maradt, de bármily nagyon is szeretett volna tovább repülni csak lebegett egyhelyben, szerencsétlenül. Nem értett semmit s nem maradt egyetlen ép gondolata sem. Nagyon nehezen s hatalmas kínnal próbálta eltépni az álom puha-ólomsúlyú béklyóit, miközben tudata még az álom, megtévesztő szabadságérzéséért sírt s remegett, mint gyermek, kit elragadnak anyjától, s pőrén a világba lökik. Megszakadt a világ…

Álmosan dideregve, vacogva és teljesen vizesen ébredt. Zúgó fejjel nézett körül szobájában s kis híján kétségbe esett: a kicsiny szobácskában áll a víz és szakadatlan zúdul még mindig a sáros, iszapos, szutykos lé. Tudta, hogy menekülnie kell, mert a helyiség hamarosan teljesen megtelik s ő a legkevésbé sem akar meghalni gyönyörű álmai után. Berzenkedve ereszkedett a posványba s óvakodott ki a felszín felé. Kemény menet volt ugyan, de sikerült felküzdenie magát a szembe rohanó áradaton keresztül. Mikor végre kiért a nehéz, feketebársony felhőkkel takart éjjeli égbolt alá, egyszerűen csak hanyatt feküdt, s a lassacskán alábbhagyó nyári zivatarban hallgatta az egyre lassuló ütemben koppanó esőcseppek szférikus zenéjét. Mikor elállt végre az eső, tudata szinte testi gyönyörként érzékelte a beállott csendet egészen addig, mígnem rákezdett a békák kórusa az esti szerenádjukra, mely úgy tűnt: a telihold kristálytiszta fényéhez szól.

Némán pillantott a kitisztult égbolt csillagporos mélységébe, miközben magában elemezte az éjszaka, eddigi történéseit: - Rohadt egy dolog. A lakásomnak ezúttal ismét annyi. A hidegzuhanytól, pedig jó, ha nem leszek náthás vagy reumás. Kész röhej! A legnagyobb nyári melegben fogok még a végén megfázni. Ehh! Mindegy, majd holnap törődök a gondokkal.- Csendes mélázásából durván ragadta ki egy, az éji csendbe cseppet sem illő zajocska s egy pánikszerű félelem hullám. Érzékeit megfeszítve próbálta meghatározni a zaj forrását, irányát. Dermedt mozdulatlanságban várta, hogy megismétlődjön, ám hiába. Még a békák is elhallgattak, mintha érezték volna a gonosz érintését, érkezését.

Kínos csend és az árnyak félelmetes játéka. Tömeg lendült mozgásba s feltartóztathatatlanul és kérlelhetetlenül zúdult a hiába figyelő, védtelen áldozatának. Egy roppanás, egy iszonytató reccsenés hasított az éjszakába, kioltva egy életet s biztosítva egy ősi törvényt: az erősebb törvényét.

Még látta a hatalmas lényt s az iszonyat teljesen letaglózta. Tudta, most nem menekül. Élete itt véget ér. Még látta a hosszúkás pofa mögött ülő, a mélységesen sötét éjnél is sötétebb, gonoszan csillanó gombszemeket s a mohó éhségtől kegyetlenül szikrázó tekintetet. Már kívülállóként érzékelte a testébe tépő tűhegyes fogak gyilkos szorítása alatt megroppanó testét s a lassan felnyíló szánalmas, földi porhüvelyéből távozó belső szerveinek, túlvilági lények fuldoklására hasonlító, undorítóan röfögésszerű, bugyborékoló hangját. Aztán elszakadt a valóságtól s megkezdte örök álmát az álmodó…

A bosszú

- Csodálatos éjszaka. Egyszerűen, fantasztikusan jól érzem magam. Annyira jól esik ez a kis éjszakai séta, az eső utáni friss levegőn, hogy az már szinte bűnös. Még egy negyed óra és otthon vagyok. Csak ezek a buta békák ne vartyognának ilyen veszettül! Na mindegy, végül is nem olyan rossz. Szólt ez már sokkal silányabban is. Imádom ezt a partrészt. Már harmadik éve járok erre, de még nem tudtam megunni. Istenem! Milyen jó is itt…

-Mi a franc? Ja. Csak az a horgász, ki ide jár már vagy két éve. Remélem, most nem vesz észre, és nem jön ide hozzám. Magányosan szeretek sétálni. Afffene, csak meghallott, most meg világít azzal a nyüves lámpájával. Bele a szemembe. Ha egy kicsit nagyobb lennék, bizisten elvenném tőle és bevágnám a vízbe. Ehhh. Inkább tovább sietek.

- Ho-ho-hó! No nézd csak! Kit látnak szemeim? Itt heverészik a bokrok alatt, biztos megint beázott a lakása. A kis féreg! Na megállj! Ezt most nem úszod meg. Adok én neked gondot. A múltkor megúsztad, de most nem fogod. Szép csendben odalopódzom és megragadom azt a törékeny nyakad. Legutóbbi találkozásunkkor, UTOLJÁRA léptél meg előlem. Most én leszek a sorsod és a végzeted. Bírád és hóhérod vagyok, Te kis csúszó-mászó. Húúú, milyen kegyetlen vagyok - mondom magamnak, magamban s érzem, ahogy keskeny, cinikus, torz vigyorba rándul a képem. Már szinte csak „karnyújtásnyira” vagyok tőle s még mindig nem vett észre. Csak pár lépés és megragadhatom. Érzem, hogy esélye sincs és érzem, ahogy valami ősi, valami állati gyűri maga alá tudatom. Engedek ösztöneimnek és villámgyorsan, szinte elemi csapásként rárobbanok a bozótból. …

Az élmény

Sok-sok éjszakát töltöttem csendes horgászással, bámulva a csillagokat, keresve a válaszokat olyan kérdésekre, melyek az ember bensőjében születnek, s amelyet még csak véletlenül sem tenne fel társaságban. Nem tennénk fel ezeket a kérdéseket, mert mindannyian azt gondoljuk, az csak a mi elménkben képződhet és senki más nem képes ilyen „hülyeségekre” gondolni. Elképzelünk egy rakás szituációt, hogy mi is történne, milyen reakciókat szülne egy-egy ilyen kérdésünk, hogy kínosan éreznénk-e magunkat a pillantások kereszttüzében? Igen. Ez a probléma gyökere, mert tulajdonképpen olyan dolgoktól félünk, mely dolgokat, és a feltételezett helyzeteket, szintén csak az elménkkel képzeljük el, és ez éleszti bennünk az ilyen irányú gátlásokat. Na de, hogy honnét is keveredtem ehhez a kacskaringós gondolatmenethez?

Nos, sokat gondolkodtam, hogy mit is jelenthet, és milyen érzés lehet az, ha megérzünk magunkban valami ősit, valami olyan ösztönt mely eleddig génjeinkben szunnyadt. Úgy érzem, hogy én ezt egyszer sikerrel megéltem és most megpróbálom mások elé tárni mindazt, amiről úgy hiszem, hogy ott és akkor, sikerült teljesen egészében átéreznem:

Csendes nyári éj borult fölém, mint szerető anya karjai gyermeke bölcsőjére s a környezetemből felém sugárzó életerő szinte megrészegített. Élveztem a CSENDET és nem gondoltam semmire. Tudatom csak piciny madárfiókaként pihegett, elmém filozófiából vetett fészkében s körülfont a magány. Nemrég állt el az eső s a levegő egyszerre volt üde, friss és pezsdítő. Tiszta volt, mint a forrás vize, érintése bőrömön oly puha és lágy, mint a legfinomabb selyem. Tökéletes és hosszan tartó volt ez a pillanat és…

… és megszólaltak a békák. Tisztán s erőteljesen szólt énekük mely kivételesen egy cseppet sem idegesített. A tündöklő ezüstként szerteömlő holdfény sejtelmessé, sőt varázslatossá tette az éjszakai tájat és én mindezt csak csodálattal tudtam szemlélni. Erre a helyre jártam már vagy két éve, de még egyszer sem láttam ilyen lenyűgözően csodálatosnak, és ennyire közelinek. Nem tudom, hogy pontosan mit is éreztem. Talán akkor járok a legközelebb az érzéseimhez, ha azt írom, hogy valami közelit, valami emberen túlit, valami hatalmasat éreztem. Valami ősi tiszteletet.

Egy apró kis neszre rezzentem fel révületemből. A néhány méterrel a hátam mögött álló fűzfa árnyékban született a mozdulat s indult útjára a nesz. Zseblámpám fényét villantottam csak oda, de szinte vonzott, amit láttam. Közelebb léptem s csak figyeltem az eseményeket, miközben eloltottam lámpámat, melynek fénye mindeddig némaságra ítélte a békák zajos hadát. Viadal, pontosabban vadászat volt születőben. És ekkor éreztem együtt mindkét féllel, egyszerre. Egy halál s egy diadal. Az ősi törvény. Ez hát a természet rendje: élni és túlélni. És tényleg éreztem azt a valamit, azt az „ősit”!

Felborzolta idegeimet az a hang, mely a kicsiny sündisznó zabálását kísérte, ahogy felfalta az útjába kerülő gilisztát…

Goór László

[A kép forrása]

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.