A tudatlanság kegyetlensége:
Egy üveggolyó
Lepattant biciklijéről a két suhanc és nyílegyenesen rohantak a tiltott hely legveszélyesebb részéhez. A bika akó. Ott is a disznó karámhoz - ahol a falu legnagyobb és legfélelmetesebb kandisznóit tartották – futottak. Egyszerűen lenyűgözte őket az irdatlan hústömeg, a disznók nagysága, rettenetes és hatalmas fogakkal teli szájuk. Már-már mesebeli szörnyeknek tekintették őket a srácok és megigézve bámulták hosszú perceken át a felhorkanó és mindig csámcsogó fenevadakat.
- Végig mersz menni a kerítésen? – hangzott a kérdés, ami sokkal inkább biztatás volt és utat engedett a gizdábbik fiú belső kényszerének. Már kapaszkodott is felfelé az akó oldalára és apró lábaival tapogatva az ódon keményfa deszkák tetejét, óvatosan araszolt előre. Majd hirtelen ötlettől vezérelve átlépett a válaszfalra, és így mindjárt két éhes tekintet kísérte két oldalról az enyhén billegő mozdulatait. Végülis megtette a távot oda és vissza és hatalmas megkönnyebbüléssel ugrott le a talajra. Diadalmas vigyorral nézett farkasszemet barátjával:
- Te mered? – vágta ki a kérdést. Bár tudta, hogy kitérő lesz a válasz.
- Áááá, nekem most nincs kedvem – és unottan elfordult a cimbora. Rá sem mert nézni barátjára. Pedig, ha tudta volna, hogy az kis híján a saját nadrágjába vizelt a mutatvány közben, lehet hanyagolta volna a jövőben az ilyen kihívásokat.
Ott lófráltak még jó darabig és egyszercsak valami fura hangra lettek figyelmesek. Egy erőtlen, vékony hangocska, ami egyszerűen kívánta, akarta, hogy keressék meg a forrását. Nem sokáig jártak körbe és egy kisebb szénaboglya tövében találtak rá a szinte nyöszörgő, nagyobbacska kölyökmacskára. Szép cica lett volna, fehér-szürke színeivel és élénkzöld szemeivel, ha nem csúfítja el a saját ürülékétől összetapadt és foltokban ki is hullott szőre. Ott álltak a srácok és csak nézték. Hozzányúlni nem mertek, de otthagyni sem tudták. Tapasztalatlan agyuk helyben pörgött. Szüleiktől mindig azt látták, ha valami nem stimmel, akkor tenni kell valamit. Na ez a tenni akarás tolakodott előtérbe, bár fogalmuk sem volt mit is tehetnének…
- Ez a macska rühös. – állapította meg a kisebbik fiúcska. Majd rögtön hozzátette: - Agyon kell csapni!
Bár a barátja értetlenül nézett rá, mégsem tudta elmagyarázni neki, hogy édesapja, mikor a „rühös” jelentését magyarázta, külön hangsúlyozta, hogy végezni kell az ilyen beteg állatokkal, agyon kell csapni őket, mert csak megfertőzik a többi állatot és az ember is elkaphatja tőlük. Még-ha sajnálja is az ember az ilyen állatokat, a többi állat érdekében a jó gazda megteszi, amit kell… Márpedig, ha az ő erős, nagy és okos apja ezt mondta, akkor az úgy is van és agyon kell csapni.
- Gyerünk! Keressünk valamit, amivel agyonverhetjük!
Nem kellett sokáig keresgélniük. Az aprócska fiú akadt rá egy régi ólajtó nagy vaspántjára. Két kézzel emelte fel feje fölé, hogy barátja is jól lássa. Megállapították, hogy ez pont jó lesz és visszamentek a szerencsétlen macskához. Egy felnőtt számára talán szürrealista látvány lett volna, ahogy egy nagyon sovány fiúcska, egy kézzel próbálgatja a majd ötven centis vasdarab súlyát és fogását, pontosan tudva mire készül. De nem volt senki a közelükben, senki sem fogta le a kezét és senki sem vállalta át a terhét…
Furcsamód nem tudta megkérni a barátját, hogy ő csinálja. Hiába volt magasabb, erősebb, valahogy érezte, hogy ezt mégis neki kell megtenni. Bár majd leszakadt a keze a nehéz vastól, arcizma sem rándult, ahogy meglóbálta párszor és próbálta a megfelelő fogást. Szó nélkül odalépett a szemében már rút állathoz és két kézre kapva a vasat, lesújtott. Egy pillanatra kiürült a feje és csak nézett előre. Érdekesnek találta, hogy milyen tompán szólt a vas és hogy mennyire kiszállt az erő kezecskéjéből, mielőtt eltalálta a macska fejét. A macska pedig őt nézte. A zöld szemek összekapcsolódtak a gyermek szemeivel, tekintetük egybeforrt és mindketten tudták, hogy mi a végzetük ebben a korántsem kegyes pillanatban. Senki sem sejthette, hogy harminc évvel később megismétlődik a pillanat, máshol, másik állattal, másik helyzetben, ahol az emberi döntést és szabad akaratot legyőzi a szükségszerűség.
Egyetlen hang sem hagyta el a cica száját, meg sem mozdult, csak várta, hogy újra lesújtson a fiú. Ismét döndült csendesen a vas és a macska szeme, ahogy belemélyedt a fiú szemébe, lassan opálos, kissé zavaros üveggolyóvá változott.
Ez az üveggolyó kergette álmait sokáig még a fiúnak, ennek a napnak a rettenetes élményei foszlatták szét az esték szépségét és ezt a terhet cipelte oly sokáig a gyermek. Nem lett tőle sem több, sem kevesebb, csak kicsit másabb. Mert felfogta – talán túl korán – az élet misztériumát. Önmarcangolás nem volt benne, hisz megmásíthatatlan, ami elmúlt, de cipelte magával a sajnálatot, rossz lelkiismeretét és azt a zöld üveggolyót…
Goór László