Felkoncolva
Hatalmas zajjal szakadt ki a levegő mellkasomból. Üvöltöttem volna, ha a fájdalom meg nem roppantja hangomat. Miközben zilálva kapkodtam a levegőt, lassan tudatosodott bennem a hol és a mikor. Keserű, hideg és nyúlós verejtékben úszott az egész testem. Egyszerre égett és a hidegtől fájt a bőröm, tüdőmet széttépte a kín s felemésztette erőmet a fájdalom. Otthon vagyok. Ahogy csillapodott a pulzusom, mindinkább ébredtem öntudatomra s helyére került minden. Nagyon régen történt, de ma éjszaka újra éltem azt a régi pillanatot. Pillanatot? Öt keserves nap, minden kínzó percét. Öt kínnal, fájdalommal teli nap, amelyben meghaltam és megszülettem. Egyiket sem adták olcsón.
- László! Most van az, amit legutóbb mondtam. Ezt meg kell műteni.
Hát így kezdődött valahogy. Három hónap alatt két alkalommal lyukadt ki a jobb oldali tüdőm, s omlott össze szinte teljesen. Ha élni akarok, akkor műtét. Milyen egyszerű így leírva. Magára a műtétre két verzió is volt, mint megoldás. Az első a teljes feltárás, ahol kifordítják szinte az embert bordavágás után és megstoppolják, mint a lyukas zoknit. Több mint ijesztő és embert próbáló beavatkozás. Bár ez volt a kézenfekvőbb megoldás, én mégis a második mellett döntöttem. Azért mégiscsak a 21. századot kezdjük lassan és reménykedtem, hogy létezik valami kevésbé trancsírozós megoldás. A tüdőgyógyászom megmozgatott minden követ, amit csak elért és így adódott lehetőségem egy másik eljárásra. Egy igen bonyolult videó szerkezetet juttatnak be a mellkasba, egyetlen kb. egy centis lyukon keresztül és ugyanezen a nyíláson keresztül egy manipulátor szerű eszközzel, pedig lebontják a még helyén lévő vagy kitapadt tüdő szövetét. Ezután megkeresik a tüdőn, magát a lyukat és bevarrják. Végül felkarcolják a teljes belső mellkasfalat, azaz mesterségesen megsebzik a teljes felületen, hogy a hegesedéssel együtt összeforrva tapadjon ki a tüdő, hogy a jövőben már ne tudjon összeomlani. Elvileg, ha összegyógyul, akkor a hegek erősebb tartást adnak, mint maga a mellhártya tapadása a tüdő szövetéhez. Az eljárás talán arra hasonlít a legjobban, mint mikor valaki hajót épít egy üvegpalackba. Azért egy pici résen keresztül kivitelezni a tüdő teljes nagyjavítását… Tiszteletem az orvostudománynak! Talán itt jutott eszembe, hogy mégis jó korban születtem… Bár némi apró-betűs rész még később kiderült.
Átvittek egy másik kórházba, ahol kimondottan mellkasra specializálódtak. De miért is kerültem én ide? A fentebb taglalt eljárás eszközeiből összesen három darab volt az országban. Kettő egy-egy klinikán, a harmadik pedig sorra járta a nagyobb kórházakat. A tüdőgyógyászom pedig tanúbizonyságát tette angyali voltának s így kerültem azonos időben, azonos helyre ezzel a műszerrel.
Az átszállítás megviselt. Talán a mindig is lelkis voltom miatt, talán a teljesen idegen környezet következtében, vagy maga a műtét tudata, de mélypontra kerültem. Hatágyas kórteremben egy frissen műtött volt az ágyszomszédom. Két lebenyt távolítottak el a tüdejéből, teljes feltárás mellett és még Ő lelkesített, tartotta bennem a lelket. Példát állított nekem, aminek később nem meg akartam, de meg kellett felelnem. Három hónappal ezelőtt távolították el a jobb veséjét egy tumor miatt, majd kemoterápiára járt. Áttétesnek bizonyult a daganata, s előző nap csonkolták a tüdejét. Borzalmasan festett, de tekintetéből sugárzott az élni akarás és mindvégig lelkesített. Sokat beszélt hozzám. Hosszú éveken át volt mentős, s most a saját életét látta megtörni. Vagyis láthatta volna, mert nem tört meg. Élt.
- Na fiatalember! Ma már ne reggelizzen, mert délután megműtjük – szólt be a professzor a szobánkba.
Harmadik napja tartó rettegésem itt véget ért. Megnyugodtam. Már nem idegeskedtem a bizonytalanságon, a vajon-okon, a lehetséges történéseken, hisz már tudtam. Megműtenek. A bizonytalan igen, mindig is sokkal nagyobb teher volt nekem, mint egy biztos nem. A bizonytalanság ért véget ezzel mondattal, s nekem többre nem is volt szükségem. Nem volt szükségem sem bátorító szerekre, sem nyugtatóra. Talán még jó kedvvel is gurultam be az előkészítőbe. Na nem mondom, ott azért kivillant a beszarásjelzőm. Egy harmadosztályú westernfilmbe illő arc, egy kimondottan lezüllött rosszfiú állt fölém egy kihajtott nyeles borotvával és mikor fölem hajolt… megkért, hogy a fejem fölé tartsam a kezem, mert le kell borotválnia a hónaljamat.
A műtőben betoltak mellém egy hatalmas tévékészüléket is tartalmazó, háromszintes szerkezetet. A videothoratoszkóp személyesen. Magyarán ezzel turkálnak majd belém, s még egy pici lukon keresztül dolgoznak rajtam, a nagy kijelzőn látják pontosan mit is csinálnak, vagy hogy hol is a hiba bennem. Mikor megkérdeztem milyen műsor is lesz, az aneszteziológus közölte velem, hogy én azt a műsort, bizony, már nem látom. Egyébként aranyosak voltak, ahogy sürgölődtek körülöttem, csatlakoztatták fel a műszereket és készítettek elő a beavatkozásra. Az altatás persze nem ment egykönnyen. Mint említettem már megnyugodtam. Mint kiderült, nagyon is sikeresen. Az altatós doktornő a harmincas pulzusom láttán megkérdezte, hogy nem akarok-e idegeskedni. Erre mondtam neki, hogy idegeskedjen maga, mert maga az iparos … Finomkodhatnék, de azt hiszem le is írhatom, hogy röhögtek egy jót. Hangosan és őszintén. De utána közölte, hogy felpörgetik kicsit a motorom és atropint adatott be. Aztán megint és a 70 környéki pulzussal már mehetett az altatás. Adtak egy maszkot, amibe bele kellett lélegeznem. Fura édeskés illat csapott az arcomba. Meg is jegyeztem, hogy „Jé, eper” és véget is ért az aznapom.
Éjszaka volt mire kitoltak a műtőből és emlékszem, hogy baromságokat hordtam össze. A várost és az évet ugyan nagyjából belőttem, de a magyarázkodásom… Szabadkoztam, hogy világéletemben csóró voltam, hogy anyám 50 forinttal engedett el diszkóba, mikor 80 volt a belépő és hogy ne haragudjanak amiért nem tudok ajándékot hozni. Azt hiszem, tényleg szegények voltunk. Gyerekként és fiatal házasként is.
Pokoli fájdalom térített észhez. Kinyitottam a szemem, de csak a sötétet láttam. Ahogy nyílott a kórterem ajtaja és beóvakodott a folyósó fénye, összeszorítottam a szemhéjam. Fájt a fény is. De ahogy elértek a hangok, azok is csak marták a testem. Beszéltek hozzám, kezek fogtak meg, érintettek és csak mondták és mondták és mondták… Élesen fájt valamim odalent, feszítette a hasam és a hangok… - Pisiljen! Pisilnie kell! Ó, igen. Ezért fájtam ott, ahol nem kellett volna. Erőm nem volt, sem megmozdulni, sem beszélni, de látni sem. Hatalmas erőfeszítéssel nyögdécseltem ki, hogy nem tudok és segítsenek. Azt felfogtam, hogy ha nem megy, akkor muszáj lesz katéterezni, de hol érdekelt ez engem. Azt hiszem kértem is, hogy csinálják. Valaki jött, valaki ment, valaki matatott és egyszercsak csökkent a nyomás. A tudatom pedig megszökött.
Sötét van. Nem teljesen, mert valami apró pontok világítanak, néhány monitor is rám hunyorog. Valami pittyen. Én pedig fájok. Fájok úgy, mint még soha. Fájdalom, amit csak könyvekben olvastam, de inkább még attól is emésztőbb. Nem tudtam, hogy hideg vagy, meleg van, hogy ki vagyok, mit csinálok. Mintha ülnék, de minden érzékem béklyóba veri ez a fájdalom, a színtiszta kín. A fájdalom szűrőjén át lassan megérzem a testemet, de tudatom rémülten odébb áll.
Ülök. Ülök és fájok. Megvolt a műtét. Azt hiszem reggel van és látok is. Vezetékek, monitorok, gépek… Egy rossz futurisztikus álom. Első gondolatra. Nehezen fogadja el tudatom, hogy ez a jelen, ez van és én benne vagyok, minden szenvedésemmel, megtört testemmel. Lassan mérem fel a környezetem. A gépek, az ágyamra fekvő vastag vezeték köteg, a változó tartalmú monitorok, kezemben újabb csövek, valami apróságok az ujjaimon és csövek! Csövek a testemből!!!! Két átlátszó borszívó slag lóg az oldalamból!!! Rémület, hányinger és valami lekapcsol bennem.
Azt mondja a hang, hogy álljak fel. Kezek fognak meg, irányítják a lábam, én üvöltenék, hogy fáj, de csendben vagyok és csendesen felfordul a gyomrom. Lassan, de tényleg pokoli lassan lábra emel néhány kéz, valami langyosat érzek a lábfejemen, valami tüzet gyújt, ahogy hozzámér, ahogy marja az anyaga a bőröm. Kilesek a szemem szűk résén. Valaki fürdet. Állok egy lavórban és óvatosan csutakolja a testem. Ha jobban lennék szégyelleném magam. De tűröm. Vagyis nem tudok tenni ellene, üvölteni nincs erőm, csak legyen már vége. Hagyjanak…
Valaki rángat és tovább fokozza kínjaim. Ez nem látja, hogy meghalok??? De csak fogja a vállam és ahogy ülök az ágyban, dönti előre a testemet. Végre elenged. Bár ne tette volna. Halálhideg lemezre esek hanyatt és felrobban a világ a forró fájdalmamban. Egy amorf egykezű és rémísztő robot áll mellettem, miközben a karja előttem meredezik. Kicsit furán jár az agyam, de felfogom. Röntgeneznek. A hang pedig utasít, hogy szívjam be a levegőt. Anyád. Én ugyan nem. Mondanám, hogy örülök, hogy élek, de inkább most nem élnék. Így nem. Nemhogy levegőt beszívni, oda, ahol a kínom lakik. Lassan legyőzi az ellenállásom, megtöri akaratom és beszívom a levegőt. Sikítani akarok! De csak egy undorító és hörgő köhögésre futja, amibe belehalok azt hiszem. Létezésem pereméről, csak lopva leselkedik a tudatom, s végignézi a borzalmas kálváriát, amit egy ültő helyben járok. Egyedül vagyok. Egyedül vagyok?
Néha valaki megtámassza vállam és elfordítja a törzsemet. Valami megszúr. Mindig jön. Az is fáj, de az semmi. Én vagyok a fájdalom. Jön és szúr. Napokig lesz ez így. 45 perc. Ez lett az életciklusom. Hát szúrjál. De nem elégszik meg ennyivel, mert könyörtelen. Naponta háromszor jön röntgenezni és rángatja halódó testemet. És visszajön. Mindig visszajön, ha nem sikerült. Szerintem gonosz. Különben nem rángatna egyetlen felvételért akár négyszer is egymás után.
Van egy életem, ahol süt a nap, ahol nem állandó a fájdalom. Az hová tűnt? Ha ez az életem, amim most van, akkor – jó isten ide vagy oda – én, köszönöm szépen nem kérem. Ülök, fájok, nem látok se életet, se halált. Kevés dolog van és nagyon sok dolog nincs. Egyedül vagyok. Kívül és belül. A tudatom sokszor elszökdös, de amikor itt van, azt meg én nem akarom látni, tudni, érezni.
Kevesebb a fény és a hang. Csak a fájdalom ugyanannyi. Vagy egyre több. Nincs ember, aki ezt kibírja. Szerintem én sem. Vagyok, de mintha nem is lennék. Nincs akaratom, tudatom, érzésem csak kín és fájdalom. Ülök, de fáj. Mintha össze lenne gyűrve szánalmas testem. Kerékbetörés – villan fel bennem. De az nem fájhat ennyire. Üvegcsörgés, cserélik az infúziót, szúrnak, rángatnak. Nincs idő, csak sorrend. Valami mindig következik. És a legborzalmasabb is elérkezik. Jön és megrángatja a csöveket bennem. Bennem! A lelkem tép ki minden rántás, ahogy a vastag slagokat valami embertelenül megtépkedi, húzgálja. Már jajveszékelni sem tudok. Tűrni is csak azért mert nem tehetek semmit. Tényleg semmit. A csövek végén pedig lassan telnek az üvegek. Nagyon lassan.
Lavór, hideg, szúrás, hányinger. Üvölts!!! Üvölti bennem valami, de csendben vagyok. Még levegőt is alig veszek. Nem akarok, mert csak a fájdalom jön vele. Az amelyik el sem megy. De ettől többet nem tehetek. Valaki megint a csöveimet tépi, szaggatja lelkem. FÁJ! Nincs rá szó. Nem lehet elviselni. Feladom… Egy férfi áll mellettem: Köhögjön! – hallom. Köhintek. Amolyan öregasszonyos, színházi előadás alatti, nézőtéri köhécselésre futja. Köhögjönköhögjönköhögjön dübörög körülöttem a hang, majd egy tenyér simul a mellkasomra és a hátamra. Összeszedem, minden erőm és próbálok egyet köhinteni és megszakadt a világ. Ez az állat összenyomta két tenyere közé a felsőtestem és nyomta és üvölt, hogy köhögjön és nyomja… kiszakadt mindenem, minden sejtem felrobbant, váladék önti el a szám, fuldoklom, köpködök és szétszakadok, meghalok. Békén hagynak, a professzor otthagy. Azért párszor még megkeres… gyűlölöm.
Végem van. Éjszaka és lassan összeomlok. Szó szerint. Felsőtestem belezuhan a csípőmbe, lábamba. Nem tudok tovább ülni. A párnák rámdőlnek, megfulladok. Még mindig fáj, de már nem is érdekel. csak nem akarok szenvedni. Elég volt. Percenként megszűnik minden és percenként esek vissza ide. Minden pillanat kín, csak kín és fájdalom. Így nem lehet élni. Nincs is értelme. Semmi sincs bennem csak a szenvedés, az elemi fájdalom. Már ép gondolatra sem futja.
Csutakolás, szúrások, infúziók, röntgen és a kibaszott csövek rángatása. Elég volt. Fájdalom ez a világ. Már nem kell. Nekem nem kell egyetlen perce sem, tényleg elég volt. Létezni sem akarok. A család is csak távoli emlék, nem is nagyon rémlik az arcuk, tovatűnt a gyerekkorom, szürkék az emlékek. Menni készül a lelkem. Mintha elköszönnék mindentől. Már nem vagyok ijedt, nem félek, nem érdekel mi történik. Ha nem is tart itt semmi, akkor sem tudom hová. Csak el innét. Fehér ruhák. A nagyvizit. Az ágyam végénél állnak és néma csendben néznek rám. Majd mintha karmester vezényelne, egy emberként felsóhajtanak és sajnálkozva, lemondással telve megcsóválják a fejüket. Végre! Mehetek. Azt hiszem el is köszöntem. Csak úgy magamban. Túl voltam mindenen. Kibírtam amit kibírtam és az ennyi volt. Persze semmi sem megy könnyen. Órákon át hánytam, pedig napok óta nem ettem… Valami elromlott bennem, valami eltört. Én akkor valamit elvesztettem. Talán magamat is.
Újra és újra láttam a fehérköpenyesek lemondását és egy elfeledett érzés nyiladozott bennem, mikor épp nem menekült el szétforgácsolt tudatom a kínok elől. A dac. Valami nagyon egyszerű, oknélküli és teljesen feleslege
s érzés. Ha tudatomnál voltam, hánytam. Ha elmenekültem, akkor semmi sem volt. A mezsgyén jártam.
Lőn estve és reggel és eljövend a negyedik nap. Kitépték belőlem az egyik slagot. Eddig sem szólt másról a létezés, csakis a fájdalmak fájdalmáról. Ha hangverseny volt a testemen játszó fájdalom, akkor ez volt a fortissimo. És mégis megkönnyebbültem. Láttam, hogy elmúlhat. Eggyel kevesebb slag, kicsit kevesebb műszer és kábel, már nem csak hangok voltam körülöttem, de szavak is, nem fájt a fény, tudtam, hogy ki vagyok én, voltak színek, szagok és érzések. És akkor megjött hozzám a feleségem. Ijedten, riadtan, szomorúan és elkeseredve. Ő volt, ami ehhez a kegyetlen világhoz létező kapcsomra rávilágított. Élni kell. Milyen egyszerű ezt így kigondolni. Sőt megtartani is. Mindaddig még meg nem kérik az árát. Meghalni sem könnyű, de élni nagyon nehéz.
Az ötödik napon anyám is meglátogatott. Még az ajtóból nézett rám, de már lemondott rólam. Pedig isten lássa lelkemet, átkozottul jól voltam. Vagy legalábbis ádázul küzdöttem, hogy jól legyek. Látszólag legalább. Esetlen mondatok után felült az ágyamra, amit szigorúan tilos és megkérdezte, hogy vagyok. Jól. Tűnődtem…. Ahogy ott lógázta a lábait, rámnézett és megkérdezte még: – Tudod Lacikám, hogy nekem mennyire fájnak a lábaim? … Na, Igen Ő az én anyám.
Megértem és megéltem saját feltámadásomat. Nem, nem újjá születés volt, pedig lehet, hogy más emberré lettem. Az újjászületés, az valami új kezdetet is sejtet. Én csak a folytatásig jutottam el és nem tettem mást, csak mentem. Tovább. Egykor úgy gondoltam, hogy megtettem, amit lehetett. Voltam ott, ahol más nem és vissza is jöttem. Azt hittem megvívtam a csatámat és hogy akár meg is nyertem azt. Csak épp megingok ezen hitemben olykor. Mikor éjszaka arra riadok, hogy felkoncolnak és testem minden sejtje újra éli a kínt és szenvedést, és belefúlok önmagam nyirkos verítékébe és mellkasomban bent szakad a sikoly, s hogy tudatom ismét elszökne az iszonyat elől. Csak álom volt. Álom? Napokig hurcolom a fájdalmat, a testem fájdalmát. Tíz hónap kellett, hogy úgy tudjak mesélni magamról és műtétemről, hogy ne verjen ki a víz, s ne kerülgessen az ájulás. Most, majd húsz évvel később, már csak sztorizgatok erről a műtétről, ha úgy adódik. Pedig a fájdalom és annak emléke is itt él bennem. Ami különös, hogy egyszer sem féltem életem öt legkegyetlenebb napja alatt. Persze soha többé nem fogom megengedni ezt a műtétet, hiába is kellene, sőt muszáj is volna. Sajnos csak nyolc évet bírt ki a beavatkozás. Azóta párszor kellett volna a műtét, de inkább felépültem magamtól. A világon talán én vagyok egyedül, aki ezt képes megúszni. Nem, nem azért mert különleges vagy erős vagyok. Épp ellenkezőleg. Nem tudnám még egyszer végigcsinálni. S ha ez gyengeség, azt is vállalom. De többet, magamat, nem adom. Pedig a műtéttől tényleg nem félek. Csak az álmoktól. Az emléktől. Néha nagyon.
Goór László