November 1. - Calais - Franciaország
Halottak napja…. milyen groteszk elnevezés nem? Vagy csak szerintem az, lehet, nem tudom. Én inkább emlékezés napjának hívnám. Hisz ezen a napon Európa nagy részén, de talán a fél világon is elment szeretteinkre emlékezünk. Azokra, akik már nincsenek köztünk. Ilyenkor a gyász költözik újra a lelkekbe, hiába telt már el sok év, mióta elvesztettük őket. Lélekszorító érzés ezen a napon temető mellett elmenni, ahol az emlékezés gyertyái pislognak. Most én is meggyújtok két gyertyát, persze csak gondolatban, és emlékezek. Bocsássatok meg nekem, de ez a rész nem annyira az útról, hanem róluk fog szólni. A laptopon szól az Omega örökzöldje, a Gammapolis, és én emlékezem.
Édesanyám. Most is hallom, szinte várom, hogy csörögjön a telefonom, és beleszól: -mizujs van, merre jársz kisfiam?
-.Calaisban vagyok anyu, megyek át Angliába. Majd hozok valami mütyürt. És otthon mi van? Semmi, nekem fáj nagyon a lábam, rosszalkodik a cukrom, a szokásos…vigyázz nagyon magadra, várunk haza!
Biztos így lenne, ő most is figyel valahonnan, minden nap érzem, mióta elment. A telefonomban most is úgy van benne a számuk, hogy „Anyu”. Ez már így is marad. Csak már apukám veszi fel néhány éve, ha felhívom. Furcsa ezt most megfogalmazni, de a halála nem rázott meg minket annyira, mint másik szerettünkké. Hisz Ő kórházban feküdt már akkor, az intenzív osztályon, gyakorlatilag gépek tartották életben. Előtte mesterségesen altatták, de az altatásból már nem jött vissza. Feladta az évtizedeken át tartó harcot. De előtte még elköszönt tőlünk. Most is előttem van, mikor utoljára magánál volt, és mi ott voltunk. Egyenként végigsimogatott minket a szemével, beszelni már nem volt ereje, de ekkor tudtuk, hamarosan véget ér szenvedése. Így is lett, többet nem tért magához, elment. Drága édesanyám, most már nem fáj neki semmi, az égből nézi, mint próbálunk boldogulni, hogy váltak felnőtté rajongva imádott unokái.
Attila, sógorom. Érted ég a másik gyertya. Te most biztosan egy égi halastóban lógatod a cájgot, hisz szinte minden szabad idődet vízparton töltötted, barátaid körében. Március 8. volt, hány éve is már? Azt hiszem 3.
Elmentél reggel otthonról dolgozni, mint előtte is annyiszor, este meg elköszöntél a családodtól, feleségedtől, nagy fiadtól, kis fiadtól, és becsuktad reggel az ajtót magad után. És néhány órával később csörgött a telefonom, miközben úton voltam Szentgotthárdra, az Opel gyárhoz. Közös barátunk hívott, hogy Paks előtt balesetet szenvedtetek, és meghaltál. Épp pihenőn voltam, álltam. Fel sem fogtam, nem értettem semmit. Te meghaltál? Mi van? És a családdal mi van, azt hittem beleőrülök a bizonytalanságba. Nem fordulhattam vissza, de felhívtam, akit tudtam. Beindult egy gépezet, fiaim elmentek Gergőért az iskolájába, feleségem eljött munkahelyéról, és felment húgomékhoz, hogy vele legyen. Én is, ahogy lehetett, siettem haza. Drága testvérem két gyerekkel, a házassági évfordulójuk előtt pár nappal özvegy lett.
Azt hiszem, bár előtte is kivételesen összetartó család volt a mienk, de itt lettünk igazán eggyé. Ahol és, amiben tudtunk, segítettünk, de ez így természetes. Hiszem, hogy fordítva is így lenne. Rájuk emlékszem most, miközben verem a billentyűket. Elemi erővel törnek fel az emlékek belőlem, jó hogy nem lát senki, mert sírok közben, mint egy gyerek. Most valahogy nagyon egyedül vagyok, de jó tudnom, hogy ez nem így van. Mindjárt megyek haza, az éteren át. Akartam tegnap gyertyát venni, de nem kaptam. Otthon biztosan ég néhány. Apósom, Ildi nagyszülei, Anyu, Attila…Ég veletek!
