Minden szubkultúrának megvannak a maga legendái, legendás alakjai. A PC játékosok számára az egyik, ha nem a legnagyobb szent grál a mai napon 20. születésnapját ünneplő DOOM című játék, és a két ikonikus fejlesztő: John Carmack és John Romero.
A történetet szerintem mindenki olvasta már több soron, nosztalgiázásképpen ezen a linken olvasható újra, én csak pár bekezdést emelnék ki:
Hirdetés
Az Id Software már akkor hülyére kereste magát a játszható demókra épülő modellel, amikor azt még shareware-nek hívták, és már akkor rengeteg pénzt szakítottak a digitális terjesztéssel, amikor a Valve még meg sem alakult, hogy feltalálják a Steamet.
És csináltak valamit, amit addig senki más: ingyen adták a játék shareware verzióját. A boltokba eljuttatták a játékot, és azt mondták a tulajdonosoknak, hogy akár kereshetnek is rajta, de ők nem kérnek érte pénzt. Ők ezt el sem akarták hinni: más cégek részesedést adtak a shareware verzió eladásából, erre jön az Id Software, a shareware-piac királya, és ingyen adja az új játékát?
A játékot 1993. december 10-én töltötték föl a Wisconsini Egyetem szerverére. A játékot annyian várták, hogy ki kellett léptetni egy csomó felhasználót, mert az operátor sem tudott belépni, hogy feltöltse a játékot. Miután az állomány felért, egyszerre tízezren léptek be, hogy letöltsék a Doomot – ez viszont sok volt a szervernek, ami a terhelés alatt összeomlott.
Ez volt az első ilyen eset, de nem az utolsó. A Doom volt az első FPS, ami hálózatos játékot is kínált: egyszerre négyen tudtak csatlakozni, hogy egymással vagy egymás ellen játsszanak. Az egymás elleni játékra Romero találta ki a deathmatch szót, és megszállott játékosként ő volt a legnagyobb rajongója is. Nem volt egyedül: az egész világ doomozni kezdett.
Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Az internet még épp csak bontogatta a szárnyait, de az iskolákban, kormányhivatalokban és nagyobb vállalatoknál már kiépültek a hálózatok. A Doom viszont annyira népszerű volt, hogy az egész internetet túlterhelte, és a hálózatok csigalassúvá váltak: mindenki ezt töltötte le, és mindenki ezzel akart játszani. Még a Carnegie Mellon Egyetem számítógépes hálózata is összeomlott a terhelés alatt, pedig ők megengedhették maguknak a legmodernebb gépparkot.
És ez egy rakás fiatal kölyök műve volt, akik olyan közel kerültek a menőséghez, mint a rocksztárok. Csak éppen az Id fejlesztőiért a rocksztárok is rajongtak: Trent Reznort, a Nine Inch Nails frontemberét például annyira elvarázsolta a Doom, hogy a későbbi Id-játék, a Quake zenéjét és hangeffektjeit is ő csinálta. Ez volt az első eset, hogy a geek szubkultúra menőnek tűnt, nem nyomi, anyámasszony katonák gyülekezetének. Carmack és Romero Ferrari Testarossáit nem lehetett nem komolyan venni.
Mi, akik ezt akkor és ott megéltük (még ha akkor nem is voltunk ezzel tisztában) valami korszakalkotónak voltunk tanúi. És ez jó érzés.
