Blog

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]   [ ÚJ CIKK ]

• Vers estére 105. (Petri György: "A munka világa")

  Ritkán álmodom.
  Erről szoktam.
  „Munka világa” – hideg hányadék.
  A csiszológépek iszonyú hangja,
  a spén olajszaga.
  Ezt kellett volna
  megszeretnem. A vastrepniket,
  a kövér munkásnők hónalj-szagát.
  Meg a durva
  inasgyerek-basztató vicceket:
  mikor elküldtek reszelőzsírért
  meg kanyarfúróért,
  aztán a műhely rajtam röhögött,
  amikor bambán jöttem vissza,
  hogy ilyen nincs. „Jól van, kisfiam”
  mondta a szelíd főművezető,
  „jó munkaerő leszel, rövidesen,
  fölterjesztünk szűz mária valagrendre”.
  Ilyenek mentek a „politechnika”
  becenevű tantárgy alkalmából
  minden hét csütörtökén
  reggel hattól (!) kettőig.
  Akkor határoztam el,
  hogy bérgyilkos, idegenlégiós
  előbb leszek, mint melós.
  Dolgozni? Ennyiért? Itt?
  No nem. Azt „nem, nem, soha”.
  Inkább éhen halok.
  Az sokkal kényelmesebb.
  Nincs blokkolóóra,
  nincs portás,
  ki a táskámban kutat.
  És lőn. Harminckét
  éve én munkahelyet
  nem láttam és már
  soha nem is fogok.
  Magánzó lettem. Írni is csak,
  ha kedvem tartja. Így
  lettem profiból műkedvelő.
  Ezért kedvelem ezt a képet is:
  fölötte mint egy Kádár-korszaki
  kocsma fölött
  képzelt neon-felirat villog:
  „Ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel.”
  Itt dolgozni kell:
  ez itt a Pokol.

  ^Clown 4 éve 0