Ritkán álmodom.
Erről szoktam.
„Munka világa” – hideg hányadék.
A csiszológépek iszonyú hangja,
a spén olajszaga.
Ezt kellett volna
megszeretnem. A vastrepniket,
a kövér munkásnők hónalj-szagát.
Meg a durva
inasgyerek-basztató vicceket:
mikor elküldtek reszelőzsírért
meg kanyarfúróért,
aztán a műhely rajtam röhögött,
amikor bambán jöttem vissza,
hogy ilyen nincs. „Jól van, kisfiam”
mondta a szelíd főművezető,
„jó munkaerő leszel, rövidesen,
fölterjesztünk szűz mária valagrendre”.
Ilyenek mentek a „politechnika”
becenevű tantárgy alkalmából
minden hét csütörtökén
reggel hattól (!) kettőig.
Akkor határoztam el,
hogy bérgyilkos, idegenlégiós
előbb leszek, mint melós.
Dolgozni? Ennyiért? Itt?
No nem. Azt „nem, nem, soha”.
Inkább éhen halok.
Az sokkal kényelmesebb.
Nincs blokkolóóra,
nincs portás,
ki a táskámban kutat.
És lőn. Harminckét
éve én munkahelyet
nem láttam és már
soha nem is fogok.
Magánzó lettem. Írni is csak,
ha kedvem tartja. Így
lettem profiból műkedvelő.
Ezért kedvelem ezt a képet is:
fölötte mint egy Kádár-korszaki
kocsma fölött
képzelt neon-felirat villog:
„Ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel.”
Itt dolgozni kell:
ez itt a Pokol.