Utolsó kép

Senki nem gondolta komolyan. Még hogy Amanda súlyos beteg! Ugyan már! Nincs nála egészségesebb, természetesebb asszony, mondogatták a rokonok és a szomszédok. De egy kis idő múltán engedtek a hír valódiságának: Amanda nem jött haza a családjához. Férje nap, mint nap bement hozzá friss gyümölcsök, vitaminokkal zsúfolt italok, és egy csokor virág kíséretében.
Délután felvette kisfiát az óvodában, majd hazasietett, vacsorát készített, telefonált, kiknek illett, ajtót nyitott az alkalmi gyerekgondozónak, majd rohanás át a körúton, párás és vibráló kandeláberek alatt, be a kórházba. A kapuban biccentés a portásnak, meg egy százas, apró hallgatásáért, mert képtelen látogatási időben befáradni. A lépcsőkön azonban lelassított. Hová sietsz? – kérdezte magától. Ha az orvosok igazat mondanak, akkor Amanda már nem ébred fel. Nem nézhet a szemébe úgy, ahogyan eddig.

Nem is olyan régen, esténként átölelték egymást a paplan alá bújva, és ha szavakkal nem is, de pillantásaikkal szerenádot énekeltek. Ölelésük felért egy vad szeretkezéssel, simogatásuk érzéki és tapintatos volt. Figyelmesség, bizalom, tisztelet; fogalmak, melyekkel naponta játszadoztak, hogy túléljenek megannyi megpróbáltatást. Évekkel ezelőtt Amanda megbocsátotta egyetlen félrelépését, és most már nem tudja megköszönni neki. Nem, nem a második esélyt, hanem azt, hogy megmutatta, a család mindennél fontosabb. Emlékezett, mennyire boldog volt. Kapcsolatuk új lángra lobbant, ebből a lángból pislákolt ki szerelmük gyümölcse, Dominik. S attól fogva minden este szeretettől izzó csókok, ölelések, simogatások szőtték át szabad perceiket.
Erről le kell mondania, figyelmeztette magát. Minden megváltozik, egyedül lesz kisfiával, távol mindentől, s mégis; mindenhez közel. Próbálta ízlelgetni az élet által reá szabott idegen szagú posztót. Elért az utolsó lépcsőfordulóhoz. Jobbra az irodák, az a szoba. Megtörve ült egy műanyag széken. Hideg falak, vibráló neonlámpa, és egy koszos, horpadt íróasztal társaságában. Az orvos meg csak ismételgette: – Nem tudom, pontosan hogyan támadta meg a kór, ezer esetből egy, kedves uram. – Majd hozzátette: – Nagyon sajnálom!

Ezerből egy! A kór. Mint valami megfoghatatlan fogalom, mint egy kisgyermeket ijesztgető fenyegetés. Vagy egy szörny. A kór, amely lehetett volna egy ismert betegség, de nem, ez csak egy kór. Ismeretlen, véletlen, ráadásként ezerből egy. Bár egy régi tábla tudatta a betérő páciensekkel az orvosi rendelő falán, hogy „attól, mert a felcsernek sikerül nevet adnia a betegségnek, még nem gyógyította meg azt”, ettől nem lett nyugodtabb. – Szegény Amanda... – sóhajtott, ahányszor meglátta a sárguló papíron függő, már-már kapaszkodó betűket.
Kisfia, Dominik nem jöhetett be. Így is elég trauma neki édesanyja távolléte, nem akarta kitenni annak a látványnak, amely őneki sem esett ínyére. Felesége egy hulló vakolatú, négy ágyas teremben feküdt. Orrából, szájából, oldalából csövek nyújtózkodtak. Teste olyan szagot árasztott. Arca beesett, kezein a bőr felrepedezett, szája is kiszáradt, és melle sípolva préselte ki-be a levegőt.
Jobb híján odaült ágya mellé. Elmesélte, mi volt ma a munkahelyén, mit mondtak az oviban, ki kereste, ki kívánt mihamarabbi gyógyulást. Elmondta, mennyire sajnálja az elmulasztott perceket, a soha meg nem valósuló ígéreteket. Elmondta, mennyire sajnálja mindenki, ami történt. Keserűen görbült ilyenkor a szája. Tudta, valamennyien csak másodpercekig gondoltak őrá, utána belefeledkeztek mindennapos gondjaikba. És azt is tudta, hogy ez – sajnos – így van rendjén, ők is csak a saját cipőjükbe szorult kavicsot fájlalják majd egyszer.

Most Amanda békésen szuszogott, a levegőt sem sípolva merítette. Párja melegséggel nézett rá. A tizenkilencedik estén aztán egyszer csak beszélni kezdett, bár tudta, Amanda nem hallja, de ő csak mondta, mondta…
- Nem hiszed el, kisfiunk majd minden betűt felismer, okos a drágánk. Igen… Egy… egy kicsit uncsi már otthon a főzelék, hiányzik a kezed munkája a konyhában... - bocsánatkérő szünet –, képzeld, Dominik több mint két órán át festett a füzetébe. Szépen keveri a színeket. Azt mondta Tilda, tudod a dundi gondozónő, hogy tele van életkedvvel. Ja, majdnem elfelejtettem, az oviban megint lesz meseszínház. Nem tudom, mit adnak, de biztos valami szép mesét… Ahol vannak királyok és királylányok, kacagás és bánat, fele királyság és igazság, sárkányok meg paszulyok, meg tücsökciripelés és… és szerelem… – Képzeld, ma Dominik rajzolt egy házikót, egy jó nagyot, és azt mondta, hogy ebbe csak azok férhetnek bele, akiket ő nagyon szeret. Tudod kik? Zanya és Apa, meg a nagyi és a papi, meg ovis társa, Sarolta, a szomszédból. Szép, nem? – Csend. – Ma nem sokra mentem a takarítással, a régi képeinket nézegettem. Tátra, fent a kempingben. Emlékszel? Majdnem felrobbant a főzőnk. Hogy ugráltunk! Meg a velencei kirándulásunk. Irigykedve néztük a tehetősebbeket, mint ringatóznak a koszos vízben. A kormányosok barkarolát énekeltek, szívbe markoltak dallamaik… És milyen szép volt a napnyugta! – Még mindig csend. – Nem fogod elhinni, elromlott a hajszárító. Még jó, hogy kapcsoltam! Azt meg ki. Szép lett volna, ha megsülök, most egy életnagyságú hamburgerrel társalognál…

Amanda… – suttogta. Lehajolt, megcsókolta homlokát. Egy könnycsepp sarjadt ki szeme sarkából. Letörölte. Utána nekilátott az esti tisztálkodásnak. Haját megigazgatta. Majd lemosdatta. Közben sírt. Már megint nem sikerült visszatartania! Nem gondolta, hogy ennyire hamar megtörik felesége kiszolgáltatottságától. Férfiasság! Hiábavaló felvágás a rettegés és félelem kellős közepében. Csak a szeretet, csak az számít, mondta maga elé egykedvűen. Felállt. Rendet rakott a szekrényében. Felakasztotta a törülközőjét, a köntösét. Kimosta poharát. Végül leoltotta a kis lámpát, s most csak a műszerek halk moraját lehetett hallani. És apró fényüzeneteket, melyeket a gépek sugároztak. Trallala, trallala – énekelték halkan a villódzó lámpácskák.
Visszaült az ágyra, ujjaival átkulcsolta Amanda ujjait. Nem volt kedve szólni. Nemigen volt kihez szólnia. Isten? Róla letett már. Valahol épp máshol van dolga, gondolta. Szíve majd’ megszakadt a tehetetlenségtől. – Már csak órák! – figyelmeztette az orvos. És a percek? – nézett le hitvese szomorú szemébe.

Eközben Amanda a végső utazásra készült. Valahonnan nagyon mélyről bugyborékolást hallott. Zeneszót és babakacajt. Egyébiránt a neve azt jelentette tájékozott körökben, hogy a szeretetre méltó Nap kapuja. Ez megható. De most egy kérdés kúszott el a tudatalattija előtt, piros betűkkel, nagy fehér vászonra festve:

MIÉRT TÖRTÉNIK EZ VELEM?

A vászon a lelke volt, a festék a vére. Agya lázasan dolgozott. Heroikus küzdelme a végéhez közeledett. Arcok, események suhantak el lelki szemei előtt. Mama, a férje, kisfia, az esküvő, iskolai ünnepségek, tavaszi bálok, mosolygó árusok tarka utcákon, szenvedélyes szeretkezések, nyári utazások… élmények és kacagások…
Megint elmerült. Dominik éneke csendült fel, selymes nevetése, angyali gödröcskéi a pofikáján, csillogó szemei… szépséges dala… Mennyből az angyal, eljött hozzátok… Amanda úgy érezte, mintha polipok raja húzná-vonná valahová nagyon mélyre, rettenetes sötétségbe... jászolban…Kisfia hangja egyre halkult… Betlehembe… sietve menve… Megint eszébe jutott a segítség. Ilyenkor valaki segíteni szokott, nem? Hol vannak az orvosok? – nyöszörögte fáradtan ott legbelül. Lássátok… lássátok… Tornáztasd az agyad! Ne add fel! Gondolj valami igazán szépre! – üvöltötte egy mély hang.
Azt hitte, valaki, egy erős személy súgja a fülébe a biztató szavakat. Pedig nem, mindent, szóról-szóra az akaratereje mondatta a beszédközpontjával… Istennek fia… És egyszer csak a polipok átkarolták cuppanós csápjaikkal, cibálták le a mélybe. Amanda kapálódzott, küzdött, teste megvonaglott. Lehányta amúgy sem tiszta takaróját. Forgott a terem, a tárgyak belemosódtak a falba. Szürke és sötét és hideg lett minden. Felnézett férjére. Ide-oda ugrált az ágya előtt. Kiabált valakivel. És integetett, mire sok fehér ruhás ember került elő. Ők is forogtak. Amanda próbálta elmondani, hogy mennyire szereti és hogy vigyázzon gyermekükre, szemük fényére… Ő lészen néktek üdvözítőtök… Ajkai megmozdultak, véres nyál kíséretében buggyantak ki utolsó, halovány szavai: – Meddig… ah… fény, fénysugár… miért éppen most… Dominik, és óh… Istenem…

Amanda végérvényesen elájult. És minden kék lett. Csuda kék. Hirtelen egy kométa száguldott át értelmének még megmaradt, utolsó, törékeny burkán. Még egy percig volt képes az agya arra, hogy valamit, azt a bizonyos igazán szépet közvetítse a bonyolult idegpályákon. Ezt az egy percet:

Kislány hintázik egy színes virágokkal szőtt réten. Mindenfelé madárcsicsergés, doromboló szellőzúgás, méhecskék zümmögése. A kislány nevet, jól láthatóan boldogságban úszik. A hinta meg csak előre-hátra repül a lágy és bársonyos levegőben. Egy férfi figyeli a hinta mögött. Szikár, erőteljes a tartása, de mosolya, mint az anyjáé. Készen áll, hogy megvédelmezze a törékeny kislányt, ha leesne, vagy bármi egyéb baja történne. Szemei olyan szeretetet sugároznak, ami csak anya és fia között jöhet létre. A kislány Amanda, a férfi a fia, Dominik. A hinta megáll. Amanda lemászik az ülésről, és felugrik a fia ölébe. Erősen szorítja a férfias kezeket, a kisportolt testet, mintha megijedt volna valamitől. Egymás szemébe néznek. És akkor, abban a pillanatban kifordul az Idő, s mint valami löttyedt gumizacskó, úgy lebeg a Világmindenségen kívül. A madarak kővé dermednek az égen, a méhecskék mozdulatlanul szemeznek a virágporral, s a szellő sem rezzen meg neszezve. A hinta is pihen.

És a férfi bársonyos hangon megszólal:
– Anya, édesanya… nagyon szeretlek! Én megvédlek téged… megvédlek minden rossztól, gonosztól, senki nem bánthat… nyugodj meg, anyuci… Nem, ne sírj! És… és köszönöm, hogy életet adtál nekem, hogy kilenc hónapig szíved dobbanására dobbant a szívem… köszönöm… Annyira sajnálom, hogy nem tölthetünk több időt együtt, azt reméltem, hogy sokáig egymás mellett leszünk… megtanítasz mindenre, ott leszel velem, ha segítségre szorulnék… sajnálom, édes anyukám! Olyan kedves voltál hozzám, erre emlékszem, éjjeleken felvettél, és magadhoz öleltél… vagy… vagy csak megsimogattál, hozzám bújtál… hallottam kedves és kacagtató esti meséidet… annyi időnk lesz, mondtad… és… és már nem lesznek évek… én… én… annyira, de annyira sajnálom! Szeretlek! Nagyon szeretlek!
A kislány meg csak mosolyog, nevetve ad cuppanós puszit a férfi arcára – bár nem nagyon érti, hogyan szülhetett meg egy EKKORA embert –, de csak azért is szorosan öleli az izmos nyakat, egészen közel bújik fia arcához. És nevet. Kacaja elszáll a rét felett. A virágok is mosolyognak, ide-oda hajladoznak. Fent, az égen, felhők búslakodnak veszélyt érezve. Fodrozódnak. Dörögnek. Elsuhan egy fényes villám. A kislány úgy szorítja a szikár férfit, hogy ujjai kifehérednek. Megijedt, szíve vadul kalapál. Teste remeg, reszket. Mert a kislány sír. Zokog. Egy könnycsepp csordul ki tiszta szeméből, lebucskázik gömbölyű pofikáján, onnan alászáll a kezére, legurul a könyökéig, majd le egy fűszálra, azon tovább egy katicabogárra, amaz meglepődve kitárja szárnyait, hogy végül a sós cseppecske leérjen a hideg anyaföldbe.

Ekkor a Világmindenségen a púp visszacuppan, az Idő magához tér. A madarak alászállnak a bárányfelhők mögül, a szellő is megkavarodik kecsesen, könnyedén, a méhecskék meg beleesnek a tátott szájú virágszirmokba. A kislány elmosódik, a férfi nemkülönben. Akárcsak a hinta.

Jézus azt mondta volt, hogy a szeretet egyfajta jutalom, amely a rögös út végén vár bennünket. Meglehet. Amanda tizenkilenc napi szenvedés után, mosollyal az arcán halt meg egy kórház eldugott kórtermében vérben, hányásban, vizeletben fürödve. Tudatának utolsó képe az volt, amint kisfia, Dominik, szeretettel és jósággal telve magához szorítja.