Miért vesszük elő a régit?

Nem tudom ki mondta először, hogy minden rosszban van valami jó, de nagyjából fején találta a szöget. Azért csak nagyjából, mert azért mindannyian tudunk mondani olyan rosszat, amiben semmi jó nem volt, esetleg csak mikor véget ért.

De hogy is jön ez ide? A napokban sajnos arra kényszerültem, hogy garanciáztassam a videokártyámat. Ezt a HD4890-et szokásomhoz híven egy webáruházból rendeltem, aminek egyetlen nagy hátránya, hogy a garanciáztatás nem túl egyszerű. A terméket futár viszi a céghez, majd ott valameddig ülnek rajta, míg aztán letesztelik, és ha tényleg hibás, akkor javítják vagy cserélik, ha pedig hibátlannak bizonyul, akkor az én költségemen visszaküldik. Míg a helyi kiskerben pár nap alatt lezajlana a dolog, sőt, addig is valószínűleg kapnék egy cserekártyát.

Napi 10-12 óra munka után elkél egy kis kikapcsolódás. Az idő elég ramaty, a TV-t nem szeretem, a menyasszonyom gőzerővel írja a szakdolgozatát, én pedig már megszoktam, hogy napi 1-2 órát játszom a gépemen. De mit lehet kezdeni, amikor az ember egy HD4200-as IGP kiemelkedő teljesítményére szorul? Hát éppen játszhatunk újabb játékokkal, minimális grafikai beállításokkal. Na ez az ami nekem nem megy. Ha nem tudom feltekerni egy játék grafikáját, akkor inkább félreteszem, míg lesz alá hardver. Nem vagyok maximalista, nekem nem kell full HD felbontás és 8X AA, de szeretek közel maximális részletességgel, natív felbontáson játszani, ami jelen esetben 1680X1050.

Maradnak hát a képzeletbeli kalapban a régi játékok, de itt is vannak problémák. Ugyanis nagy általánosságban elmondható, hogy egy játék single player kampányával MAXIMUM egyszer játszok. Mindegy hogy mennyire jó, akkor is csak egyszer. Persze akkor beleadok mindent, fellököm a nehézséget, és bejárok minden zegzugot, és kiélvezek minden lehetőséget, ha a játék megérdemli.

Elkezdtem gondolkodni, hogy mi lenne az a régi játék, amit mégis szívesen próbálnék újra. A lemezek között turkálva megakadt a szemem valamin: Severance - Blade of Darkness. A mai napig minden egyes első vagy harmadik személyű RPG vagy Hack&Slash játék során eszembe jut a régi jó Blade, a mindössze 18 fős spanyol Rebel Act stúdió egyetlen kiadott játéka. És miért? Mert biztosan állíthatom, hogy a mai napig nem ütötte meg egyetlen játék sem azt a mércét, amit a Blade of Darkness harcrendszere több mint 8 éve fölállított, és azt hiszem, hogy ez nagy szó. A látvány és hangzás nap mint nap javul, de a csillogás alatt sokszor satnyul a tartalom.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!