Második oldal

Megebédeltek. Befogtak, s tovább indultak. Az első faluban nem álltak meg, de még a másodikban, a harmadikban se. Sanyi már nagyon unta magát, hiszen amit látni lehet, már mindent látott, s még mindig nem érkeztek meg. Ilyen messze még soha nem járt hazulról, s még most is csak egyre távolodnak. Ahol végre megálltak, természetesen egy kocsma, de arról már fogalma nem volt, mi a neve a falunak. Az utolsó háznál ismét megálltak, s a lovak itt kapták meg az ebédre megígért abrakot. Petőfi egy-egy zsákot akasztott a fejükre, amiből ehették a szemes kukoricát.
- Na, fiú már közel vagyunk a Tiszához. Be is kell rendesen takarózni éjszaka, mert itt sok a szúnyog. Nehogy összecsipkedjenek bennünket. A lovakkal nem tudok mit tenni, de kibírják ezt az egy éjszakát, holnap pedig már megyünk hazafelé.

Ez a „hazafelé”, jó érzéssel töltötte el Sanyit, pedig eddig úgy tudta magáról, hogy nem szeret otthon lenni. Nem is értette, mitől van ez az érzés benne. A Tiszára már nem is nagyon volt kíváncsi, csak úgy félvállról vette, hogy ha már itt van, megnézi azt is.

Ami a szúnyogokat illeti, tényleg volt belőlük bőven. Legalább egy mindig ott zümmögött a füle körül, mintha szándékosan bosszantani akarná. Kezével hiába hessegette, csak nem akart tágítani. Ezért aztán elég nyugtalanra sikerült az éjszakai alvás. Reggel valami idegen zajra, valami zakatolásra ébredt. Petőfi is erre a hangra kelt fel, s azonnal készülődött is az induláshoz. Az idegen hang a vonat volt. Nem is figyelt rá, hogy errefelé is van vasút, de most legalább már ezt is tudja. Miután felmászott a rakomány tetejére, már látta is a vasúti töltést a sínekkel, na meg a Tiszát. Legalábbis azt hitte, de ez a víz még csak az ártéri holtágak egyike. Maga a folyó még messze volt.

Közel két órát rázkódtak a vasúti töltés tövében a köves úton odáig. Petőfi aggódott is a lovak patkója miatt. Jobb a lovaknak a földút, de itt nem lehet választani, mert a köves út mellett vagy víz van, vagy sár, nádas, gyalogakác, vagy füzes. Néha elrepült a közelben néhány, hosszú nyakú fehér madár. Mások a vízbe szurkáltak hosszú csőrükkel. Petőfi azt mondta, hogy gémek. Az apró feketék, amik a csapatostól úszkáltak, vizicsirkék, vagy vöcskök, a kacsára hasonlítók récék. A vízben álló nagy, száraz fák fekete madarakkal voltak tele.
- Azok ott miféle madarak? - kérdezte kinyújtott karral mutatva az irányt.
- Kárókatonák.
- Katonák? Micsoda nevük van. Hogy lehet egy madarat katonának nevezni?
- Mit tudom én! Ez a nevük. Haragszanak rájuk nagyon a halászok, mert rengeteg halat elpusztítanak. Na erről jut eszembe, hogy szereted-e a halat?
- Biztosan szeretem, de még nem volt módom megbizonyosodni róla.
- Na, majd visszafelé megállunk a csárdánál. Ott ni. - mutatta az út menti épületet.

Innét már látták a hidat. Távolabbról nem, mert a kanyargó vasúti töltés is takarta a kilátást, meg a sok bozótos, meg a nagy nyárfák. Nem lehetett már olyan jól szétlátni, mint a pusztában. A híd egy barátságtalan, hatalmas vasszerkezet volt. A végéről nézve mintha egy alagútba kellett volna bemenni. Ezen járt át a vonat, és ezen kellett menni a szekereknek is. Előtte egy erős kaptatón kellett felhúzni a kocsit a lovaknak. Sanyinak le is kellett mászni előbb, hogy ennyivel is kevesebb legyen a súly. Na, itt már elővette Petőfi az ostort, s olyan kiabálással biztatta lovait, miközben csattogtatta hátukon a szíjat, hogy aki hallotta megrémült tőle, nem is beszélve a lovakról. A lényeg, hogy fenn voltak a hídon. Sanyi gyalog ment utána, de nem a korlát mentén, hanem a híd közepén, mert olyan félelmetesen mélyen volt alatta a folyó, hogy attól félt, beleszédül. A vasúti talpfák közötti résekben a hídon is keresztüllátott. A lába semmiképp nem fért volna be a résekbe, de ettől még félelmetes volt a víz csillogása a talpa alatt. Szeme sarkából látta csak a hatalmas vízfelületet. Nem nagyon mert oldalra nézni, csak sietett a szekér után, hogy mielőbb a túlparton legyen. Félelmét fokozta a háta mögül jövő kiabálás, ugyanis az eddig a csárda előtt álló szekerek is nekiindultak a hídnak. Attól félve, hogy utolérik, szinte futva ment Petőfi után. Csak a túloldalon mert megállni, hogy visszanézzen a minden eddig látottól sokkal nagyobb vízre. Az eddig látott patakokon vagy át tudott ugrani, vagy ha nem, elég volt néhány követ beledobni, hogy ne kelljen a vízbe belegázolni. Ez a víz viszont olyan széles volt, mint odahaza az iskolától a templomig a főutca, vagy talán még szélesebb. Még tán a Hámor fölötti tónál is szélesebb. Igen. Egészen biztos. Hihetetlen, hogy vannak a világon még ennél is nagyobb folyók. Márpedig vannak, mert az iskolában is tanulta. Más dolog persze ha beszélnek valamiről, meg az is más, ha saját szemével látja az ember.

- Na, tetszett a Tisza? - kérdezte Petőfi, miközben Sanyi felkapaszkodott a kocsi tetejére.
- Tetszett. - válaszolt kurtán, de nem volt túl meggyőző.
- Féltél a hídon mi? Ne is tagadd! Láttam rajtad. - nevetett a még most is megszeppent fiún.

Talán félórát se tartott már az út, és megérkeztek Füredre. Talán a harmadik, vagy negyedik utca lehetett, ahová mentek. Ott épült az új ház, amire a tetőgerendákat vitték. A falak már álltak, de nem csupa vályogból rakták, hanem téglával felváltott sorokban. A szomszédok összecsődültek a hírre, hogy megjött a fa, így szinte pillanatok alatt le is rakodtak. A lovak ismét abrakot kaptak, meg vizet, de ez már a Sanyi feladata volt. Petőfi az üzlettel volt elfoglalva, meg az áldomással. Megalkudtak a vissz-fuvarra. Szemes kukorica lesz a szállítmány, de csak egy kocsiderékkal. Hazafelé már az ülésdeszkán utazhatnak. A gazdaasszony megkérdezte, hogy megvárják-e az ebédet, de még a hal nincs itthon. Lenn van a nagyobbik fia a folyón, most horgászik.

- Szaladj csak Marcikám, nézd meg, fogott-e már valamit a bátyád! – küldte a fiát. - Sütünk gyorsan ezeknek a felföldi embereknek egy kis halat. Na fiú, menj csak te is vele!

Petőfi bólintott, hogy menjen nyugodtan, megvárja míg visszaérnek.