Ősi ellenség

I.

Sejtelmes nyáréj borult a világra.
Csillaghullásos, nagy kövér holddal, azon éjek egyike, amikor belesajog a lélek, és szabadon szállna el a világba, vagy azon túlra.

A tenger a szürkétől, a fehéren át, egészen az ezüst árnyalatokig ragyogott a fényben. A nyugodt víz visszatükrözte a csillagok pislákoló alakját. Siniel figyelte a parton ülő fénylényt, most is zavarta, hogy a háta mögé engedi, kiszolgáltatja magát az ősi ellenségnek, de valami azt súgta neki, nem kell tartania tőle. Talpai otthagyták lenyomatukat a nedves homokban.
Könnyű fekete bőrvértjeit átitatta a sós tengervíz. A lusta hullámok nyaldosták bokáját. A fénylény egy halk dalt dúdolt, hangját ringatták a hullámok, fénye túlragyogta az összes égitest minden pompáját. Siniel elfintorodott, giccsesnek találta a látványt, de nem szólt.

Gondolt egyet, belegázolt a hullámokba, elővette a hátára erősített kardját, koncentrált. A nyugodt víz megmozdult, vad hullámzásba kezdett, hadakozott a láthatatlan erővel, ahol a kard pengéje érte a habokat, a hullámok szétváltak, és nem temették be. Elégedetten fordult hátra, hogy lássa a hatást. A fénylény mosolygott, elragadó volt a mosolya, egy hullám telibe találta hátulról, de állta az erejét, nem esett arccal a vízbe. Kacagott, rajta nevetett. Düh lopódzott a könnyed hangulatba.

-Talán te jobban csinálod?

A lány csak nézett, töprengett valamin, homloka ráncba szaladt, de nyugodt volt. Bólintott, felállt. Nem lépett közelebb, tartotta a húsz lépés távolságot. A víz viszont visszahúzódott, hatalmas falat alkotott előtte, az addig még derékig érő tengerben. Feltámadt a szél, forró déli áramlat volt, megszáradtak vértjei, sótól csillogott a fekete bőrvértezet, össze is kapódott, iszonyatosan kényelmetlen volt. Ott állt ámulva, nem tudott mozdulni, hasonlót még soha nem látott. Töprengéséből a jól ismert halk, dallamos hang ébresztette.

- Kijössz, vagy megvárod, amíg rád borítom? - Megindult, száraz homokba süppedtek léptei. Amire megfordult, már minden a régi formájában kápráztatta a világot. Nem tudott leülni, szűk volt a vért.

Figyelte a lányt. Rágódott, végén győzött a kíváncsiság.
- A minap nem szorultál a segítségemre, ugye? - Megrázta a fejét. - Akkor miért hagytad, hogy közbeavatkozzam? -Lágy mosoly vibrált az arcán.
- Kíváncsi voltam - jött a válasz. Felnézett az égre: - Most mennem kell, szólt, és az égből egy sárkány ereszkedett alá, hatalmas port kavart a homokból, s mire újra felnézett, már csak a távolodó lány fényét látta, akárha ő is csak egy csillag lenne az égbolton.

II.

Az esőcseppek halkan kopogtak a levelek zöldjén. Figyelte az árnylény könnyed lépteit az avaron. Hangtalanul mozgott, tartva a két fasor távolságot. Csendben lépkedtek, egymás mellett, már nem lesték egymás mozdulatait feszülten. A fák takarták őket egymás elől, olykor pár bokor is benyúlt közéjük.

Némán kerülgették a természet állttal állított akadályokat. Mindketten rágódtak, gondolataik távol jártak egymástól, a tiltott gyümölcs izgalma ott vibrált a levegőben, jóleső szorongó, felemelő érzés volt egymás társasága. Nimrelle fehér vértjein barnás arany sárkányok díszlettek, körülölelték a nyakát, csuklóit, derekát, vállát. Néha mintha, meg is mozdultak volna, s szemeiket egyenesen rá meresztenék. Észben tartották, hogy ellenségek, ez eléggé döcögéssé tette a társalgást. Végül vette a bátorságot és elsőként szólalt meg. Feltette a kérdést ami nyomasztotta.
- Ha a csatéren futunk össze képes lennél megölni?

Mély csend volt a válasz.

- Sejtettem, hogy nem - öntelten mosolygott magában, gunyorosan. Lehet kiült az arcára.

- Nem mondtam, hogy nem. Csak eltöprengtem, a kérdéseden. Igaz, hogy fennakadást okozna, de ha látnálak az enyéimet ölni, nem állhatnám meg, hogy ne vessek neki véget.
- Akkor miért nem ölsz meg most?
- Békeidő van.
- Szerintem csak kifogásokat keresel.
- Mindennek megvan a maga ideje és helye, ez nem az.

Siniel nézte a karcsú női alakot, nem tudta elképzelni harc közben. Azt sejtette, hogy sokkal nagyobb erő birtokában van, mint mutatja, de a gondolat nem hagyta nyugodni.
- Ha most megtámadnálak, megölnél?
- Minden bizonnyal - jött a válasz.
- Képes lennél rá nem kétlem, de van e hozzá „erőd”?
- Kisérted a sorsod.- Suttogta, de Siniel így is hallotta. Ezen újra elkezdett agyalni.
- Látod a jövőt?
- Nem. - Megkönnyebbült. - Csak érzem, néha, itt vibrál a levegőben körülöttem, ha eléggé figyelek, tudom mire számíthatok.
- Most mit érzel? - Feszegette a határokat, az ellenséget kiismerni, fél siker.
- Azt, hogy bosszantó vagy, vad és kezelhetetlen, valószínűleg, valami őrültséget tervezel, persze aztán rájössz, hogy jobb lett volna nyugton maradni, hajt a lényed.

Kiértek egy tisztásra, az esőt itt már nem fogták fel a fák koronái. Hajuk lassan elázott, víz csepegett az arcukról. Egymással szemben álltak, Sinielt elfogta a tudás utáni vágya. Elővette a kardját, támadó állást vett fel. A lány lemondóan nézett rá, rohamozott. Feltámadt a szél, fekete gomolyfelhő, besötétítette az eget, villámok cikáztak a föld felé, pillanatok alatt elszabadult a pokol.

A fénylény csak állt figyelte a viharral, küzdő árnyalakot. Sóhajtott, csizmaszárából két hosszabb tőrt húzott elő. A szél lenyugodott. Az árny támadott.
Végigharcoltak a tisztáson, könnyed mozdulataik óvatosak voltak, játék volt inkább, mint igazi harc. A tőrök felfogták a nehéz kard csapásait. A fehér vérten ülő sárkányok életre keltek, mindig ott erősítették az anyagot, ahol a csapásokra számítani lehetett. Nimrelle mellett, álltak az elemek, az ősi teremtő erők, de Siniel fürgébb, harcban jártasabb volt. A küzdelem, sokáig húzódott, míg végül egy fordulattal, az árny a fénylény háta mögé került, karja a lány nyaka köré fonódott, másikkal az egyik kezét feszítette hátra. Nimrelle megadóan emelte fel a másikat.

-Nyertem! - Jelentette ki büszkén.

Ebben a pillanatban megmozdult alatta a föld megingott, kardját a földbe szúrta, hogy támaszt találjon. Hideg fém ért a nyakához. Felnézett, a világos szürke szemekbe.

- Ahogy gondolod! - Nem rá figyelt, hanem a kitisztult égboltra. A hatalmas sárkány megérkezett, felült a hátára.

„Ne menj még” gondolta Siniel, de már csak fekete foltot látott a fehér bárányfelhők közt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!