Legyen cicánk!

Avagy hogyan lett Íziszből kirándulócica.

Hosszú éveken át kertes házban laktam, ahol mindig is kutyák vettek körül. Egyszer azonban eljött az az idő, hogy a barátnőmmel közös lakásba költöztünk, itt viszont nem tarthattunk kutyát, mivel ez egy belvárosi, második emeleti lakás. Barátnőm felvetette, akkor tartsunk macskát.

Mivel tartottam a macskatartás nyűgjeitől (szétkapar mindent, cica WC, szőröz...) kismillió kifogást próbáltam kitalálni, csak hogy elkerülhessem. Szilárd elhatározásom lett, hogy nem akarok állatot tartani lakásban. A barátnőmnek csaknem kétévnyi győzködése kellett ahhoz, hogy ezt feladjam. No persze nem azonnal, hanem szép fokozatosan, apránként sikerült elérnie azt a csodát, amit előtte elképzelni sem tudtam: Én is akartam, legyen egy cicánk.

Ehhez rengeteg beszélgetés kellet, szép finoman vezetett rá arra, hogy egy cica nem is olyan rossz dolog. Sokat mesélt a kedvességükről, ahogy odajönnek dorombolni, ha rossz kedvű vagy, vagy beteg. Valahogyan megérzik, ha baj van és nem hagynak magadra.
Neki már régebben is voltak cicái, akik közül az egyiket az édesanyjával néha elvitték kirándulni. Rendszerint vállon utazott hámmal, télen pedig kabát alatt, vagy kapucniból kikukucskálva. Ha pedig letették, ment mellettük. Hazafelé pedig már az utca sarkáról felismerte a környéket és közös edzés volt a "hazafutás", a bérházban pedig a lépcsőn futott fel, mindegyik forduló tetején meg-megállva, nézve a gazdit, hogy vajon ez-e az az emelet, ahol lakik.

Sok érv, és ellenérv merült fel, mire beadtam a derekam. Talán az utolsó dolog ami meggyőzött igazán, az ő maga volt: Lehetetlen volt ellentmondani annak, mennyire szerette volna, ha lenne egy cicánk. Persze a kisördög megszólal bennem, hogy talán az is szerepet játszott, hogy én választhattam ki, milyen legyen. Ennek ellenére ez mégis közös döntésünk lett, nem szerettem volna, ha a kedvesem kimarad belőle.

Hogy mindez hogyan sikerült, és milyen is Őkelme?

Lapozz, hogy megtudhasd!

Addig is egy kép róla:

Jelenleg is a nyakamban ül - ez néha szokása -, és jól érzi magát, miközben első Logoutos cikkemet írom.

Válasszunk ki egy cicát!

Azt már a kezdetek kezdetén eldöntöttük, hogy nem felnőtt cicát szeretnénk, mivel, ha kirándulni vinnénk, ahhoz szoktatni kell, azt pedig kölyökkorban könnyebb elkezdeni. Mint a kutya, a macska is könnyebben tanítható, ha fiatalabb korában kezdünk el foglalkozni vele.

Milyen is legyen?

Többféle elképzelésünk is volt, amit megbeszéltünk.
Lehetőség szerint szép legyen, kedves, türelmes.
Ne legyen hosszú szőrű, hogy ne kelljen sokat ápolni a bundáját.
Legyen ragaszkodó, emberközpontú, de mégis önálló.
Lehetőség szerint viselje el a cicahámot.
Elérhető legyen Budapesten vagy környékén, és árban se legyen túl drága, mivel azt nem engedhetjük meg magunknak. Fiú cicát nem szerettünk volna, mivel jelölget. Kertes házban, udvaron jó, de lakásban nem az igazi.

A következő fajták tetszettek:

Házi cica: szürke-fehér cirmos keverék, vagy fekete-fehér.
Több menhely és ezekkel foglalkozó oldal átnézése után sem sikerült olyat találni, ami mindkettőnknek tetszett volna. Kétszer pedig, amikor mindketten arra jutottunk, hogy ő az, aki kell nekünk, kiderült, hogy már elvitték, csak a hirdetés maradt fent az interneten róla.
Mivel nem találtunk olyat, amilyet szerettünk volna, így más fajták közt is keresgélni kezdtünk.

Brit rövid szőrű (Whiskas macska): Nagyon szépek, nyugodt, kiegyensúlyozott természetűek, de az ára miatt kénytelenek voltunk lemondani róla.

Maine Coon: Gyönyörű, de a hosszú szőre problémás a számunkra, ápolást igényel, és az erdőbe sem az ideális.

Abesszin: Sajnos ő már drága volt a pénztárcánknak...

Sziámi: Egyből beleszerettünk. Szép, kecses, kedves, kedveli az ember közelségét, kommunikatív, szeret "beszélgetni". Kicsit rekedtes, de kedves nyávogással adja a világ tudtára véleményét.

Pár hónapnyi keresgélés és tanakodás eredményeként egy nyolc hetes szőrgombolyag boldog gazdijai lettünk. Mint minden sziámi kölyök, ő is hófehér volt feketésbarna maszkkal, csizmákkal, fülekkel és farokkal. És persze jégkék szemekkel.
A fentebb írtakkal a cica hangjáról egyet kell értsek, mert az van ám neki... Közli, ha éhes és azt is, ha nem tetszik a kajcsi, ha fáradt, vagy épp csak egy kis kényeztetésre vágyik. De van, hogy épp beszélgetni támad kedve, és egy kis rekedtes hangú előadást tart szép halkan az épp aktuális dolgairól. Persze, nem viszi túlzásba, azért nem az a fecsegős típus.

Megérkezés után egyből birtokba vette a lakás - számára elérhető - legmagasabb pontját: Felmászott a hátam mögé a fotel háttámlájára, majd kényelmesen összegömbölyödve el is aludt. Amitől tartottunk, hogy először mindenféle zugba, ágy alá, szekrény alá ijedten elbújik, szerencsére nem történt meg. Bátran, egyre nagyobb teret felfedezve a lakásból, birtokba vette azt.

A vállammal egyetemben.

A nevén nem kellett gondolkoznunk sokat, mozgása, viselkedése, akár egy istennőé. Érdekes módon, első pillanattól kezdve hallgatott a nevére. Ízisz - ha hívtuk - előjött, bárhova is bújt játék közben vagy bármit is fedezett fel éppen. Mostanra ez a kedv kicsit megcsappant, figyel, hallgat rá, de meggondolja, odajöjjön-e, avagy per pillanat nem érdekli a simogatás, a kényeztetés.

Játék utáni pihi

Kukk! - Imádom a dobozokat

Dobozmániás a drága, ha játékról van szó:
Imád belebújni és onnan kikukucskálni, támadni.

Az első séták.

Addig, ameddig az ismétlő oltásait meg nem kapta, nem akartuk kivinni a lakásból, ez három hónapos korában történt.
Mire elérkezett ez az idő, néhány dolgot beszereztünk, ami a sétákhoz kellett.
Elsősorban: jutalomfalat. Majd jutalomfalat. És még egy kis jutalomfalat.
Másodsorban: egy állítható cicahám, hogy biztosan és Őkelmét nem zavarva lehessen pórázon vezetni. Nem elég csak a nyakra kerülő nyakörv ha ilyen céljaink vannak, biztosan, stabilan kell a cicán lennie a hámnak és semmi esetre sem a nyakon kell, hogy fogjon. Továbbá beszereztünk egy visszacsévélős pórázt, amivel a kutyatartók is sétáltatják a kisebb testű ebeiket. Úgy gondoltuk, 5 kilogramm terhelhetőségű és 5 méter hosszúságú elég kell legyen.
Biztos ami biztos alapon minden sétához kell vinni cicahordozót, ami esetünkben egy erős, vászonból készült hordozó "ketrec". Előnye, hogy összehajtható és nem foglal helyet. Merevségét egy vastag műanyag lap adja, mely doboz formát ad neki. Ritkán, kisállat áruházakban kapható. Ilyen célra szerintünk sokkal jobb, mint a műanyag ketrecek. Továbbá vinni kell egy pár kis méretű zacskót, egészségügyi okokból és a megszokott kis méretű italos, ételes tálkáját, tiszta vizet és egy kevés ételt, általában száraz tápot.

A legelső lépés a célunk felé az volt, hogy kitaláljuk, melyik jutalomfalat a legkívánatosabb a számára. Márkát nem akarok írni, de a cicafej alakú dobozka, abból is a sajtos ízesítésű abszolút nyerőnek tűnt már az első pillanattól. Viszont, mivel ebből nem szerencsés túl sokat adni, idővel helyettesítettük száraz táppal, ami a jutalomfalatos dobozban ugyanazt a hatást érte el, mint az eredeti. Eddig a dobozt megrázogatva, még bárhonnan, bármilyen helyzetben jött, hallgatott ránk, tette, amit elvártunk tőle. Csak ezután került rá a sétáltató hám. Ez még az oltások előtti hetekben volt, hisz a szoktatása a hámhoz időt vesz igénybe és türelmet. Először csak ráadtuk, sok simogatással, jutalomfalattal kombinálva a felrakást, majd egy-két perc múlva levettük. Már a legelejétől jól viselte, nem tiltakozott, nem próbált kibújni belőle. Ezt a szoktatást naponta párszor elismételtük, mindig kedvesen, türelmesen viselkedve a cicával. Pár nap után került fel rá a póráz és hívogatva, jutalomfalattal csábítgatva tanítottuk meg rá, hogy jöjjön utánunk. Először csak a lakásban és a folyosón gyakoroltunk, soha sem húzva, mivel úgy véltük, akkor nem fogja megszeretni a sétákat. Pár héttel később pedig elérkezett az első utcai séta ideje is. Én személy szerint nagyon tartottam az utcai kutyasétáltatóktól, hogy mi lesz, hogy fognak viselkedni a kutyák vele. Mivel a belváros elég koszos, az kizárt volt, hogy letegyük ölből, a kutyások miatt ez fel sem merült, kivétel olyan helyeken, ami száz százalékig kutyabiztos és tiszta. Ízisz istennői tartással, szolid érdeklődéssel szemlélte a környéket. Ez az érdeklődés csak akkor élénkült, ha járókelőkkel találkoztunk. Mindenesetre ezek a séták mindig emlékezetesek maradtak.

Egy tündéri kölyökcica, pórázon élénk "Júúúúj cicaaaa!!!!" kiáltásokat csal ki az emberekből (főleg a lányokból, és a gyerekekből), de szinte mindenki mosolyog rá. Még most se tudunk úgy megtenni egy kört a háztömb körül, hogy négy-öt helyen ne állnánk meg beszélgetni egy kicsit.

A legemlékezetesebb eset a Római part gátján történt. Ekkor már szépen jött velünk pórázon, és mivel a környék is jól belátható, kutyamentes és szép tiszta füves volt, leraktuk, hogy sétálhasson mellettünk. Itt jött velünk szemben két idős hölgy, akik élénken győzködték egymást, hogy ez biztos kutya, mert macska nem sétál pórázon. Elég mulatságos volt mire elhitték, hogy ez egy sziámi cica és nem valami fura kutya.

Ha parkban fa került utunkba, hagytuk, hogy ismerkedjen vele, felmásszon rá.

Ízisz - A terápiás cica

Az egyik délutáni sétánk alkalmával, mikor is leszaladtunk vele pár percre egy éjjel-nappali boltba néhány dologért, találkoztunk egy anyukával és két ikerkislányával. Első pillantásra is látszott, hogy a gyerekek - két hat-nyolc év körüli kislány - teljesen a cica varázsa alá kerültek. Megálltunk egy kicsit, hadd simogassák meg, közben beszélgetésbe is merültünk velük. A kislányok furcsán, félénken viselkedtek Ízisszel, annak ellenére, hogy egyértelműen az arcukra volt írva, hogy mennyire szeretnék megsimogatni, mégsem merték. Tétova mozdulatok, el-el kapott kéz.. Pont, mint akik félnek tőle..

De miért? A ki nem mondott kérdésre az anyukájuk adta meg a választ, miszerint nemrég egy ismerősük kutyája harapta meg elég rendesen az egyik lányt, ezért félnek most minden állattól.
Sok biztatásra - miszerint nem bánt, nyugodtan simogassák meg-, előbb az egyik kapott bátorságra, majd a testvérét látva a másik is. Óvatosan megérintette a neki hátat fordított cica farkát, majd el is kapta a kezét ijedten. Mivel semmi nem történt, újabb biztatások hatására pár perc alatt eljutott odáig, hogy bátortalanul meg merte simogatni. Közben kutyasétáltatók is jöttek, ezektől a kislányok ijedten menekültek az édesanyjuk és a fal közé...
Ízisz teljes nyugalommal, és unottan szemlélte őket, valószínűleg azt gondolhatta, hogy buta kutyák, észre sem veszik.. Egyébként érdekes, de a kutyák csak a földfelszínt és a saját magasságukat nézik, szinte egy sem veszi észre az ölben tartott macskát. Ez alól csak néhány kivétel volt, de ők is csupán egy-egy pillantással vették szemügyre Íziszt, amolyan "aha, macska, menjünk, semmi érdekes" nézéssel.
Kicsit nyugodtabb időszakban, amikor az egész utca kutyamentes volt, előkerült a jutalomfalatos doboz is és először mi, majd az anyukájuk adott neki egy-egy falatot. Hosszas biztatásra szinte az előző jelenet játszódott le, csak azzal a különbséggel, hogy itt a kéz elrántásakor a jutalomfalat a földön landolt. Lassan azért felbátorodott és sikerült megetetnie. Majdnem egy óra telt el a találkozás óta, mire ezt elértük. Így mindenki jól járt: A két kislány picit bátrabb lett az állatokkal az anyuka igen nagy örömére. Mint kiderült, ez volt az első alkalom, hogy a harapás óta meg meg mertek simogatni bármit is, mi pedig büszkén távoztunk egy ugyancsak jóllakott és elégedett cicával..

Később beszélgetve az esetről jegyeztük meg, hogy Őkelme mintha érezte volna a kislányok félelmét, bátortalanságát, egy mozdulatot sem tett, nem nyávogott, hanem kedvesen és nyugodtan tűrte végig az egészet. Viszont előtte igen makrancos volt, állandóan le akart ugrani az ölünkből, mindenhova be akart menni, mindent meg akart szaglászni. Volt, hogy a vállamról egy ugrással a párom vállára ugrott, majd fél perccel később le szeretett volna mászni. A gyerekek közelében viszont majdnem elaludt a karunkban, olyan nyugodt volt. Igazán büszkék voltunk rá.

És végül kirándulás!

Egy szép nyári napon elhatároztuk, hogy ideje nagyobb kirándulásra is vinni, mint a város.
Összekészítettük a szokásos úti csomagját és kocsiba ültünk. A végállomásunk Makkosmária volt. A templom melletti pihenőhelyen és réten ismertettük az erdővel. Igen élénken nézelődött, tetszett neki a környezet. Elengedni ugyan nem mertük, de amit a póráz engedett neki szabadságot, azon szabadon kószált, mi pedig mentünk utána. Később elindultunk egy körsétára az erdőben, itt szépen jött velünk. Igaz, az elején szólongatni kellett, hogy kedve legyen elindulni, de utána rendesen jött mellettünk, vagy egy picit lemaradva. Egy-két megállót tartottunk, amikor pihenni akart. Összesen körülbelül 3-4 kilométert sétáltunk vele. Az ilyen alkalmakkor egy pici tálkában vizet is kapott, néha pedig jutalomfalatként száraz tápot.

Később jártunk a Dera szurdok - Pilisszentkereszt - Mária forrás útvonalon vele. Hegyes, sziklás, erdei terep, egy kis emelkedővel. Itt is gyönyörűen jött velünk, amikor pedig elfáradt, egy kecses ugrással a hátizsákomra ugrott és kényelembe helyezte magát a nyakamban, ami szokása lett azóta is.

A Mária forrás környékén.

Azóta rengeteget kirándultunk vele, mondhatni, hogy imádja ezeket az alkalmakat. Igazi kirándulós cica lett belőle. Általában mellettünk jön vagy néha egy picit le-lemaradozik, érdeklődve szaglássza meg a bokrokat, fákat, vagy épp mászik fel valahova, majd a póráz fogytával előre rohan, hogy újból kezdhesse az egészet.

A legnagyobb kirándulás amire elmentünk vele, egy közel 10 kilométeres túra volt.
Márianosztráról indultunk a zöld, majd a zöld + jelzésen a Sarok-rét, Galambos-rét, Kopasz-hegy (539 m), Lengyel-rétek (462 m), Sós-hegy (584 m), Horvát József útja, Nagy-rét (575 m), Nagy-Sas-hegy (609 m) útvonalon. Itt megálltunk egy kicsit gyönyörködni a tájban. Szép idő volt, el lehetett látni egész a Dunakanyarig. Innen tovább indultunk, el a Keselyűs-orom, majd a Szent Orbán Erdei Hotel mellett, egészen Nagyirtáspusztáig. Majd vissza a piros + jelzésen, Szerűs-kert, Bezina-rét, Olasz-kert útvonalon Márianosztrára.

A cica körülbelül a fél utat saját lábán tette meg. Időnként amikor elfáradt, felugrott a hátamra, vagy felkéredzkedett valamelyikünk karjába. Úgy tippeljük, körülbelül 5 kilométert sétált velünk. Az út elején igen nagy érdeklődést mutatott a márianosztrai templom iránt, mindenféleképpen be akart menni szétnézni, alig bírtuk lebeszélni róla.

Végül pedig a következő oldalon néhány kép a kirándulásról.

Galéria és utószó

Nagy-rét és a Nagy-Sas-hegyi kilátás.

Nagy-Sas-hegy tetején lévő kő.

Kilátás a hegyről

Márianosztra utáni szundi egy Kismaros környékén lévő erdei étteremben. A pincérek imádták a szundizó cicát..

Az egyetlen kérésük az volt, ha lehet, ne ugasson, de ezt könnyűszerrel teljesítette, így szívesen látott vendég volt. Egy-két pincértől még simit is kapott.

Mire befejeztem ezt a kis írást, Őkelme már alszik. Épp így:

Azt hiszem a kedvesemmel együtt egy nagyon különleges cica boldog gazdái vagyunk. (Bár erről neki biztos az a véleménye, hogy ő kapott minket, és ő az úrnő a háznál.)

Végül még egy fontos dolgot szeretnék a figyelmébe ajánlani annak, aki cicát szeretne kirándulni vinni (idomítani): Egy macska nem kutya! Így az elvárásaink sem lehetnek azonosak feléjük. Eltérő a jellemük. A kutyában működik a falkaösztön és követi a vezért (jó esetben a gazdi az és nem fordítva). A macska viszont magányos ragadozó, nincs szüksége társakra. Épp ezért, ha a cica nem akar velünk jönni, akkor bármilyen erőltetés hatására sem fog pórázon sétálni úgy, mint egy kutya, hanem megmakacsolja magát és lehasal, húzatja magát. Ilyenkor csak akkor érhetünk el sikert, ha valamilyen módon rávesszük, hogy önszántából kövessen. Figyelembe kell venni az akaratát és a jellemét. Egy félős cicát, ha az idegen környezet stresszeli, ne erőltessünk sétára. Ő a biztonságos, megszokott környezetében érzi csak jól magát. Aki mindezen nehézségek ellenére mégis cicasétáltatásra adná a fejét és végtelen türelmét siker koronázza, az egy felejthetetlen, életre szóló élménnyel lesz gazdagabb.