Az első séták.

Addig, ameddig az ismétlő oltásait meg nem kapta, nem akartuk kivinni a lakásból, ez három hónapos korában történt.
Mire elérkezett ez az idő, néhány dolgot beszereztünk, ami a sétákhoz kellett.
Elsősorban: jutalomfalat. Majd jutalomfalat. És még egy kis jutalomfalat.
Másodsorban: egy állítható cicahám, hogy biztosan és Őkelmét nem zavarva lehessen pórázon vezetni. Nem elég csak a nyakra kerülő nyakörv ha ilyen céljaink vannak, biztosan, stabilan kell a cicán lennie a hámnak és semmi esetre sem a nyakon kell, hogy fogjon. Továbbá beszereztünk egy visszacsévélős pórázt, amivel a kutyatartók is sétáltatják a kisebb testű ebeiket. Úgy gondoltuk, 5 kilogramm terhelhetőségű és 5 méter hosszúságú elég kell legyen.
Biztos ami biztos alapon minden sétához kell vinni cicahordozót, ami esetünkben egy erős, vászonból készült hordozó "ketrec". Előnye, hogy összehajtható és nem foglal helyet. Merevségét egy vastag műanyag lap adja, mely doboz formát ad neki. Ritkán, kisállat áruházakban kapható. Ilyen célra szerintünk sokkal jobb, mint a műanyag ketrecek. Továbbá vinni kell egy pár kis méretű zacskót, egészségügyi okokból és a megszokott kis méretű italos, ételes tálkáját, tiszta vizet és egy kevés ételt, általában száraz tápot.

A legelső lépés a célunk felé az volt, hogy kitaláljuk, melyik jutalomfalat a legkívánatosabb a számára. Márkát nem akarok írni, de a cicafej alakú dobozka, abból is a sajtos ízesítésű abszolút nyerőnek tűnt már az első pillanattól. Viszont, mivel ebből nem szerencsés túl sokat adni, idővel helyettesítettük száraz táppal, ami a jutalomfalatos dobozban ugyanazt a hatást érte el, mint az eredeti. Eddig a dobozt megrázogatva, még bárhonnan, bármilyen helyzetben jött, hallgatott ránk, tette, amit elvártunk tőle. Csak ezután került rá a sétáltató hám. Ez még az oltások előtti hetekben volt, hisz a szoktatása a hámhoz időt vesz igénybe és türelmet. Először csak ráadtuk, sok simogatással, jutalomfalattal kombinálva a felrakást, majd egy-két perc múlva levettük. Már a legelejétől jól viselte, nem tiltakozott, nem próbált kibújni belőle. Ezt a szoktatást naponta párszor elismételtük, mindig kedvesen, türelmesen viselkedve a cicával. Pár nap után került fel rá a póráz és hívogatva, jutalomfalattal csábítgatva tanítottuk meg rá, hogy jöjjön utánunk. Először csak a lakásban és a folyosón gyakoroltunk, soha sem húzva, mivel úgy véltük, akkor nem fogja megszeretni a sétákat. Pár héttel később pedig elérkezett az első utcai séta ideje is. Én személy szerint nagyon tartottam az utcai kutyasétáltatóktól, hogy mi lesz, hogy fognak viselkedni a kutyák vele. Mivel a belváros elég koszos, az kizárt volt, hogy letegyük ölből, a kutyások miatt ez fel sem merült, kivétel olyan helyeken, ami száz százalékig kutyabiztos és tiszta. Ízisz istennői tartással, szolid érdeklődéssel szemlélte a környéket. Ez az érdeklődés csak akkor élénkült, ha járókelőkkel találkoztunk. Mindenesetre ezek a séták mindig emlékezetesek maradtak.

Egy tündéri kölyökcica, pórázon élénk "Júúúúj cicaaaa!!!!" kiáltásokat csal ki az emberekből (főleg a lányokból, és a gyerekekből), de szinte mindenki mosolyog rá. Még most se tudunk úgy megtenni egy kört a háztömb körül, hogy négy-öt helyen ne állnánk meg beszélgetni egy kicsit.

A legemlékezetesebb eset a Római part gátján történt. Ekkor már szépen jött velünk pórázon, és mivel a környék is jól belátható, kutyamentes és szép tiszta füves volt, leraktuk, hogy sétálhasson mellettünk. Itt jött velünk szemben két idős hölgy, akik élénken győzködték egymást, hogy ez biztos kutya, mert macska nem sétál pórázon. Elég mulatságos volt mire elhitték, hogy ez egy sziámi cica és nem valami fura kutya.

Ha parkban fa került utunkba, hagytuk, hogy ismerkedjen vele, felmásszon rá.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!