Eredetileg az Ukrajnai háborús topicba írtam, a téma az volt, hogy a szovjet / orosz automata töltős harckocsik nagyszerű tűzijátékot produkálnak, miközben a Leopard 2-ők azért egész jól tartják magukat. Viszont ebből aztán olyan hosszú lett, hogy hozzászólásként már nem tudtam elküldeni.
Igazából cikknek számomra nagyon slendrián, de talán valakinek hasznos lesz... 
Az 1950-es évekig a szovjet- és nyugati harckocsifejlesztés relatíve pariban volt, a nyugati harckocsik ergonómia terén kicsivel jobbak voltak (M48, M60, Centurion széria), a keleti harckocsik viszont kisebb frontális mérettel bírtak, így kicsivel nehezebb célpontok voltak (T-54, T-55). A NATO szabvány 105mm-es (brit eredetű) L7 löveg szépen fejlődött, aztán jött a 152mm-es MGM-51 Shillelagh lézer-rávezetésű rakétát indítani képes M60A2.... utóbbi olyan bonyolult volt, hogy a személyzet "Starship"-nek, csillaghajónak csúfolta. Az M60A2 koncepciója alapvetően nem nyerte el a többi NATO ország figyelmét, drága és megbízhatatlan volt.
Ezzel szemben jelent meg a T-62 majd a T-64 harckocsi, előbbi igazából egy látványos újítással bírt: egy 115mm-es sima csövű löveggel, amely egyfelől lehetővé tette a szárnystabilizált lőszerek használatát (a kumulatív gránátok hatékonyságát a gyors forgás rontja, a szárnystabilizált lőszer jobb lehet e téren), másfelől a sima lövegcső lehetővé tette nagyobb torkolati sebességet, szemben a huzagolt csővel (a 105mm-es L7 legnagyobb torkolati sebessége olyan 1450m/s volt akkoriban, a szovjet 115mm-es 2A20 lövegé elérte az 1600m/s-t).
A T-64 már egy egész sor újítást kapott: még nagyobb kaliberű, 125mm-es sima csövű löveget, új diesel-motort (az első időkben amúgy nagyon megbízhatatlan 5TD ellen-dugattyús erőforrást), új tűzvezető rendszert és automata töltőberendezést. A T-64 a maga korában kiemelkedően jó harckocsinak számított, így nyugaton kicsit pánikba is estek.
Itt egy Leopard 1 "metszete", lehet látni, hogy a lőszerek tárolása alapvetően itt is a küzdőtérben, részben a padlón, részben a toronykoszorúban állítva, de még a torony oldalán-hátulján a falra rögzítve volt megoldva. Ez általános volt a korszak nyugati harckocsijaiban, mint az M60A1 vagy az AMX-30 esetén. Tehát valójában hozzájuk képes a T-64 jobban védett volt, mert legalább a toronykoszorú szintje felett nem tároltak lőszert:
Hovatovább, valójában még rosszabb is lehetett a nyugati megoldás, az M60A3 esetén a lőszertároló a torony végében volt, a küzdőtérben, közvetlenül a töltő-kezelő mögött:
Szóval a korszakban a T-64 igen jó harckocsi volt, de drága és igényes megoldásai miatt csak a Gárda ezredek kaphatták meg, viszont ezt a túloldal nem tudta. A pánik oda is eljutott, hogy például a nyugat-németek összefogtak az Egyesült Államokkal, hogy egy közös új NATO szabvány harckocsit fejlesszenek ki (a projekt az 1960-as évek legelején indult még az amerikai T95 projekt folyományaként). A németek viszont egy konzervatívabb megoldást szerettek volna 120mm-es Rheinmetal löveggel, diesel-motorral, míg az amerikaiak megtartották volna a 152mm-es löveget a Shillelagh rendszerrel, és az újdonságként érkezett gázturbinás erőforrás felé fordultak. Az MBT70 / KpfPz70 projekt el is bukott a nézeteltérések, illetve a T-64-et göcsörtösen túlszárnyalni akaró technikai megoldások miatt (pl. a végső verzióban hidropneumatikus futómű, amelynek a magasságát állítani lehetett, vagy a kisebb járműmagasság miatt a toronyba "száműzött" sofőrállás, ami miatt viszont a torony forgásától függetlenül mindig menetirányba néző sofőrök rosszul lettek).
Tehát az 1960-as évek és 70-es években egy törés következett be: Az 1960-as évek nyugaton az USA a nagy kaliberű lövegből indított páncéltörő rakéták felé mozdult, míg nagyjából mindenki más a 120mm-es lövegek felé. A Britek egy huzagolt csövű megoldás mellett tették le a voksukat, a németek és később a franciák a sima csövű lövegek mellett. A britek alapvetően az un. HESH lőszert rendszeresítették, ez egy olyan robbanólövedék, amely "felkenődik" a páncélzat külső oldalára, majd felrobbanva a tömör páncélzat belső oldalán a lökéshullámok miatt darabok szakadnak le, repeszhatást kiváltva a belső térben.
Érdekes vonulat, hogy ezzel párhuzamosan a britek egy új fajta páncélzati megoldást is kifejlesztettek: az addigi tömör páncélzat helyett nagyon leegyszerűsítve a várható becsapódási iránnyal viszonylag nagy szöget bezáróan egy sor vékonyabb lemezt helyeztek el. Ezek a lemezek nyíllövedékek vagy kumulatív sugár hatására elmozdulva "friss" anyagot juttatnak a lövedék / sugár útjába, amit "újra" át kell ütniük, így nem egy viszonylag keskeny ponton, hanem egy elnyújtott felületen kell az energiát leadni. Ennek köszönhetően adott tömeg mellett egy ilyen páncélzat nagyobb védelmet tud nyújtani. Ezt ma a "NERA", vagyis a nem robbanó reaktív páncélzat néven ismerjük. A britek a Chieftain harckocsinál alkalmazták először, majd az 1970-es években átadták az Egyesült Államok és végül a Németekhez is eljutott. Így - természetesen folyamatosan fejlesztve - ezt az elvet átvették a nyugati harckocsik páncélkiképzésére.
Közben viszont az 1967-es és 1973-as közel-keleti harckocsi ütközeteket megvizsgálva a nyugati mérnökök és katonai elemzők arra jutottak, hogy a küzdőtérben tárolt lőszer hatványozottan káros az egészségre (milyen meglepő felfedezés, valljuk be), ezért egy olyan koncepciót vázoltak fel, hogy a torony végébe van egy leszakaszolt lőszertároló, amelynek a tetejét gyengített kialakításúra képezték ki, hogy egy lőszerrobbanás esetén erre távozzon az energia. Mivel ahhoz túl kevés a hely, hogy a megfelelő mennyiségű lőszert itt tároljanak, ezért általános lett, hogy a sofőr mellett, a jármű elején alakítottak ki lőszertárolót további cirka 20 lőszernek.
Ez lett az általános felépítése a NATO harckocsiknak, mint a Leopard 2 vagy Leclerc. Az M1 Abrams esetén a lőszer oroszlánrésze a torony végébe került, ott nincs a sofőr mellett lőszer (üzemanyag van... ).
A britek kicsit másképpen csinálták a Cheftain - Challenger harckocsiknál, ők ugye huzagolt csövű lövegnél maradtak és osztott lőszert használtak. Az egybeszerelt lőszernél egy hüvelyben van a hajítótöltett, és a hüvely szájánál a lövedék rögzítve van, így egy mozdulattal a töltényűrbe lehet helyezni. Az osztott lőszer esetén a hajítótöltet egy külön egység, és a töltésnél először a lövedéket helyezik be, majd a hajítótöltetet. A szovjetek a 125mm-es harckocsilövegnél szintén az osztott lőszeres megoldást választották. Vissza britekhez: a megoldásuk az lett, hogy a hajítótölteteket egy un. "nedves" tárolórekeszben helyezik el, amely a robbanást elvben elfolytja annyira, hogy az ne legyen végzetes. A hatékonyságáról persze véleményes nyilatkozni. A lenti kép egy Challenger 1 harckocsi toronykoszorú alatt tárolt lőszerek és hajítótöltetek elhelyezését mutatja meg:
Itt jön a cikkben is említett eset, tehát hogy az ukránok a harckocsitestben lévő tárolót nem használják, csak a torony végén lévő, biztonságos tárolórekeszeket (ahova viszont csak 15 v. 17 lőszer fér). Itt egy kis háttérinformáció: amikor a harckocsi beásott pozícióban van (védekező állás), a testben lévő lőszertárolóra nincs rálátás, tehát arra kicsi az esély, hogy problémát okozzon.
Amikor támadást hajt végre, akkor pedig csak a toronyban lévő lőszert viszi magával, így a végzetes lőszerrobbanást el lehet kerülni. Tehát újdonság nincs, ez ismert harceljárás.
Az 1980-as évek és 90-es évek eleje arról szólt, hogy a modern páncélzatok leküzdéséhez már nem elég a ~10-12MJ torkolati energia, ezért 140-152mm-es kaliberre kell váltani. A logout írásban főleg a szovjet oldal van említve, de ez nyugaton is így ment, a Leopard 2 KWS III egy 140mm-es Rheinmetal lövegről szólt, az US Army pedig szintén 140mm-es löveget szerelt egy kísérleti Abrams CATTB változatra:
Jött a hidegháború vége, és "hallgatólagosan" mindenki elengedte a 140 - 152mm-es kaliberű harckocsiágyút, mert az egy fegyverkezési versenyt okozott volna (nekik 140 - 152mm van, nekünk meg csak 120-125mm? Elfogadhatatlan!). Egy ilyen lépés oda futott volna ki, hogy mindenkinek jelentős összegeket kellett volna új torony, vagy teljesen új harckocsi fejlesztésre és azok rendszeresítésére költeni. A hidegháború utáni légkörben erre pedig senki sem vágyakozott igazán...
Ezért nekiálltak a meglévő kaliberű lövegekből kihozni a legtöbbet, fejlődött a metallurgia, fejlődött a ballisztika, fejlődött az anyagtechnika, és hosszabb csövű löveggel szerelt harckocsik jelentek meg, például a Leopard 2 esetén az L/44 csőhosszúságú 120mm-es löveg helyett L/55 csőhosszúságú változat a Leopard 2A6-tól. Ez sem volt általános, mert például az US Army úgy döntött, hogy maradnak az L/44-es csőhosszúságnál, csa hosszabb és hatékonyabb nyíllövedékek jelentek meg. Ezekkel sikerült megint egy szintet lépni.
Nagyon leegyszerűsítve ugyanis a minél hatékonyabb leválóköpenyes nyíllövedék (APFSDS) kulcsa a minél hosszabb és kisebb átmérőjű átütőrúd, amelyet a páncélzatban és a reaktív páncélzatban mozgó kereszt irányú erők nem tudnak elnyírni (ha eltörik vagy elgörbül, akkor ugye sokkal nagyobb felületen adja át a páncélzatnak a mozgási energiáját). Mintának itt a német 120mm-es nyíllövedékek összehasonítása, fentről lefelé 1979-ből (~380mm RHA páncélátütés 2km-ről), 1980-ból (~400mm), 1987-ből (~550mm), 1994-ből (~600mm) és 2001-ből (~850mm).
Így a hidegháború után nagy általánosságban a nyugati harckocsik inkább csak jobb lövedékeket, jobb éjjellátókat, jobb adatkapcsolattal rendelkező fedélzeti elektronikát kaptak... Az Ukrán-Orosz háborúig...
Most térjünk vissza a szovjet (orosz/ukrán) harckocsikra.
A hadsereg az 1960-as évek végén egy olcsóbb, egyszerűbb T-64-est szeretett volna, ez lett a T-72. A T-64 leváltását célzó megoldások az 1970-es évek legelején indultak el.
A szovjet mérnökök is tisztában voltak azzal, hogy a küzdőtérben lévő lőszer veszélyes, ezért már az 1970-es évek elején elkezdtek olyan terveket felvázolni, amely erre megoldást nyújthat. Az egyik első ilyen az A.A. Morozov vezette (Harkovi) tervezőiroda által T-74-ként ismert Objekt 450 koncepció, ahol a három fős személyzet a torony alatt foglal helyett, a torony maga igazából csak egy forgóváz, amelyre rászerelték a löveget és egy pár periszkópot, illetve egy távirányított tornyot 30mm-es gépágyúval (hasonló lett volna az MBT70-en). A lőszer motortér és a személyzet kapszulája között lett volna elhelyezve és az automata töltő kiemelte volna onnan a következőt, majd a "torony" végén lévő töltényűrbe helyezte volna.
A koncepciót azonban nagyon gyorsan átdolgozták, mert a harckocsizók nagyon fáztak a megoldástól. Az elkövetkezendő években sorra dolgozták ki a javaslatokat, de azokat sorban utasították el, noha ez volt a T-64 utódok legígéretesebbike.
A két alternatíva egyike az Objekt 225 / 226 (Leningrád, Kirov harckocsigyár) volt, amely egy konzervatív megközelítés volt, "egyszerűen" egy laposabb, két oldalt "lecsapott" tornyot építettek be, lejjebb ültetve az irányzót és a parancsnokot, hogy a frontális méret még kisebb legyen. Új tűzvezető rendszer és 125mm-es sima csövű vagy 130mm-es huzagolt ágyú, irányított páncéltörő rakétával (Kobra v. Grujza), az Objekt 225-ös esetén 1000 lóerős gázturbina, a 226-osnál diesel-motor erőforrással. A lőszereket itt a torony koszorúja alatt, de a küzdőtéren belül helyezték el. Mivel a T-74 / Objekt 450 vonzóbb volt, illetve a meglévő T-64A típushoz képest kevés előnnyel kecsegtetett, miközben jóval drágább volt (pl. titán nagyobb volumenű használata miatt), ezt a projektet lelőtték.
A harmadik pályázó az Objekt 780 volt a Cseljabinszkiaktól, a három fős személyzet a toronyban volt elhelyezve, és körülöttük lett volna a toronykoszorúban a lőszertároló. Ezen kialakítást miatt nagyon nagy és nehéz lett (~49 tonna, szemben a konkurensek 38-42 tonna körül mozogtak). Ez a projekt nem jutott túl a tervezőasztalon, kevés előnyt ígért az alternatívákhoz képest.
Szóval a szovjetek az 1970-es évek közepére-végére oda jutottak, hogy valami olcsóbb, egyszerűbb kell, ja, és legyen gázturbinás, mert azok a gaz imperalisták éppen olyat építenek. Ez lett az Objekt 219, amely amúgy az 1960-as évek legvégén indult, ami leegyszerűsítve egy 1000 lóerős, SG-1000 (később GTD-1000) jelölésű gázturbinás erőforrást kapott T-64A volt. Az első prototípusok tapasztalatai alapján a futóművet és az erőátvitelt teljesen átdolgozták, és 1976-ban hivatalosan ez lett a T-80 típus. A páncélzata viszont elavult felépítésű volt, ezért 1978-ban a gyártását az új, hatékonyabb páncélzat felépítésű, új tűzvezető rendszert kapó, és a Kobra páncéltörő rakéta lövegcsőből való indítását és vezérlését biztosító rendszerekkel felszerelt T-80B váltotta.
Itt csendben megjegyzem, hogy mivel az új típusok drágák voltak, illetve a T-64 és T-80 eleve az elit szovjet gárda egységek számára volt elérhető, általános volt a régebbi típusok felújítása. Ilyen volt például a T-55M / T-55AM, amely új tűzvezető rendszert és a lövegcsőből indítható Bastion páncéltörő rakétát is tartalmazta - oldallépés: kis hazánk is megoldotta, hogy a T-55AM maradjon a legnagyobb számú harckocsitípusunk, Bastion rendszerrel - de a drága rakétát már nem rendelték meg hozzá...
A szovjetek pedig az 1980-as években egyre inkább kettős életet éltek. A háttérben egyre kevesebb erőforrásból, de párhuzamosan több harckocsi fejlesztés folyt. Ezeknél már általános volt, hogy a lőszer elkülönítve volt a küzdőtértől. Ugyanakkor pénz nem volt ezek megfelelő és gyors befejezésére, így közben a meglévő T-64, T-72 és T-80 típusok kaptak újabb kiegészítő páncélzatot (Kontakt EDZ majd Kontakt-5), ennek megfelelő elnevezéssel (T-64BV -> Kontakt EDZ reaktív páncélzat, T-80BV -> Kontakt EDZ reaktív páncélzat) illetve új tűzvezető rendszereket, új erőforrásokat.
Ennek érdekes mellékvágánya lett például a T-80U és T-80UD, az U változat egy erősebb, 1250 LE-s, GTD-1250 gázturbinát kapott, az újabb torony pedig modernebb tűzvezető rendszert és Kontakt-5 reaktív páncélzatot. A tornyot fejlesztő Morozov iroda ezek után az testbe viszont a T-64B továbbfejlesztett 6TD-6 diesel-motorját építette bele, és T-80UD jelöléssel elkezdték gyártani Harkovban. A fejlesztés viszont az alapvető műszaki felépítést nem befolyásolta - például a torony alján lévő automata töltőben lévő lőszerek sérülékenységének problémáját.
Gyakorlatilag ez az út az, amit nagyjából az orosz fejlesztő mérnökök a mai napig kénytelenek róni a megfelelő erőforrások hiánya, illetve a leépült, elveszett fejlesztési és gyártási képességek miatt...
Röviden térjünk ki a korábban már említett "NERA" és az "ERA" közötti különbségre. A "NERA" páncélzatnál nincs robbanóanyag, egyszerűen a páncélzat "szekrényeibe" lemezeket helyeznek el, amelyek el tudnak mozdulni. Az "ERA" esetén viszont az alapkoncepció az, hogy két lemez közé vékony robbanóanyag-réteg kerül, amikor egy kumulatív sugár éri ezt, a robbanóanyag elműködik és a két lemez egymástól távolodni kezd, így juttatva a kumulatív sugár útjába "friss" anyagot, amit át kell ütnie. Az ERA blokk a "hagyományos" páncélzatra kerül felhelyezésre, és így azon felül nyújt plusz védelmet - nem képes negálni a beérkező veszélyt, de annyira meggyengíti, hogy a hagyományos páncélzat már képes lesz azt megfogni.
Itt egy kép az első generációs Kontakt EDZ ERA blokkról, benne két ilyen lemezről:
Az ERA páncélzat, mind a szovjet Kontakt EDZ, a páncéltörő rakétákban használt kumulatív töltetek ellen elég hatásos volt, így az 1980-as években ez egy igen modern és hatékony védelmi módszer lett, és "érdekes" módon az Izraeli és a Szovjet harckocsikon jelent meg. Persze a kard és pajzs versenye zajlik és zajlott akkor is. A támadó oldal megoldása az lett, hogy két kumulatív töltet került a páncéltörő rakéták orrára - egy kisebb, amelynek a célja, hogy elműködtesse az ERA modul, majd egy nagyobb, fő töltet, amely a már hatástalanított ERA blokkon átjutva képes a valódi páncélzat átütésére. Ez annyira általános lett, hogy még az RPG-7-hez is gyártottak ilyen gránátot, a PG-7VR-t:
Persze erre is van válasz: több rétegben kell az ERA blokkokat felhelyezni, amelyek egymás után elműködve plusz védelmet képesek adni...
A szovjet mérnökök pedig még egy lépéssel tovább mentek: a "nehéz ERA" esetén az egyik mozgó lemez nehezebb, vastagabb lett, és a célja az, hogy egy nyíllövedék esetén nyíró irányú erőt fejtsen ki, ahogy a behatoló rúd áthalad, a nyíró irányú erő elgörbíti, eltöri azt, így pedig már nem pont szerű felületen adja át a mozgási energiát, vagyis nem képes olyan vastag páncélzatot átütni, ezt a Kontakt-5 típusnál használták, és amikor a nyugati mérnököknek az 1990-es évek elején az ex-keletnémet hadseregtől sikerült ilyen modulokat szerezni, nagyon ledöbbentek annak hatékonyságán.
Persze pár éven belül a válasz is megjelent: egy "köpenyt" kapott a nyíllövedék magja, amely direkt a nyíró irányú erőkkel szemben javította az ellenállást, vagy szegmentált kivitelezést kapott, így az első egy-két szegmens letörése árán az átütő rúd nagyobb része egy darabban és egyenesen tovább tudott haladni a páncélzat felé...
De még térjünk vissza az 1980-as évekre:
A Morozov tervezőiroda az Objekt 490-essel ("Topol"-ként is ismert) még tovább ment, először kétfősre csökkentett személyzetben gondolkodtak (sofőr és parancsnok-irányzó, de azonos kezelőszervekkel, két monitorral), de miután az így kialakított kezelőpulton "több kapcsoló volt, mint egy Szojuz űrhajóban", belátták, hogy ez nem járható út, és három fős személyzetre tértek vissza. Az Objekt 490 "alacsonyabb" toronykiépítéssel készült, mint az Objekt 225. A toronyba aktív védelmi rendszer is épült, a szemből beérkező veszélyforrások (rakéták, lövedékek) felé egy elhárító rakétát indítottak volna, amely semlegesítette volna biztonságos távolságból őket.
Érdekesség, hogy a fejlesztőmérnökök egy teljesen zárt utántöltő-ellátó rendszert is kidolgoztak a járműhöz, a torony végében elhelyezett lőszertároló modult egy-az-egyben lehetett cserélni egy ellátó-járművel, illetve 1000 liter üzemanyagot tudott áttölteni. Erre alapvetően a NATO - Varsói Szövetség forgatókönyvei miatt készültek - a tervek ekkor már évtizedek óta atomháborúval számoltak, így a szabad levegőn nem feltétlen egészséges ilyen műveletet végrehajtani (hogy amúgy mekkora élettartama lett volna a harckocsizóknak, inkább ne firtassuk).
A 'Topol' fejlesztése1982-ben ezért egy három fősre bővült személyzet irányába ment el, ez lett az Objekt 490A, "Buntar", amit még később "Boxer" néven vittek tovább (1984). A technikai részletek finomhangolása folyt, hogy a parancsok és az irányzó egymás mögött üljön, vagy a löveg két oldalán. A fő fegyverzete egy 125mm-es, nagy teljesítményű löveg lett volna.
1984-ben viszont a GRAU (a hadsereg tüzérségi- és rakétafejlesztő intézete) vezetője szépen felvázolta, hogy a jelenlegi nyugati páncélfejlesztéssekkel csak úgy lehet lépést tartani, ha a mostani és fejlesztés alatt álló 125 illetve 130mm-es lövegek helyett nagyobb, potenciálisan 152mm-es kaliberre lépnek át. Ettől kezdve pedig rövid úton a 152mm-es löveggel való fejlesztésekre koncentráltak a fejlesztők.
Így például a Morozov iroda tervezői az Objekt 490 alapján az Objekt 477 (először Boxer nevet megtartva) tervet folytatták. Az löveg mögött, a személyzettől elszeparálva egy 8 lőszert befogadó automata tár volt, ez alatt-mögött, a testben további 32db-ot helyeztek el, amelyből automatikusan után lehetett tölteni a toronyban lévő tárat. Az üzemanyag nagy részét (1290 litert) a sofőrtől jobbra elhelyezett üzemanyag-tartályban tárolták. Az erőforrás maradt a T-80UD-ben használt 6TD diesel-motor.
A cégnél belső kémbotrány tört ki (ha jól értem a hátteret, nem nyugati, hanem konkurens tervezőiroda számára szivárogtatták ki a terveket), ezért átkeresztelték 'Molot'-ra a projektet. A terv csak kis mértékben módosult, például a torony bal felső részén lévő légvédelmi nehézgéppuskát egy 30mm-es gépágyúra cserélték le, és némileg áttervezték a páncélzat elrendezését. Az Objekt 477 tovább fejlődött a Szovjetunió széthullása után - az Ukrajna területére került Morozov / Harkovi iroda Objekt 477A "Nota" néven folytatta tovább, de végül az 1990-es évek elejére egyszerűen nem volt erre pénz, így elsorvadt.
A Harkovi harckocsigyár a T-64B / T-80UD alapján fejlesztette ki a T-84 Oplot típust, de szerény megrendeléseket ért el vele csak (Thaiföld vásárolta meg, illetve Ukrajna Pakisztánnak adott el T-80UD-ket, amiből orosz-ukrán balhé is lett, hiszen Oroszország Pakisztán ősellenségének, Indiának a fegyver-ellátója közben, és az Ukrán T-80UD-k sok alkatrésze (pl. a löveg) valójában orosz gyártmány). A torony nagy volumenű átalakításával, a torony végébe elhelyezett töltőberendezéssel, 120mm-es NATO löveggel, Thales tűzvezető rendszerrel, az eredetei 6TD-6 motort automata sebességváltóval felszerelve Törökországnak szerették volna a figyelmébe ajánlani a T-84-120 "Jatagán" változatot, ám nem került megrendelésre, így ez a fejlesztés is a kukában végezte, bár a prototípust az ukrán haderő színeiben például 2018-as felvonuláson is bemutatták.
De még térjünk vissza a szovjet időkre és az 1984-ben hozott döntésre, hogy 152mm-es löveg köll a harckocsikba, elvtársak!
A Kirov harckocsigyár (Leningrád) az Objekt 299 tervvel rukkolt elő, amelynek az érdekessége, hogy egy komplett családot jelentett volna: harckocsi, lövészpáncélos, személyzet nélküli aknamentesítő jármű, sőt, VLS indítókkal szerelt "rakétahordozó" is. Kicsit olyan, mintha az 'Armata' projektnél ezt vették volna elő a fiókból jó 20 évvel később...
Az alváz egységes lett volna, elől elhelyezett motorral és erőátvitellel, a személyzet a harcjármű közepén, a "hasznos teher" pedig a jármű végén. A harckocsi változatnál a személyzet teljesen zárt kapszulájában akár 72 órát is komfortoson el kellett tudjon tölteni (miután például dedikált WC megoldás nem volt, így ennek komfortszintjét azért véleményesnek mondanám...), mert hát atomháborúra készülünk. Az alacsony profilú, a löveget a kívül elhelyező torony a jármű végére került, a lőszerek pedig ennek az aljába.
Mivel a Kirovi gyár továbbra is a gázturbinák felé volt elköteleződve, az erőforrás a GTD-1500 gázturbina volt, 1500 LE-vel, de potenciálisan később ezt 1800, vagy akár 2000 LE-re is feltekerték volna. A két vagy három fős személyzet 1+3 monitoron nézhette volna a torony tetején, illetve a testen körbe elhelyezett kamerák képét, illetve vészhelyzetre néhány periszkóp is rendelkezésre állt.
Az alváz elkészült, és egyébként a távirányítású aknamentesítő jármű változattal tesztelték is 1988-ban:
Külön érdekessége volt az Objekt 299-esnek egy VLS páncéltörő rakéta-indító változat, ahol a torony helyén 5x6 sorban páncéltörő-rakétaindítók lettek volna elhelyezve, amellyel nagy távolságból lehetett volna az ellenséges harcjárműveket leküzdeni. Sajnos arról nincs információ, mégis milyen rakétával képzelték el ezt (nem volt ilyen rakéta készen).
Az Objekt 299 sorsát az 1980-as évek legvégén, 1990-es évek elején lezajlott események nagyban befolyásolták, mivel dedikáltan erre a projektre a központi költségvetésből nem kaptak pénzt, a Kirov gyáregység vezetői a fejlesztést leállították. A tervezők egy alternatív programon is dolgoztak, az Objekt 292-esen, amely nagyon leegyszerűsítve egy 152mm-es LP-83 löveghez és annak automata töltőjéhez igazított T-80U volt, a projekt elég korai fázisban volt, de az első tesztlövészetek ígéretesen indultak a visszaemlékezések szerint, ám ahogy az előbb is említve volt az 1991-es állapotokban a fejlesztést abba hagyták és a járművet félre állították, de viszonylag jó állapotban fent maradt az egyik prototípusa.
A harmadik nagy fejlesztőcsapat az Uralvagonzavod volt, de ők kimaradtak az igazán látványos fejlesztésekből a "mentőmadár" az Objekt 187 / 188 páros lett, ez alapvetően a T-72 család tovább vitele egy új toronnyal, amely javított frontális védelmet biztosított. Az Objekt 187 a 125mm-es 2A66 (D-91T) löveget kapta meg csőszájfékkel, és egy új reaktív páncélzatot, amely ekkor a 'Malachit' nevet viselte.
Az Object 187 viszont túl drága lett volna, ezért a hadsereg az olcsóbb megoldást, a 2A46 lövegre építő Object 188-at rendelte meg 1990-ben. Eredetileg T-72BM jelölést kapó projekt viszont a 1991-es Iraki háborúban (export szintű, elavult, tehát annyira nem meglepően) alul maradó T-72-esek rossz marketingje miatt T-90 jelöléssel rendszeresítették. Az orosz hadsereg bár rendszeresítette a típust, az valójában egy gyengébb képességű változat volt 840 lóerős V-84 erőforrással és öntött toronnyal. Mivel a gyártó vállalat nagyon rossz anyagi helyzetben volt, engedélyt kért és végül kapott, hogy exportálja a típust, amit India számára meg is tett. Az indiai friss pénz lehetővé tette a tökéletesített változat gyártásának előkészítését, amely 1000 lóerős V-92Sz2 erőforrást kapott, és új, hegesztett tornyot. A T-90S változat így paradox módon jobb lehetett, mint a hazai hadseregnek gyártottak.
Az orosz hadsereg 2005-ben a T-90S alapján készült T-90A típust rendszeresítette - mérvadó, hogy bár "új" típus volt, mégse történtek átvételi tesztek a hadsereg részéről. A siker lassan elérte a gyárat, a fehérorosz és a francia beszállítókkal lehetővé vált, hogy relatíve modern éjjellátót kapjanak végre, a francia Thales cég által fejlesztett Catherine-FC, később Catherine-XP hőkamerák segedelmével. Ezekkel felszerelt ESzSzA, Plisza és Szoszna-U tűzvezető rendszerek feltűntek a tökéletesített T-72B3 és T-90A, AM, M és MSz típusoknál is, amelyeket Indiába, Algériába, Ugandába, Vietnamba, Irakba, Azerbajdzsánba is exportáltak.
Egy gondolat csak a T-72B3-esről - ez alapvetően egy felújításon átesett T-72B, amelynek a tornyába modernebb tűzvezető rendszert helyeztek el, a motorterébe V-92Sz2 erőforrás került, de ezek miatt olcsóbb, mint egy új T-90Sz vagy T-90M.
De miért nem cserélik végre le ezeket az ukrán harctéren láthatóan alul teljesítő megoldásokat? Az ok egyszerű: a pénz.
Még az 1990-es években két valóban orosz fejlesztőcsapat marad, az Ural tervező iroda és a Cseljabinszki iroda, bár utóbbi jó ideje nem foglalkozott komolyabb fejlesztésekkel. Előbbi a T-90 családdal viszonylag stabilizálni tudta az anyagi helyzetét, utóbbi nem igazán. Ezen próbáltak javítani egy T-80U-n alapuló megoldással, amely új gázturbinával, áttervezett toronnyal, annak a végében elhelyezett automata töltőberendezéssel rendelkezett. Ezen túl alapvetően csak üres frázisok keringtek körülötte 1997 - 1998-ban. Nagy eséllyel a korszakban "szokásos" forgatókönyv szerint egy látványos prototípussal (vagy akár a nélkül) egy ígéretesnek hangzó projektet mutattak be a nyilvánosságnak abban bízva, hogy egy kellően vastag bukszájú megrendelő kifizeti a fejlesztés befejezését. Az orosz hadsereg nem mutatott érdeklődést, más pedig nem jelentkezett, így ez a projekt is a süllyesztőben végezte.
.png)
Maradt az Uralvagonzavod, és vele egy, az 1990-es évek második felében indult program, az Objekt 195. Ez alapvetően az Objekt 299-re hasonlít, csak az erőforrás a jármű orrából átkerült a végébe. 152mm-es fő fegyverzetével megőrizte az 1980-as évek ígéretes terveit, de túl is lépett rajtuk: egy új "Afganit" aktív védelmi rendszert, rengeteg új szenzort és egy új reaktív páncélzatra épülő védelmet ígért. A probléma szokás szerint a pénz volt: alig jutott valami rá, így nagyon lassan és nyögvenyelősen haladt csak a fejlesztés, bár legalább két prototípust megépítettek belőle, és a tesztelésig is eljutottak.
Azonban a hadsereg nem engedhette meg magának egyszerűen a csúcstechnikát, így végül a költségek miatt egy olcsóbb alternatíva felé indultak el, és az Objekt 195 keze el lett engedve. Az utód az Objekt 148 lett, jóval egyszerűbb toronnyal, a 125mm-es 2A82 löveggel (csak egy apró megjegyzés: ez a löveg egy 130mm-es huzagolt csövű löveggel az Objekt 785 esetén került elő az 1980-as évek elején, ez egy T-80B-n alapú megoldás volt és az új lövegek, illetve azok automata töltőberendezéseihez készült tesztjármű volt). Ez lett a T-14 "Armata".
Az "Armata" egy komplex járműcsaládnak indult 2010-ben, azonos alvázon harckocsi, lövészpáncélos, műszaki mentőjármű, önjáró ágyútarack és így tovább. Ahogy az Objekt 299 anno. Majd a tervekből megrendelés lett, már csak három változat került az asztalra, a T-14 harckocsi, a T-15 lövészpáncélos és a T-16 műszaki jármű.
A T-14 személyzete három fő, ők egy páncélozott kapszulában ülnek elől, a jármű fő fegyverzete, ahogy már írva vagyon volt, egy "új" (valójában az 1980-as években félbehagyott fejlesztés előbányászása) 2A82 típusú 125mm-es löveg, a kulcs azonban az automata töltő, amely már nem hosszában, hanem függőlegesen tárolja a lőszereket, így hosszabb lövedékeket is befogadhat - ez volt a T-64 / T-72 és folyományaik korlátja, hiszen ott a töltőberendezés korlátozta le, milyen hosszú lövedéket lehet betölteni. Márpedig a hosszabb lövedék hatékonyabb lehet, ahogy korábban már említve volt.
A kérdés persze az, hogy miért nem vetik be? A válasz sejthető: alapvetően nincs "varázspajzsa" a T-14-esnek sem, tehát egy tömeges drón támadással mozgásképtelenné, aztán egy tüzérségi gránátesővel ócskavassá tehető - mint bármilyen más harckocsi, ha nincs a közelében megfelelően felszerelt és kiképzett kompozit harcegység légvédelemmel, gyalogsággal. Ilyen pedig Oroszországban már nem nagyon van...
Ennek a vége pedig az, amit most látunk: jobbára "Teknős" tankokra hagyatkoznak a támadásoknál, és a cél az, hogy előre araszolva lassan, de biztosan haladjanak előre. Nincs valódi áttörés, hiszen nincs a támadó ékek mögött újabb hullám, vagy kellő logisztika, hogy utánpótlással láthassák el a támadókat...
Ennek pedig a vége az, hogy csúnyán, sokszor a személyzetükkel együtt vesznek oda az elavult kiépítésüknek áldozatul esett T-90-esek...
