Elgondolkozott már bárki azon, hogy hova tűntek a cserebogarak? Remélem, senkinek nem kell bemutatni, hogy mi is az.
Minap vetődött fel bennem a kérdés, mikor kint ültem a hintaágyon késő délután. Szeretem azt a helyet. Az ember csak leül, egy finom teával, és töpreng az életen. Szerencsésnek mondhatom magam hogy csendes környéken lakom, és a madarak csipogásán kívül semmi nem zavarja a képzeletemet.
Egyik délelőttön például miközben levegőztettem az agyam, észrevettem, hogy a fenyőfánkon egy különleges hangú madár fészkelt. Csupán a csipogására lettem figyelmes, mert teljesen elütött a többitől. Kezdetben nem is tulajdonítottam neki nagy figyelmet, azonban másnap, mikor megint kint ültem, ismét hallottam azt a madarat. Ugyan onnan jött a hang. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mennyi értelem lehet a csipogásában? Hegyeztem a fülem, próbáltam koncentrálni, de nem tudtam rendszert találni a karattyolásban. Talán túl buta vagyok ahhoz, hogy megértsem az ő bonyolult nyelvezetét. De mindenesetre nagyon érdekes. Végül is addig-addig sikerült fülelnem az aprócska teremtmény mondanivalóját, hogy szépen lassan, de biztosan elszunyókáltam a hintaágyon. Hát az égieknek sem kellett több, megajándékoztak egy jó kis zivatarral.
Habár az ember felébresztésére nem éppen a legkíméletesebb módszer, ha nyakon öntik egy vödör vízzel, de mindenesetre egy kellemes nyári zápornál nincs jobb frissítő. Emlékszem mindig is szerettem elázni így a nyári időszakokban. Szerencsémre mindig akkor jött az év legnagyobb viharja, amikor én sétálni indultam. Persze mindezt gyerekszemmel láttam így, ugyanis ahogy cseperedik az ember, úgy szép lassan kinövi a viharokat, mint a gyermekruhákat. Abban az időben, amikor erre a csendes helyre költöztünk, 1995-ös évét töltötte az időszámításunk. Ebben az évben én csupán 6 éves voltam, és ekkor még csak a ház festésénél tartott az édesapám. Egyik nyári napon hatalmas vihar kerekedett, és a közelben csapott be az egyik villám. Olyan hatalmasat dörgött, hogy minden bútor megrezgett, én meg sírva rohantam édesanyámhoz. Nagyon megrettentett a dolog. Az ember az hinné, hogy egy ilyen élmény után a gyereknek örökre gondjai lesznek a villámlásokkal. Ez azonban nem így lett. Ahol közeledtem a felnőttség felé, egyre jobban tetszettek a viharok. Szépnek tartom, ahogy esetenként a villám bevilágítja a vidéket kilométereken keresztül, és aztán hol erősebb, hol pedig halkabb moraj következik, amit a gyomrában szokott érezni az ember. Hosszú percekig el tudok ámulni azon, hogy miféle folyamatok játszódhatnak le ekkor, amely révén képes ilyen hatalmas teljesítményre a természet.
95’óta eltelt 13 év, és az a szomorú tény, hogy még mindig a festésnél tart a dolog, csupán azzal a különbséggel, hogy ez már a második kör. Persze most már itt van apámnak egy derék fia, aki ha kell, szívesen segít neki, azonban elképesztő, hogy a 13 év alatt, amióta itt élünk, nem múlt el olyan nyár, hogy ne akadt volna valami tennivaló. Ennél az észrevételnél állhat helyt az a mondás, hogy „kellett neked ház!”. Hát akárki akármit mond, szerintem elmondható, hogy ez a szépsége az egésznek. Az ember tervez, épít és mikor már végre befejezte a tennivalóját rájön, hogy kezdheti elölről. Ez egyfajta ördögi körforgás, amit valaki csak akkor tapasztalhat meg, ha nincs pénze, és nem teheti meg, hogy 1 hónap alatt kész a ház. Persze akkor is akad mindig tennivaló, de akkor sem ugyan az.
Azonban félreértés ne essék. Nem elitélendő számomra az, ha valaki megteheti az előbb leírtakat. Mindig furcsállom azokat, akik szidják a másikat, mert esetleg neki jobban mennek a dolgok és kényelmesebb eszközökhöz nyúl. Soha nem értettem meg, ugyanis miért ne tehetné meg? Ha megvan neki a lehetőség, akkor bolond lenne kihagyni azt. Akár tetszik, akár nem, de ez a mai világ az élelmeseké. Persze lehet, hogy épp ez miatt nem lesz boldog valaki.
Saját rokoni tapasztalat hogy a pénz nem feltétlenül boldogít. A már ismeretlen ismerőseim, az idők folyamán felőrlődtek, mint család. Tipikusan egy szappanoperába illő jeleneteket láthat az ember egy ilyen família megfigyelésekor. A családfő jó munkához jut, lényegében megy a szekér. Viszont az eleve nem tökéletesen figyelmes férj, ebben az esetben még inkább eltekint a családtól, és a lehetőségek kiaknázásával tölti idejét. Mindezzel talán nem is lenne gond, hisz csak a szeretteinek akar jót, azonban így a családból hiányzik az erős kéz. A férfi, aki meghúzza a határt. A gyerekek elkanászodnak, ugyanis van pénz, de hiányzik az előbb említett kordában tartás. Az asszony idegileg kikészül, és már odáig jut, hogy nagyon nem érdekli a dolog, és csodálkoznak, mikor a 19 éves lány teherbe esik egy kocsmatölteléktől. Kívülről szemlélődve azt mondaná az ember, hogy már nem is egy család, hanem csak lakótársak.
Emlékszem még mikor kicsi voltam. Mennyit játszottam az előbb említett család gyerekeivel. Igazi jó pajtások voltunk. Titkokat osztottunk meg egymással, sátoroztunk, rohangáltunk. Mindig kitaláltunk valami elképesztő dolgot, amin persze csak gyerekszemmel lehet ámulni. Aztán valami megváltozott. Talán akkor kezdődött mindez mikor a családjuk azt az utat választotta, amin most is haladnak. Akkor még gyerekként csak néztem, mint most a nagyvilágra, hogy mi is történik velük. A barátságnak vége szakadt. Habár a kapcsolatot továbbra is tartjuk, de már csak, mint rokonok. A rokonok, akik akkor is vannak, amikor nem kellenének, és akiket az ember nem maga válogat. Fura egy család minden esetre. Ahogy az egész világ maga is. Én pedig csak ülök a hintaágyon, és nézőként vagyok jelen.
A néző, aki megborzong a látottakon, hogy „hova kerültem?”. Mind ez alatt elfogyott a teám. Valahogy erre már nehéz külső szemlélőként tekinteni. Mikor az ember kifogy a kedvenc italából, akkor elgondolkodik, hogy „már vége is?”, „De hiszen még csak most kezdődött”. Azonban bármily elkeserítő, előbb vagy utóbb mindennek vége szakad. Az előbb említett barátságnak is vége lett. Habár átalakult rokoni kapcsolattá. Fontos megjegyezni, hogy itt is érvényesül egy fizikai törvény, persze egy kicsit módosítva. Egy kapcsolat nem vész el, csak átalakul. Ami viszont mindennél lényegesebb az az, hogy nem mindegy miként, és mikor. Van, amikor tudni kell megbocsájtani, és sajnos előfordul, hogy tudni kell elengedni. Habár a szív és az ész, amíg ember van a földön, addig örök csatát fognak vívni, és talán ezért nehéz felmérni egy kapcsolat végének az idejét, és ezen okból múlik el valami úgy, ahogy annak nem kellene. Bonyolult dolog mind ez, az már egyszer biztos, és hiába minden gondolkodás, hiszen nincsen megoldás.
Megesik, hogy azt gondolom, hogy ilyenkor is jobb lenne egy egyszerű nézőnek lenni. Aki ül a hintaágyon, és figyeli az eseményeket. Nem szól, csak figyel. Majd miközben ezt teszi, talán arra téved egy újabb emlék. Ám ez az emlék szó szerint tévedt oda. Egyszer csak hallani lehetett egy halk zúgást. Körülbelül ennyit: Bzzz. Valahonnan ismerősnek tűnik a zaj, azonban először nem jut eszembe honnan. Majd beugrik! Egy cserebogár! „Jéé” volt a reakció.
Eszembe jutatta azt, amikor még évekkel ez előtt, egész hadsereget alkottak ezek a bogarak. Én akkor még gyerekként, nagyon jól szórakoztam velük. Kézbe kaptam a seprűnyelet, amit akkor a világ legnagyobb találmányának tartottam. Ne tessék azt hinni, hogy az a műanyag/fém szár, ami két használat után eltörik. Az a fajta csak a tescoban való kardozásra alkalmas diákkörben. Én azt a fából készültet alkalmaztam többnyire. Majd Mikor kiértem teljes hadifelszerelésben, megkezdődött a harc. Figyeltem mikor szállnak felém, és mikor közel volt, akkor „huss”. Odasuhintottam nekik. Akkor nagyon jó szórakozásnak tartottam, még ha most drasztikus is hangzik. Amikor a bogár elrepült felettem, ezt a gyerekkori emlékemet idézte fel, és rájöttem arra, hogy ezek a cserebogarak, amelyek egykor olyan jó játékot jelentettek, eltűntek. Már évek óta nem találkoztam velük, pedig a környezetben sem történt változás. Majd rá kellett jönnöm, hogy semmi sem tart örökké…
Köszönöm hogy elolvastad!
