Upponyi-szoros

Negyedik nap - Upponyi-szoros - Lázbérci-víztározó

Elérkezett rövid utunk utolsó napja és ahogy már korábban említettem, a víztározó nem hagyta nyugodni a fantáziánkat. Aznap este jól utánanéztünk, és kiderült, hogy a mesterséges tó melletti szoros messze földön híres szépségű. Legalábbis azok számára, akik tudnak róla.

A szállásunkkal nagyon elégedettek voltunk. Patikai tisztaság, rendezett kert, szalonnasütési, grillezési lehetőség, hangulatos kültéri étkező rész és még parajdi sóval töltött, fatüzelésű dézsafürdő is volt. Ezekből ugyan egyet sem próbáltunk ki, de az apartman kifogástalan volt, a fiatal tulajdonos házaspár pedig nagyon kedves. Azzal az elhatározással adtuk le pontban 10 órakor a kulcsokat, hogy ősszel érdemes lenne visszamenni, és kipróbálni végre azt a csalogató fürdőt is.

Szilvásváradtól mindössze félórányi autóútra fekszik Uppony, utolsó túránk kiindulópontja. Az odavezető útra kis hegyi falvak vannak felfűzve, a kicsiny települések állapota továbbra is elgondolkodtató. Uppony falu vége a szoros kezdete. Az erdészháznál kényelmes parkolót építettek a turistáknak, iskolai csoportoknak. A parkolóból elindulván az erdészháznál rögtön két út közül választhatunk. Bal kéz felül kicsiny fahíd vezet fel a szemben lévő hegyre, melynek tetejét egy kereszt jelzi. Ez is impozáns út lett volna, de mi a víztározó felé indulunk.

A Bükki Nemzeti Park és a víztározó kedves táblái itt is kint voltak. Belépés csak engedéllyel, kutyát bevinni tilos, stb, stb. Ezekkel nem foglalkoztunk, igazából nem is tudtuk értelmezni, kinek és milyen engedélyre van szüksége ahhoz, hogy a kéktúra nyomvonalán haladjon.

Nuckyt pórázra véve, a tiltásokon merengve, kissé feszülten indultunk el az egyébként nagyon szép úton. Az aszfalt és a nagy meleg kissé elvett a hangulatból, de leszámítva az időnként elzúgó robogós horgászokat, minden nagyon nyugodt volt. Végül elértük azt a részt, ahol le tudtunk sétálni a tóhoz és kis idő múlva visszafordultunk. Mikor hazaértünk, vettünk egy karton vizet, Bükki Aqua-t, ami éppen a Lázbérci-víztározóból származott, tehát ha úgy vesszük, bele is ittunk. Akkor már ugyanis a dedei várrom körül forogtak a gondolataink, melynek tábláját egy korábbi útelágazódásnál szúrtuk ki.

Visszafelé rá is tértünk a kis útra és ezt sem bántuk meg. A meleg miatt kicsit fárasztó volt a menetelés, de aztán egészen különleges ösvényre tértünk rá. Ugyanis az erdőben magasodó gerinc mentén vezetett a jelzés A vékony csapáson nem fértünk el, csak libasorban, mellettünk jobbra, is balra is szakadék volt.

A vadregényes utat csak a sűrűn felfestett várrom festés árulta el. A látványos gerinc és a kellemes klíma nagy lendületet adott, végül addig mentünk, míg az szurdok meredek falához értünk.

Közvetlen előttünk a szakadékon túl már a túlsó hegyszirt magasodott fölénk. Ez viszont azt jelentette, hogy túljöttünk a célunkon. Az utolsó jelzés óta nem telt el sok idő, biztos volt, van a közelben valami, amit nem vettünk észre. Így is volt, visszafordultunk és "beleütköztünk" az egykori vár, vagy nevezzük inkább vártorony faltöredékébe. A képen jól látszik a megmaradt fal mérete.

A maradvány jelentéktelen volt, de az ide vezető gyilokjáró-szerű ösvény itt sem szélesedett ki. A szűk magaslat és szemben a hegytető a kereszttel igazán különlegessé tette a hangulatot.

Úgy érezzük, tartalmasan telt ez a röpke négy nap, mi legalábbis nagyon élveztük! A hegyeink, bár kisebbek, a falvaink szegényebbek, ez nem azt jelenti, hogy természeti értékekben ne bővelkednénk így is. Ami pedig a Felvidéket illeti... Ha valaki csak egyet választhat elfeledett várromjai közül, a murányit semmiképpen se hagyja ki!