Első oldal

Már majdnem lejárt a munkanélkülim, amikor végre sikerült munkahelyet találnom, oda voltam az örömtől. Igaz, nem volt éppen szívet melengető dolog, hogy reggel 4-kor lent kell lennem a ház előtt, mert ugye busz még olyan korán nem lévén, a főnök apja furikáz be bennünket.

Mindegy, gondoltam, majd korábban fekszem esténként, jó helynek tűnt, egy nagyvállalat büféjébe kerültem eladónak. A férjem ennél a cégnél dolgozott, ő kérte el a büfésektől a telefonszámot, hogy hívjam fel, mert az előző csajt elküldték.

Az első napok kicsit kifárasztottak, a két kolléganő aranyosnak tűnt, az egyik nyugdíjas korú, végül is rokkantnyugdíjas volt, napi két órára volt bejelentve. A másik negyvenen túl volt, nagyon segítőkésznek bizonyult. Mondtam mindkettőjüknek, hogy bármi van, szóljanak nyugodtan, nem sértődök meg, beszéljünk meg mindent, az előző helyemen is letisztáztunk a kolléganőmmel mindent, és nagyon jó kapcsolatot ápolunk mind a mai napig.

Nem is volt gond egy darabig, harmadik napon már egyedül mentem a büféskocsival, ami annyit jelentett, hogy a cégen belül a négy üzemrészt végig kellett járni büféskocsit tolva, voltak kijelölt helyek, ahol meg kellett állni, persze itt most ne azt képzeljétek el, hogy tábla, vagy akármi. Ezek olyan nem írott, csak szokott megállóhelyek voltak, itt kolompolni kellett, aztán jöttek az emberek, vagy nem. Három termosz kávé, energiaital, kimért üdítők, csokik-cukrok, cigi, rágó, gyümölcs stb. Ez volt az én kínálatom, az én körömben.

Kata körében ezen kívül sütik voltak, a reggeles Anna körében pedig főleg a péksütik, reggelire való dolgok, paradicsom, paprika, májkrém, egyebek.

A négy nagy csarnok, alapjában akkora hatalmas volt, hogy akár egyben is el lehet tévedni, volt is ilyen, hogy elindultam, és hirtelen nem tudtam merre kell mennem. Az egyik melósra ránéztem, bizonytalanul felhúztam a vállam, mire ő elmosolyodott és mutatta merre vegyem az irányt. Még szerencse, hogy segítőkészek voltak velem.

Aztán egy hét után már nem volt gond, tudtam, hogy hol kanyar, hol megyek át a másik épületbe, szóval betanultam.

Itt most azért elmondom, de ne röhögjetek ki nagyon, hogy egyszer nem a szokásos útvonalamon kellett visszamennem, mert Anna körét csináltam és a reggeli kör nem mehetett be az utolsó üzemrészbe. Tehát nem ott mentem vissza, ahol én szoktam, de gondoltam nem téveszthet az ember, mert fordítva csinálom a dolgot. Itt most képzeljétek el Jim Carreyt, ha láttátok oda-vissza csinálós dolgát. Na én nem így csináltam, hanem az első üzembe mentem vissza, és ott elkezdtem a visszafelés dolgot, holott, ha bemegyek, és jobbra fordulok, akkor 20 méter után elérem a büfés folyosót, de én ugye ott bent kezdéskor kevergek, kanyargok, és ez kicsit/nagyon nevetséges volt. Nem tudom miért is éreztem magam hirtelen szőkének!

Reggel a készülődés azzal telt, hogy az éjszakás után, aki a szendvicseket gyártotta, tálcára pakoltam a szendvicseket, vimpiket, hamburgereket, stb. Kata, aki utánunk érkezett, jóval, hogy mi már csináltuk a dolgunkat, mert közel egymáshoz laktunk Annával, a főnök apja hajnalban behozott kettőnket, aztán a város másik felébe elment Katáért. Tehát későn jövős volt, és egy idő után mindenért morgott. Kiderült, hogy az éjszakai szendvicses csaj mindig meg szokta csinálni a kávéjukat, de egy párszor eltekintett ettől, mert ő sem volt hülye, amikor a két kedves kolléganő állandóan bemószerolta valamiért a főnöknél.

Biztos tudta, hogy mi a helyzet, és ha sz** napja volt, sz**t a kávékra is.
Szembe mindig nyaltak neki, aztán amikor elment, mondták a magukét, gúnyos megjegyzésekkel illették a háta mögött.
A kávét pedig megcsináltam én, nem okozott problémát, nem nyalás végett, csak új lévén, gondoltam kedveskedek nekik. Ha most visszagondolok eme nemes gesztusra, eszembe jut, hogy valamit kihagytam! Az arzént a kávéjukból!!!

Aztán egy idő után rájöttem, hogy ezeknek nem lehet kedveskedni, mert hülyének nézik az embert.

Egyszer éppen a kávéfőzőt töltöttem fel kávéval, amikor szólt az idősebb, hogy ne töltsem fel! Nem tudtam mire vélni a dolgot, néztem rá értetlenül, hogy miért, hisz rengeteg kávé fogyott.
Aztán összenéztek röhögve, és hozzátéve, hogy ha nagy leszek, majd megértem!

Nem gondolták, hogy én már akkor rájöttem, hogy itt bizony kávébiznisz folyik. Nem vagyok mai csirke én sem! A kávébizniszes gyanúmat később megerősítette az a szöveg is, amikor az egyik dolgozónak mesélték, hogy ennyire balf**** legyen a főnök, hogy ne tudja mennyi kávé fogy, csak meg kellene nézni, hogy mennyi műanyag kávéspohár fogy el!

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!