Harmadik oldal
Aztán februárban a főnökünk meglepett bennünket azzal, hogy délutánosra felvett egy kis fiatal csajszit, akinek köszönhetően kicsit leszálltak rólam a lányok, már máson köszörülhették a nyelvüket.
Minden reggel azzal kezdték, hogy leltár, hogy délután a csaj mit felejtett el megcsinálni, mit csinált meg, de rosszul, stb.
Próbáltak bevonni engem is, hogy ugye megcsinálhatta volna, mert te ugye amikor ide kerültél, ennyi idő után már tökéletesen csináltad, stb.
Közöltem velük, hogy még most sem csinálom tökéletesen, legalábbis szerintük, mert akkor nem mószerolgattak volna be.
Kimaradtam ebből a rosszindulatú dolgokból, és igyekeztem az új csajnak tanácsokat adni, ha kettesben voltam vele, arra vonatkozólag, hogy mit hogyan csináljon, hogy megfeleljen.
Hirdetés
Elfogadta a tanácsot, segítséget, látta rajtam, hogy nem rosszindulatból mondom, de ennek ellenére nem felelt meg így sem a hárpiáknak.
Március 10-én költöztünk, ez szombati napra esett, dolgoztam aznap. Tudták, hogy költözünk, egyik sem mondta volna, hogy jaj bejövök helyetted, vagy valami. Persze én sem kértem tőlük szívességet, mert inkább belehalok a melóba, mint megszerezzem nekik azt az örömet, hogy esetleg elutasítsanak.
Aztán amikor kiköltöztünk falura, ahonnan kocsival jártam be, mert ugye buszjárat nincs olyan korán, igyekeztem úgy beérkezni, hogy kb. a két csaj között érjek be, így nem érheti szó a ház elejét.
Reggel 3,50-kor indultam el kocsival, így négy után kb. tíz perccel ott voltam már.
Egyik nap amikor már a lányok elmentek, csak én voltam a délutános csajjal ott, éppen átöltöztem, odajön a főnököm hozzám, hogy szeretne beszélni velem.
Rossz érzésem volt, tudtam, hogy gáz van. Jó volt a megérzésem, mert azt közölte velem, hogy sajnos nem tud ennyi embert fizetni, nem megy úgy az üzlet, ahogyan ő szeretné. /Gondoltam, talán ha kevesebbet lopnának az alkalmazottjai.../ Sajnos el kell, hogy küldjön egy embert, és hát ne haragudjak, mert a munkámmal meg van elégedve, sőt bármikor ha úgy alakul, szívesen visszavesz, sőt ha emberhiányban szenved, akkor számíthat-e rám???
Egy világ omlott össze bennem, mert mindjárt a házrészletre gondoltam, a piszkos anyagiakra, de aztán akkora nagy megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy elmondani sem tudom.
Magamtól soha nem mentem volna el, bármennyire összetörtem lelkileg ezen a helyen. Nem tudok így dolgozni, hogy állandó rosszindulat, intrikus megjegyzések özönlenek rám.
Talán meg kellene köszönnöm a két hülye dögnek, hogy alám tettek, ezzel talán megmentettek attól, hogy depresszióba meneküljek.
Még két hetet dolgoztam, igaz felajánlotta a főnököm, hogy elmehetek azonnal, de mondtam, hogy inkább ledolgozom a szabimat, már csak anyagi szempontból is, mert most ugye nagyon rossz helyzetbe fogunk kerülni.
Talán erre a dögök nem számítottak, mert nem győzték mosni magukat, hogy nehogy azt higgyem, hogy az ő kezük van a dolgok mögött.
Ettől kezdve tőmondatokban beszéltem velük, azt is csak akkor amikor nagyon muszáj volt. Próbálkoztak, Anna még sírva is fakadt, hogy sajnálja, stb.
Ebben a két hétben is maximálisan láttam el a munkámat, de valahogy felszabadultabb voltam már.
Nem mondtam senkinek, hogy elmegyek, nem akartam, hogy kérdezősködjenek, hogy miért, nem akartam senkit bemószerolni.
Ennek ellenére páran megtudták, biztosítottak, hogy nagyon sajnálják, nem értik, hogy miért én...
Megtehettem volna, hogy felvilágosítom a főnököm, mint ahogy tanácsolta valaki. De lehet, hogy azt hitte volna, hogy csak azért mondom, bosszúból, mert elküldött.
Gondoltam ha ilyen balfék, megérdemli a sorsát!
Hát ennyi nagy vonalakban az a fél év, ami számomra nagyon kimerítő volt lelkileg. Majdnem öt hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy tulajdonképpen érzelmek nélkül tudjak írni róla.
Hát most megírtam!
