Büfésségem rémálmai...

Második oldal

Ekkorra már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy hülyére veszik a főnököt, persze engem is úgy kezeltek, ha próbáltam beszélgetni velük, mert néha olyan negédesen közeledtek, hogy nem gondoltam rosszra, hogy visszaélnek azzal amit mondok, de azt tették.
Nekem pofáztak, hogy jaj a gyerekem hívogat, hozzáteszem, hogy a fiam komoly lelkiválságban volt akkor, amiért iskolát is váltottunk év közben. Itt megjegyzem, hogy ha csörgött is a telefonom, soha nem vettem fel, ha kiszolgáltam, azért nem hagytam félbe a munkámat, ellentétben velük.

De én vagyok aki elkényeztetem, meg nem hagyom önállónak lenni, közben ő a harmincéves lányát rendezte még, a pasija elköltözött, és képesek voltak éjjel a lakásból elhozni a cuccokat, nehogy a pasi vigye el, közben persze közösen vették a lánnyal. Rájöttem, hogy mennyire haszonleső, és mennyire kárörvendő, rosszindulatú.

Nagyon sokat beszélgettek a cég számlájára, ha megcsörgette a párjuk, gyerekük, bárki, onnan hívták vissza, persze nem a főnököt károsították meg, hanem a céget, mert úgy adták ki a büfét a vállalkozónak, hogy nem kellett rezsit sem fizetni, a bérleti díj pedig nagyon alacsony volt. Felénél is kevesebb, mint a bolt bérleti díja, ahol dolgoztam, a bevétel pedig több mint duplája a büfében.
Ja persze és főnöki utasításra, nem ütöttük be a cuccokat, csak egy részét, nem kellett attól tartania, hogy az APEH a nyakára jön próbavásárlással, mert ugye ahhoz a portán be kell jönni, azt meg rögtön jelentik felénk!

Annával kapcsolatban még: érdekes módon mi a táskánkat a fogason tartottuk, míg Anna a pult alatt, gondoltam régi róka, megszokások, mert ugye a főnök őt megörökölte az előző büféstől.
Nem egyszer fordult elő, hogy amikor mentem előre, akkor éppen a táskájában matatott. Egyszer éppen pénzt rakott el, persze gyorsan megjegyezte, hogy jaj visszateszem a pénzem, mert reggel váltottam. A főnök meg szerette, mert ellopta neki a nagy kávétartályt az előző főnöktől. Megjegyzem, hogy itt eszébe sem jutott a főnökünknek, hogy ha attól lopott, akkor tőle is fog?

Egész nap mozgásban voltam, még a kajámat is csak futtában ettem meg, /ehettünk bent bármit/, ő nyugodtan leült a sarokba, persze én fiatalabb lévén, ha valaki bejött, ugrottam rögtön.
Ő vakargatta a pikkelysömörét a karján, potyogott a cuccos, aztán azzal a kézzel fogta meg a sütit, bármit.
Kínosan ügyeltem arra, hogy bármit eszek, az olyan legyen, amihez nem nyúlt még! Semmi gáz, tudom, hogy nem tehet róla, tudom, hogy látványnak csúnya, de nem ragályos, ennek ellenére úgy gondolom, hogy undorító ilyen közegben.

Végül is egy alapszabály, hogy így nem lehetne élelmiszerrel dolgozni.

Különben nagyon szerettem csinálni, bírtam a pörgést, mert hát pörögni kellett igazán. Műszak kezdésekkor volt a legnagyobb a forgalom, akkor általában hárman szolgáltunk ki. Mivel a cég kiadott saját kártyát, amire utalta az étkezési pénzt, így bankkártyával is lehetett fizetni, meg ezzel a kártyával is.

Egyszer nem stimmelt valakinek a kártyája, mondtam, hogy pillanat, lehúzom mégegyszer. Eközben Kata hátul volt, Anna pedig körön. Lehúztam a kártyát, közben kiszolgáltam a következőt, amíg várakozni kellett a terminálra. Sajnos még mindig nem volt jó, így ismét lehúztam, és mondtam, hogy pillanat, reméljük, hogy most jó lesz. Úgy emlékszem, hogy Kata éppen hátul bájcsevegett a céges telefonról a családjával, és ha a telefon foglalt, akkor nem működik a terminál.
Közben befejezte a beszélgetést, amikor én harmadszor lehúztam a kártyát, mire ő megjegyezte, hogy amíg a kártyát huzigálom, ki is lehetne szolgálni. Mindent a vevők előtt...
Finoman megkértem, hogy ha nem látja mit csinálok, próbáljon nem beleszólni, ha beleszól azt ne mások előtt tegye, már csak azért sem, mert ez nem tartozik senkire. De ha ez ilyen örömet okoz neki, akkor majd én is előveszem ezt a formámat.

Azt a lefitymáló pofát, amiket tudott vágni, később már rosszul voltam, ha ránéztem. Annával a férjét is kipofázta mindig, hogy milyen egy mulya, nyámnyila pasi. Ott dolgozott ő is, ismertem és nagyon rendes pasi volt. A férjem szerint is, egyetlen hibája volt, hogy ezt a hárpiát vette el.

Mindent kipofáztak, sőt, mindenkit.

Sokszor gondolkodom azon, mi is volt a sok-sok keserűség, ami odáig vezetett már, hogy rosszul voltam tőlük.

Ahogy egymás között beszéltek, mindig valaki volt a téma, de ha egyik elment valahová, akkor a másik nekem mondta a magáét róla. Hogy jaj most ne menj ki vécére, mert tudod Anna olyan büdöset sz****, ráadásul mindig úgy hagyja a WC-t, stb.stb.

Szóval bármit csináltam, mindenben találtak valami hibát, a fiatalabbik volt a kötekedőbb, napi kapcsolatban volt a főnökkel, mint kiderült, minden délután őt hívta, bármi probléma volt, vele beszélte meg.

Ezek volt hogy bájcsevegtek hátul, olyan címszóval, hogy az éjszakásnak készítik elő a szalámit, /szalámiszeletelés, sajtreszelés, paprika, paradicsom szeletelése, uborkagyalulás, stb./ sajtot, mármint a két kolléganő, én meg hosszú sort szolgáltam ki. Aztán amikor fogytak az emberek, akkor előjött, hogy jaj miért nem szólsz, ha sokan vannak?
Mintha ő nem hallotta volna. Mindegy, a lényeg az volt, hogy én bármit csinálok, mindenbe bele lehet kötni.

Én kedves és udvarias voltam mindenkivel, nem esett nehezemre, igaz volt egy-két pasi, akik olyan mogorva, morc természetűek voltak. Nemsokára már mindegyikkel váltottam pár szót, nem helyeztem az irodistákat a melósok elé, mint ahogy a kolléganőim ezt tették. Nekik voltak kedvenceik, voltak kiváltságosok és nőnapkor mindenki előtt tették a megjegyzést, hogy senkinek nem jut eszébe, hogy itt nők dolgoznak, és nem kaptunk semmit??? Undorítónak tartottam, mert ha az én érzésem is az volt, hogy esetleg egy szál virág, vagy köszöntés, soha ki nem mondtam volna. Lehet, hogy nem véletlen, hogy a viselkedésük váltotta ki ezt, hogy elfeledkeznek róluk. Pár embertől kaptunk egy csokit, vagy egy kávét fizettek.

Nekem ugyanolyan ember volt egyik, mint a másik. Már kezdtem hozzászokni, hogy ki hogyan issza a kávét, ritkán tévedtem, készítettem elő, mire odaért, már készen volt a kávéja. Nem spóroltam ki a tejszínhabot sem belőle, már aki úgy itta.

Ha elfogyott délutános műszakra a friss kenyér, vagy péksütemény, akkor olcsóbban adtam az előző napiból, de mindig megjegyeztem, hogy ez nem friss, hanem előző napi.
Úgy éreztem, hogy megkedveltek engem is, mert a reggeli előkészületek alatt, amikor még nem voltunk nyitva, és valaki bejött egy kávéért, vagy kifliért, nem küldtem el melegebb éghajlatra, mint ahogy Kata tette. Állandóan hangosan mondta a magáét, hogy meghallják, de nem éppen annak címezte, hanem általánosságban, hogy milyen hülyék az emberek, miért nem tudják tudomásul venni, hogy mikor nyitunk, nekünk más dolgunk is van, mintsem a seggüket nyalni.

Sok embernek nem tetszett ez a fajta megnyilvánulás, de voltak kivételes esetek neki, pl. a férje főnöke, akinek sokezerrel nyalta a valagát. Ekkora nyalással én még az életben nem találkoztam. A kávé is nagyobb adag volt, másik kávéból kapott, és közben a puncs, amit ezerrel nyomott Kata, hát attól állt fel az ember hátán a szőr, főleg, hogy a főnök füléből akkora szőrpamacs kandikált kifelé, mint a mókusnak a fülbojtja. Negédesen humorizáltak, általában szexuális célzatokkal. Ez a nő, még a Jetivel is összeborult volna, ha az által előnyökhöz jut!

Édes Istenem, ilyen undorító alakokat, de nem szóltam, lenyeltem a mondanivalómat, hisz én csak egy betolakodó voltam közöttük. Ezt sajnos egyre erősebben éreztették. Tulajdonképpen úgy lett előadva a dolog részükről, hogy én bebeszélem magamnak, mert hát ők segítenek, és én félreértem őket időnként.
Néha ha valamit mondtam, ami nem tetszett Katának, azt vágta oda, hogy Olyan vagy, mint Ancsa!
Ez az előttem lévő csaj volt, akit sikeresen kiutáltak, kitúrtak. Az előadott szövegből ítélve nagyon utálták.

Ekkor már a felismerésben eljutottam odáig, hogy Kata a főnöknek mennyire nyalhat és milyen beszámolót tart neki, amikor délutánonként bájcsevegnek. Mindegy kit ócsárol, csak saját fényezése jó legyen!

Ezeknek a beszámolóknak aztán én ittam meg a levét, mert természetesen egyszer a főnök éppen akkor volt ott, amikor én a körömből mentem vissza, azaz fél 11 tájékán. Kérdezte, hogy mit csinálok eddig? Nyelvemen volt, hogy a valagamat vakarom, de jó neveltetésem nem engedte hogy ezt a választ adjam. Megmondom ledöbbentem, szinte annyira, hogy megszólalni sem tudtam.
Hisz amikor odamentem, nyilvánvaló volt, hogy ezt a kört más is másfél óra alatt járja végig. Akkor már tudtam, hogy a keze, illetve pofája van a dologban benne. A főnököm meg oktatott ezerrel, hogy jó lesz, ha odafigyelek, mert nem traccsolni kell a körökön, hanem csinálni a dolgom.

Aztán felocsúdtam ebből a rémálomból és közöltem a főnökömmel, hogy velem még ilyen hangnemben nem beszélt senki, én a munkámat elvégzem tisztességgel, sőt már lassan más helyett is én végzem, és kikérem magamnak, hogy így beszéljen velem. Az meg, hogy a kávé töltögetése közben pár szót váltok az emberekkel, nem lassítja le a munkámat, a kezem attól még tud járni, ellenben mással, akinek a szája többet jár mint a keze.

Magam is meglepődtem ezen, hogy így ki tudtam nyilvánítani a hirtelen érzett igazságtalanság miatt a gondolataimat.
Azt is mondtam, hogy ha nincs megelégedve a munkámmal, akkor mondja meg és elköszönhetünk egymástól, és remélem nem ül fel más ugatásának, aki esetleg úgy akar bevágódni nála, hogy mást bemószerol.

Azt hiszem, kicsit ő is meglepődött, de bevallom én összetörtem egy pillanat alatt, az emberi butaság, és rosszindulatúság malmában.

Aztán kimentem a mosdóba, megmondom őszintén, hogy kisírtam magam, előjött minden eddig elszenvedett sérelem, és most itt úgy gondoltam, hogy elérkezett az idő, amikortól kezdve a munkám elvégzem tisztességgel továbbra is, mint eddig, de a két döggel nem foglalkozom.
Amikor a mosdóból bementem, már rájuk se tudtam nézni. Nem szóltam semmit, csináltam a dolgom.
Ha szóltak hozzám, tőmondatokban válaszoltam.
Később Kati megjegyezte, /nem kellett volna/ hogy nehogy azt higgyem, hogy ő szólt valamit a főnöknek, mert látja rajtam, hogy én ezt gondolom. A melósok voltak, mindig azok panaszkodnak.

Mondtam neki, hogy nem érdekel a dumája és hanyagoljuk egymást. De nem szeretném, hogy még egyszer rólam pofázzon, mert akkor esetleg én is kinyitom a szám, mert nem vagyok ám olyan hülye naív kis pi..a, mint amilyennek képzelnek. Nagyon is látom, hogy mi folyik itt! - Ennyit mondtam.

Ettől kezdve a munkára koncentráltam, nem érdekelt, ha kétszer-háromszor annyit dolgozok mint ők, magyarul beletemetkeztem a munkába. Addig sem kellett szót váltanom velük. Alapjában nem vagyok haragtartó, de túllőttek a célon.

Jó biznisz volt a főnöknek ez a büfé, hogy saját készítésű szendvicset árulunk, sőt volt még pár büféje, ahová szintén innen vitték át az éjszakás által készített cuccot.
Persze, hogy itt éjszaka mi folyik, senki sem tudta, mármint a hatóság, mert nem volt engedélyezve a szendvicsgyártás. Sőt, be sem volt jelentve Gizi, aki éjjel itt munkálkodott.

Aztán azt vettem észre, hogy a szendvics előkészületekből is egyre több hárul rám.

Hetente kétszer kellett hosszúzni, ami azt jelentette, hogy reggel ugye négykor felvesznek, és kettőkor ketten lelépnek, a harmadik marad este hatig, illetve addig volt a büfé nyitva. Utána takarítás, kasszazárás, stb. Közben pedig amíg egyedül vagy, a holtidőt, már ha van, mert amint elkezdtél valamit csinálni, akkor biztos tuti, hogy jöttek.
Szóval a kiszolgálások közben a műszak vége felé elmosni a kávéfőzőgépeket, meg takarítani. Feltölteni áruval, ilyenek voltak. De megmondom őszintén ezt az időszakot bírtam a legjobban, amikor egyedül voltam. Úgy éreztem, hogy teljesen rendben mennek a dolgok, nincs aki fárasszon lelkileg-agyilag, és ez olyan hatással volt rám, hogy felpörögtem.

Ja és mivel öt hétköznap volt, ami hárommal nem osztható, így jutott két nap hosszúzás, vagy akinek csak egy nap, az jött be szombaton is. Igaz akkor csak tízig voltunk nyitva, és reggel fél 6-től. De akkor nekem kellett a szendvicseket megcsinálni, de nem volt gond 60 szendvicset összedobni.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!