Hmmm, tahoma, hmmm times new roman, hmmm ízletes, ínycsiklandó lucida console, megnyalom a tíz ujjam egy verdana után 
Az írásból nem látszik, de közben leültem megvacsorázni, és elfogyasztottam két pohár jó bort. Nem szűntem meg gondolkodni, fejben írni, és már a felére sem emlékszem azoknak a világot jelentő deszka gondolatoknak, amit nyelés és kortyolás közben cikáztam. Pedig komolyan mondom, jók voltak. Aztán ennyiben maradtunk, akár a fellegek, elmúltak nyom nélkül.
Ma hajnalban arról álmodtam, hogy bereggelek egy másik nick néven a netre és új arculatot hozok létre. Nagyjából, olyan horderővel bírt, mint amikor füveztem, elsöprő volt. Reggel tájt nyitott szemmel, nem vettem észre, hogy ébren vagyok, csak besütött a nap. Nyitott szemmel álmodtam tovább egy darabig, a lábfejem légy röptére megrezdült, valaki tyúkot káráltatott, és egyszer csak feleszméltem, hogy ébren vagyok. Semmire sem emlékeztem az álomból, csak arra, hogy nagyon jó ötlet volt. Aztán ennyiben maradtunk, akár a fellegek, elmúltak nyom nélkül. Sosem használtam másik nicket, mindig is guga voltam, szigorúan kis gével, mert Isten létezik, (Pál fordulás). Saulusból lett Paulus, nagyból kicsi…
Nem szeretem, amikor a megtelt húgyhólyagom miatt merevedésem van, öntudatlanul, akaratlanul rakosgatom a szerszámot, beivódik az álmomba, hogy pisilek, de valamiért nem sikerül. Rám nyitnak, elzavarnak, megzavarnak, s végül felülök az ágyban félig eszméletlen. Nyugtázom, hogy még van ébredésig két óra. Kitámolygok a slozira, megpróbálom beilleszteni a botkormányt álomittasan, hogy ne sérüljön. Nehezen indul, negyven felett a prosztata is boldogabb. Végre megkönnyebbülök, vissza a paplan alá, tolok egy féllábast, elszégyellem magam. Nézem a nejem arcát, nem mozdul,.mélyen alszik, nem hallott az egészből semmit, észre sem vette, aggodalmam alább hagy.
Elalszom, álmodom…
Prófécikus álmom volt, beszélni sem szeretek róla, hülyének néznek. Pszichológus azonnal gumislaggal kezelné a végbelemet és egy orbitális nyugtatóval vakcinázna. Jó szó ez? Nem tudom. Vakcina, talán ellenszer…hülye vagyok.
Elég intenzív álom volt, 3 szobás albérletben voltam, jött az egyik lakó, bemutatkoztam neki, épp a tévével bíbelődtem, próbáltam lehalkítani, sehogy sem ment, harsogott. Ígértem neki, hogy nem leszek terhére, nem okozok problémát, néha családtagok látogatnak meg. Aztán a szekrényben lévő mellszobor megszólalt, ember nagyságú, a párbeszédre nem emlékszem, engem nézett, majd hevesen gesztikulálni kezdett, forgatta a szemét. Mondtam neki, állj!!!! Kezdjük előröl, nem vagyok hajlandó vitatkozni egy fröccsöntött emberrel (ember?), aki műanyagból van, én valódi ember vagyok és ott hagytam.
A cunami előtt álmodtam, hogy elrepülök a földről, ki a világűrbe, körbe a föld körül, hirtelen megállok és egy nagy ököl rá vágott a tengerre. Másnap reggel a hírekben párszáz halott, egy nap múlva döbbenet, két nap kellett a valósághoz, harmadik nap felfogták a véglegeset.
Álmomban láttam egy netes fotót. Emberek, felnőttek, gyermekek holttestei egy öbölben. Akár az uszadék fák, hülye vagyok, nem kéne ilyeneket álmodni, nem normális dolog. Deni haverom megjegyezte, hogy de jó neked…
Ugyan miért? Mi a hasznom belőle? Ki hiszi, ki hinné el előre?
Az emberek hülyék, szó szerint, hiába szólnék, senki sem hinne nekem. Ugyan, az nem lehet.
Ma például, azon háborodtam fel, hogy meg kellett halni egy embernek ahhoz, hogy defibrillátort adjanak a sportegyesületeknek. Miért nem előbb? Ez a szocializmus hozadéka, előre gondolkodni tilos, majd ha történik vész, utasításba adják. Addig van kifogás, pénz sincs rá, uszadék. Megtehették volna egy évvel ezelőtt is, talán túlélte volna. Áhhh, dehogy, csak és kizárólag, akkor, ha baj történik, nem előbb.
Szocializmus hozadéka még az is, hogy a szolgáltatók végrehajtó hatalomnak képzelik magukat. Ügyfelem panaszkodik, hogy okmány irodában megváratták másfél órát. Ablakot is elreteszelték, közben kávézás, vihorászás. Persze, mert nincs konkurencia, monopolhelyzetben vannak, szopathatják az ügyfelet kedvükre.
Bezzeg.
Bezzeg, ha minden utcasarkon lenne okmányiroda. Az üzemeltető ostorozná az alkalmazottakat, hogy kéretik fehérre nyalni az ügyfél ánuszát, mert különben átmegy a szomszédba, ahol jobb kiszolgálásban részesül. Nem ráröffennek az ablak mögül vadkan módjára, mert lejárt a hétvége, hanem esetleg kibiggyesztett görögdinnye mögül mosolyog a miniszoknyás, hogy mit tetszik??? Izé…, mindjárt csak elrakom, fasznak, kardnak bal oldalt a helye, elügyetlenkedem, derékban szorít, és kissé eláll a répa nadrág, ahogy próbál kedveskedni az ügyintéző hölgy. Percek alatt végzünk, dokument, stempli, gémkapocs, lehelet, hahhh, ráüt, kész és újra egy széles vigyor. Utolsó, önkéntelen pillantás a melltartó kosarára, visszavárjuk.
Kádáremelés.
Kommunista nyílás.
Ha meghalok, más szelek fújnak, más fellegeket, nem rólam szólnak, nem ítélhetem, nem mérlegelhetem. Rám csak két köbméter föld súlya, vagy több. Attól függ, milyen mélyre süllyedek, milyen mélyre ásnak. Meg attól is, hogy mit közöltem le, mit írtam le. Milyen mélyen temették el a lelkükben az emberek, vagy van a felszínen, mert életben tartja őket, vagy éppen a halálba kergeti…
Apám vérkomcsi,. Mások is mondják, hogy Kádár idejében jobb volt.
Hós 2,6
És szaladgál majd szeretői után, de nem éri el őket; és mikor keresi őket és nem találja meg azokat, azt mondja majd: Elmegyek hát és visszatérek előbbi férjemhez: mert jobb dolgom volt akkor, hogy nem mint mostan:
4Móz 22,26
Az Úr angyala pedig ismét tovább méne, és megálla szoros helyen, hol nem volt út a kitérésre, sem jobbra, sem balra.
Mt 7,13
Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak.
Most most van, kár sopánkodni a tegnapért, elmúlt, ma már nem úgy van és kész. Nem is lesz úgy soha többet, a halál sem segít ezen, még ha meg is hal valaki, nem a kádárizmusba kerül, Apámnak is hiába mondom, elhitte. Nem hibáztatom, olyan ember volt világ életében, aki hitt a becsületben, becsületes asztalos volt, soha nem lógott el egy percet sem. Ebédidőt is pontosan betartotta, percre pontosan.
Akkor most mi van? Mire számíthat? Félőn kérdezi tőlem, pontosan tudja, hogy ismerem Istent, az igazságot, de megpróbál fölibém kerekedni. Nem harcolok vele. Meghallgatom, hogy szerinte, mint az ájulás. Egyszer csak a nagy semmi, ahol Isten sincs. Automatikus válaszokat generálok, de nem mondom, csak mosolygok és teletöltöm a poharát. Egy Apával nem illik tiszteletlennek lenni, még ha a pokolba is tart. A szolgálati utat be kell tartani.
Biblia azt mondja, hogy:
Csel 5,29
Felelvén pedig Péter és az apostolok, mondának: Istennek kell inkább engedni, hogy nem az embereknek.
Apámmal kivételt teszek, nehéz vele, nem tudom felül írni. Ha Ő nincs, én sem leszek, nem vagyok, nem létezek, nem is kérdezhetek.
Apa?
Csúnya konfliktus lenne belőle. Hogy jössz te ahhoz, hogy kioktassál? Istenről már szó sincs, Ő maga az Isten.
Van véleménye, a nem létező Istenről is. Isten nem létezik, mindenesetre meglehetősen sok indulatot és energiát pazarol a nem létező Istenre, ellene van.
Hol is tartok? Beismerem, szétestem, azt sem tudom ki fia, borja vagyok, s mi az, hogy betűleves. Hányszor megízleltem, pont a nyelvemen volt, szürcsöltem egy nagyot, nyeltem, kortyoltam a forró falatot.
Apu?
Kék az ég.
Kollégiumba jártam, Apám fogta a kezem. Elkísért a sarokig, vasárnapi gyerek voltam. A zsebembe dugott tíz forintot, a hátralévő utat indián szökdeléssel tettem meg. Közben énekeltem, hogy „kék az ég és zöld a fű”, azóta is a fülemben van, önfeledt, felhőtlen dallamok.
Nem fonták körbe csekkek, és kötelességek az álmokat, nem volt hó vége, hó eleje.
Gyermek voltam, szerelmes a Zelenák Kláriba, a puszit nem én kaptam. Meg is sértődtem, duzzogtam, mereven vetettem hátra a nyakam a piros műbőr fotelben, diavetítés, Piroska és a farkas. Hideg volt a fotel, folyton jobbra bámultam, a Klárit lestem. Szívnek nem lehet parancsolni, hogy szeressen.
Akkor nehezen dolgoztam fel, és az óta sem tudtam magam túltenni rajta, hiába a két fiúgyermek, és szerető feleség.
Betereltek bennünket az ebédlőbe, a folyósón már lehetett érezni a finom illatot, csillogó szemmel merítettük a kanalat a levesbe, szürcs, hörb. Nézd, nálam kijön az, hogy fehér. A tányér szélére rakosgattuk a betűket. Tologattuk a kanállal, amíg össze nem állt, Egri János a könnyeivel küszködött.
Soroltuk a szavakat, nekem zászló, nekem kalács, nekem kalapács, nekem aratás.
Tört krumpli főtt hússal, de továbbra is csak a betűk lebegtek a szemünk előtt, pedig ismertük a szabályt, az étellel ne játssz!
Sorakozó, tele has, kézmosás, fogmosás. Zvolenszki Zoli ne rendetlenkedj! Állj vissza a sorba, gyerünk gyerekek, irány a mosdó! Takarodó!
Éjjel félve inaltam a nesztelen folyósón. A mezítelen talpam a hideg padlólapon, füleltem, hogy a nevelő meg ne hallja. Meghallotta, kinézett a tanáriból, feszített a húgyhólyagom, összeszorítottam a térdem, mindjárt bepisilek, sok volt a betűleves.
Mit csinálsz itt éjnek idején Zvolenszki gyerek???
Azonnal mars vissza az ágyba, mit képzelsz?
Szedtem a lábaimat, kéket, lilát láttam, behúzódtam a kanyar után egy szekrény mellé és hangtalanul a meszelt falra engedtem. Másnap a takarítónő szentségelt, hogy micsoda egy népség ez…
Somoskőújfalu…
Apám befizetett egy két hetes kommunista nyílásra, bérelt busszal vittek bennünket, gyönyörű a környék, végig fönek mentünk. F, mint fel.
Életemben először ittam kis üveges, hűs Coca-Cola-t, mámorító érzés volt, sorakozó, takarodó. Valami oknál fogva nem engedtek ki senkit a szobából. Voltunk bent tízen, a nagyobbak mondták, hogy álljunk ki az ablakpárkányra és pisiljünk ki. Az ajtót ránk zárták, hallgatóztunk, de a tanárok sehol. Semmi nesz kívülről, semmi zaj, néma csend.
Egymást tartottuk, hogy nehogy kiessünk a másodikról, hangosan röhögtünk, élveztük a bezárt szabadságot.
Másnap a tanáraink nagyon nyúzottan ébredtek és türelmetlenek voltak, csak manapság tudom, felnőtt fejjel, hogy milyen a másnap.
Románia, Apám befizetett megint egy két hetes kommunista nyílásra, a tordai hasadékhoz mentünk. Szállás a hegyekben, hideg hotelben, fűtetlen szobákban, kályha a sarokban. Méteres hó ölelte körbe a tájat, Zvolenszki gyerek ne ugrálj, mert megütöd a bokád!
A vacsoránál elhoztuk az asztalról a gyertyát, szereztünk gyufát és az én ösztönzésemre felszedtük az ágyak alól a parkettát. Csillogott a szemünk a sötétben, hogy milyen élelmesek vagyunk. Másnap savanyú barna kenyér, vaj, forró tea és sorakozó. Na halljam kinek az ötlete volt? Mondjátok meg, különben ma vigyázban álltok mindannyian!
Nem működött a közösségi szellem, meglett a bűnbak…,amíg kirándulni mentek a közelbe, nekem kint kellett állni egy fenyőfa alatt. Egyik lábamról a másikra, mókusok jöttek érdeklődni, falatot remélve, csalódottan ugráltak tovább. Fázott a talpam, eluntam, bementem a szobába, nagyon szerettem volna haza menni. Apám kérdezte, hogy milyen volt, na jó? Mire költötted a beváltott LEU-t? Ide sem adták, vontam meg a vállam. Később kiderült, hogy nem sok gyerek kapta meg a szülők által beadott és beváltott pénzt. Nem lett belőle botrány, arra egy kicsit várni kellett.
Azt hiszem leírhatom a nevét, eltelt már húsz évnél több. Enyedi igazgató úr a kollégiumban kiemelt figyelemmel járta körbe a szobákat és személyesen takargatta be a gyermekeket.
A kelleténél néha több időt is töltött egy-egy takaró…, hogy is mondjam, hogy ne sérüljön szegénynek a személyiségi joga. Szóval, időnként bepillantott a takaró alá, hogy ott van e az illető, megsimogatta, hiába no, törődött velünk. Az egyik fiú, akit öt szál hajúnak becéztünk, elmondta a szüleinek, azok nem hitték. Személyesen akarták tudomásul venni.
Az ablakon át másztak be és pisszegtek, hogy maradjunk csöndben, maradjon mindenki a szobában nyugodtan. A függöny mögött rejtőztek el és várták a késő estét.
Nesztelen folyósón halk léptek, ajtónyikorgás, csönd. Becsukódik, másik nyílik, becsukódik, pattanásig feszült az ideg, mikor ér már ide?
Gyér fény szűrődött be a résnyire nyílt ajtón. Belépett, végigjött a szobánkon, pásztázta az ágyakat. Az első gyerek, akinek a takarója alá nyúlt, annyira megijedt, főleg a várakozástól, hogy felsikoltott rémületében.
Az igazgató úr, egybehangzó tanúvallomások alapján hosszú évekre börtönbe került.
Én nem emlékszem az esetre, de a húgomnak van egy naplója. Kicsi, apró, barna műbőr borította füzet. Van benne egy írás, jót nevettem rajta s kértem, hogy adja nekem. Nem adta, azt mondta fontos neki, mert olyan képet kap rólam benne, mint egy kisfiú. Arról írtam benne, hogy a kollégiumi nevelőnő nem engedett ki a délutáni foglalkozásról vécére és az asztalnál bepisiltem, alsó tagozatos voltam. Megrendültem a saját írásomon, csak pár sor volt, esetlen, ormótlan betűkkel, de őszinte. Felismertem, hogy nem én tehettem róla, ki kellett volna engedjen, csak épp lusta volt.
Éjjel, ha visszajövök a vécéről, darabig fülelek, hogy mindenki megvan e. A kicsi horkol, Levente is felnyög, oldalra fordul, a nejemet is megnézem, mozog e a háta. Nem tudom honnan a félelem. Visszafekszem, megpróbálok elaludni, nem megy. Ha leteszek róla, akkor azonnal sikerül. Újra álmodom. Felhő vagyok, az arcom, mint ha vízbe dugnám, nyitott szemmel lebegek a világ felett és szél sodor. Átúszok egy hegy felett, folyókban nagy halak, alkalmatlanul nagyok, nem is jó a szó, de szerintem folyó nem bír el ekkora halakat.
Az alvégen nap süt be, helló, én vagyok. Akár magamhoz is térhetnék, feszít a húgyhólyagom. Csak utólag tudatosul bennem, hogy ébren vagyok. Halkan kidörmögök a teraszra, le a lépcsőn a tuják mellé és oldalba vizelem. Nem akarom, hogy a nejem felébredjen, korán van még. Tömök egy pipát és, ahogy a halak pipálnak, kojtolok, hunyorgok a reggeli fénytől, a szememet csípi a füst. Halkan lenyomom a kilincset, a slozi ajtaja hónapok óta nyikorog, minden reggel megfogadom, még sem olajozom.
Beülök, felkapcsolom a villanyt. Kincses kalendárium 1986, igazi kommunista nyílás, sorakozó…elgondolkodom, vízzel most nem csörömpölök. Tétován lépek ki az ajtó mögül, még mindig alszik. Biztos hallja, de még félálomban van. Pedig főzhetne egy kávét. Kávét főzni nem nagy tudomány, én is tudok, de mindig rá hagyom. Bevett szokás, nagy ritkán ha én szolgálom fel, akkor hjaaajjj, micsoda kényeztetééés és nevet.
Visszaülök a teraszra és sűrűn hallgatózok befelé, hátha neszezik.
Eszembe jut fater, régen találkoztunk, ideje volna bontani néhány sört és könnyesre böfögni magunkat, meg tolni a hőőőjjjt a hegyekbe bele, hogy visszhangozzon.
Hőőőjjj!
Van egy új telefonszám a családban, a nagyobbik fiamé. Gondoltam felhívom róla fatert. A számot úgy sem ismeri, bármit mondhatok.
Halló Nelli?
Hálló? Tessék, kit keres?
Fater kicsit rosszul hall, most a másik füléhez helyezi a Nokia 5110-est.
Ki?
Nelli?
Nem…
Hja, bocsánat, elnézést, csak a hirdetésre jelentkeztem, a Nellit kerestem. Ezt a számot kaptam meg levélben, ne haragudjon, hogy zavartam.
Színésznek tanultam egy ideig, most is jól debütáltam, a saját Apám nem ismert rám.
De, ha már vonalban vagyunk, ne haragudjon, de Kecskemét?
Hogy érti, hogy Kecskemét?
Gyulai vagyok, Gyula, Zvolenszki István.
Milyen Nellit keres?
Bocsánat, elnézést még egyszer, nem akartam udvariatlan lenni. Tudja leveleztem egy kecskeméti hölggyel, megírta a telefonszámát, hogy találkozzunk. Tudja, hogy van ez, a magam kora beli már nehezen talál társat, nem vagyok mai gyerek.
Miért, hány éves?
Elmúltam negyven, s örülök, hogy végre érdeklődik valaki irántam, aki fontos.
Hát…, gratulálok hozzá, mondta Apám, aztán próbált búcsúzni, de nem engedtem.
Elnézést, Gyulán hol? A Törökzugi soron, a vasút mellett.
Tudja, csak azért kérdem, mert van egy gyulai ismerősöm.
Ki?
A maga fia!
Ki?
Hát én és elkezdtem nyeríteni a telefonba.
Na elmész te a bús picsába, anyád picsáját te hüü hü hülyeee és folyt a könnye úgy nevetett.
Eltelt vagy két hét, csöng a telefonom, magántelefonszám. Egy agg, idős ember, remegő hangja. Bocsánat, maguk hirdetik a kulcsi telket?
Jónapot! Igen, a tulajdonos vagyok, miben segíthetek. Közben eszembe jutott, hogy nagyon hülye kérdés, mert igazából Ő segíthetne nekünk, ha megvenné. De mindegy…
Csak azt kérdezem, hogy mikor lehetne megnézni?
Ezt a feleségemmel kell leegyeztetni, mert sajnos elég messze lakunk onnan, de ha megadja a telefonszámát, akkor visszahívom és megbeszéljük.
Hehhheee, nem kell.
Tessék?
Mi van hülye kölök, megszívtad? Fater! Te gyengeelméjű, ááááhhhh, atya ég.
Na mi van, most vissza kaptad hehe és nevetett, mint egy gyerek.
Fater! Te mit csinálsz? Áll a forró víz fölött és egy apró zacskóból levestésztát szór a fazékba. Hááá, gyerekeknek enni kell, aztán oldalra sandít a szemével. Nem esznek ezek semmit, csak párizsit, tonna számra rakhatom a hűtőbe, meg virslit, meg lávest. Fater így ejti: LÁVES és röhög hozzá egy alkalmatlant. Vízbe vegeta, lassan sárgul tőle, kanál zsír, úszik, kör alakban lebeg, az apró betűk is lassan dagadnak. Nem hiszek a szememnek, lehet még kapni betűtésztát?
Jó, hogy…néz rám fater elképedve. Megborítja a zacskót és a maradék is a fazékba kerül. Beleszagolok, jó az illata, eszembe juttatja a kollégiumot automatikusan.
Fater, emlékszel a kollégiumra? Emlékszel a befizetett kirándulásokra? Emlékszel rá, hogy panaszkodtam, mikor Szigetvárról hazajöttünk, hogy a tanárok a fal mellé állítottak egész nap, hogy ne legyen velem baj? Nem hitted el.
Most elhiszed?
Hmmm, nem is tudom, biztos nem mondanád ma is, ha nem lenne igaz… a levesbe bámul zavartan. Kavargatja a betűket, lassan rakódik a falára, rakosgatja egymás mögé a betűket, gondolkodik, kéne még egy magánhangzó.
Nem mer rám nézni.
Nem szokásom nappal aludni, ritkán teszem, ha lelkileg vagyok fáradt, vasárnap csak ledőltem ebéd után, kicsit szusszanni, bíztam benne, hogy a gyerekek nem csapkodják majd az ajtót, nem veszekednek egymással, nem pörögnek. Ahogy becsuktam a szemem, elaludtam a tévé zajára, a nejem figyelmes volt és kiosont a gyerekekkel halkan.
Nehéz, megemészthetetlen álmom volt. Sok volt a betűleves, megülte a gyomromat, cikáztak a vad és szürreális gondolatok. Temetési menet, a koporsóban nem halott volt, hanem torták és sült húsok, fagylalt, mindenki örült, táncolt. A ruhájuk reklám volt, villódzó feliratok, elöl s hátul, akár a neon feliratok. Egy pincérnő megkérdezte, mit kérek? Sört, ha van hideg. Elővette a mellét, műmell volt, egy tömlő és a számba adta, hogy igyak, mások is biztattak. Extra szolgáltatás, váltott a kép, egy bárban ültem és minden pincérnőnek műmelle volt, sorban vonultak az asztalokhoz. Fölé hajoltak, csapoltak, vagy ihattak az emberek a melléből.
Észre sem vettem, hogy nyitva a szemem és a lábfejem valami zene ritmusára ütemesen jár, csak bekúszott a fejembe a szoba látványa, azt sem tudtam ki fia, borja vagyok és hol. Hosszú idő múlva rászántam magam, hogy kimenjek vécére, álomittasan csempésztem be a fajanszba a cerkát, nem szeretném eltörni. Le sem húztam, ballagtam vissza az ágyba és próbáltam visszamenekülni a valóság elől az álomba.
Hol van a nejem, hol vannak a gyerekek?
Biztos az udvaron.
Miért nem hallom Őket? Levente mindig idétlenkedik, Benjamin visítozik, veszekednek, nejem meg rájuk ripakodik.
[Hol lehetnek?]
Miért van bekapcsolva a számítógép? Biztos itt vannak a közelben…
Jó lenne vissza aludni. Mi az a felirat? [Hja, üzenet...]
Próbálok fókuszálni a monitorra,[FAGYIZNI MENTÜNK].
Időbe került, mire felfogtam s eljutott a tudatomig. Álom után az ember agya nehezen bootol. Hol van a faluban fagyi? Itt csak a Harcsa kocsma van, a tó mellett. Lehet oda mentek. Kipattantam az ágyból és még az álom hatása alatt bepötyögtem, [hogy...]
Langy nyári szellő a hónom alatt, kerékpárom hangtalanul siklott a bánki lejtőkön, vitte a túlsúlyomat. Bánkban ez is szép, hogy a kocsmáig gurulhatok, pedig van vagy két kilométer, hazafelé mindig gondban vagyok, elég szuszogós.
Ahogy sejtettem a két kölyök ott sistergett a kocsma melletti játszótéren, s amint megláttak, csaptak egy orrtörlőt, betereltem [Őket] a Harcsába.
Nekem [ez]jött ki, akárhogy rakosgatom a betűket, Egri János a könnyeivel küszködik.
