Szimmetria II - A koponya

Belépett a barlangba. Elnyújtott árnyéka vörösbe borult a lenyugvó nap fényében, mintha tűz emésztené. Sokat megélt arcának redőin csorgott a verejték, de a torka száraz volt, mint a körülötte elterülő homok.
Körbehordozta fáradt tekintetét. A finom homoktengert csak néhol törte meg egy-egy kiálló szikla. Mint szabálytalan sírkövek a szürkének ugyanabban a sötét, lelketlen árnyalatában, futott át az agyán. Egyiken se látott semmit, pedig érezte, hogy itt kell lennie. Valahol. Bárhol. Muszáj megtalálnia. A következő barlangig jó eséllyel úgy sem jutna már el.
Jobbjával görcsösen markolta a bejárat éles szikláját, zihálva szívva be a száraz, forró levegőt. Percek telhettek el így, miközben hunyorogva szoktatta szemét a benti félhomályhoz. S ekkor végre meglátta, amit keresett. Múlandó léte utolsó célját.
Előrelépett. Az ujjaira tapadt homok megörökítette kézlenyomatát a szikla peremén. Majd még egyszer, utoljára hátranézett. A nap már félig eltűnt a távoli hegy felett, körülötte vibrált a levegő az egyre szürkülő vörös égbolton. Vészesen fogyott az ideje.
Csizmái bokáig süllyedtek minden tétova, remegő lépésénél. A végén már csak húzta a lábait. De végül megcsinálta! Ott állt a vakítóan fehérlő csontváz felett. A test megpihent a finom szemcsék alkotta ágyon, a koponya, mint egy párnán, a közeli sziklán nyugodott. Alaposan megnézte.
Önkéntelenül kitapintotta a homlokán végigfutó sebhelyet, melynek íve szakasztott megegyezett a koponyát átszelő karcolással. Az egyik fog is hiányzott jobb felül, nyelvével ellenőrizte az ismerős hézagot. Semmi kétség. Valóban megtalálta. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle.
Óvatosan, két kézzel emelte fel a koponyát, mely azonnal elvált a testtől. Mélyen, a fekete végtelenen át nézett az üres szemgödrökbe. A nap közben épp lebukott, így ez volt az utolsó kép, ami beleégett elméjébe. Lehanyatlott, beverte fejét a sziklába, apró szilánkokra porítva az eddig ott pihenő törékeny csontokat. A koponya hangos csattanással tört szét az egyik közeli kövön.
Egy emberöltőn át egy lélek sem zavarta meg a barlang nyugalmát. Mígnem egy izzó nyári estén meg nem jelent egy ereje végén járó, mégis fáradhatatlan látogató a barlang szájában, háta mögött a lemenő nappal. Eljött, hogy megtalálja önmagát.

11/11/11 11:11:11

J. mozdulatlanná merevedett a sötétben, hallotta, amint bal cipője talpa halkan nyikordul, ahogy súlypontját lassan, hangtalanul ráhelyezi. De sajnos elkésett. A két egymáshoz közeli vörös fénykúp, ami eddig imbolyogva, látszólag céltalanul pásztázott körbe-körbe, hirtelen befogta, és enyhe surrogó hang kíséretében a másodperc törtrésze alatt felé fordult. Most először történt vele, pedig hallotta már elégszer, mi játszódik le ilyenkor. Elindult a 13 másodperc.

13 kegyetlen másodperc, ami alatt 13 évet öregszik az ember — már ha túléli. Látta az érzelemmentes gépi szemeket, melyekből a hideg vörös fény áradt, szinte tapintotta a másik feszült várakozását, noha tudta, hogy az csak egy programot teljesít, amit valaha emberek írtak. Ma már nem írt programot senki. Egy... A gép nem mozdult, továbbra is mereven felé fordult, mindenféle érzelemtől mentesen. Kettő... J. agya lázasan dolgozott. Tudta, hogy részben biztonságban van, mert a fejlett technológiájú, egész testére szorosan rásimuló sötét ruhája, második bőre nem engedi távozni teste hőjét, így azt a gép nem képes érzékelni. De akkor is 13 másodpercről van szó és még csak három telt le belőle. A tervezők jól kitalálták. Ahhoz általában elég, hogy az áldozat egy önkéntelen mozdulattal, apró lélegzetvétellel elárulja magát, de nem túl sok ahhoz, hogy egy őrszemet hosszú időre lekössön. Közben a szeme sarkából látta, hogy társa óvatosan, mintha tojásokon lépne, megpróbál minél távolabb kerülni tőlük. Még tíz másodpercig észrevétlen maradhat, ha ő képes addig kitartani. Vajon sikerül nekik? Négy... J. jobban szemügyre vette a lélektelen bádogdobozt: X13, hirdette csillogó mellkasa. A felirat alatt ekkor kigyulladt sorban az ötödik piros led is. Érezte, ahogy egy kövér izzadságcsepp elindul lassan a halántékáról, és komótosan csordogál lefelé. Hat... Csiklandozta, szerette volna nyelve hegyével eltüntetni a szája sarkából, de nem tehette. Teltek a hosszú másodpercek. Hét... másodperc az élet, énekelték valaha, de akkor a világ még más volt, nem szembesülhettek azzal, amivel most ő. Nem is emlékezett, mikor hallott utoljára énekszót. Nyolc... Az elhasznált levegő, ami megrekedt a tüdejében, már kezdett egyre sürgetőbben, erőteljesebben feszíteni. Begörcsölő bal vádlija szinte szétrobbant, ahogy egész testével ránehezedett, de nem változtathatott helyzetén, még nem... Tikk... villant fel az újabb lámpa, és ekkor hirtelen elvesztette, mennyinél is jár. Szíve vadul zakatolt, de ruhája szerencsére az ütemes dobbanásokat, amiket most már a torkában érzett, kívülről érzékelhetetlenné tompította. Tikk... Már nincs sok hátra. A lábában az izom elkezdett lüktetni, a tüdeje mintha vízzel telt volna meg. Tikk... Könnybe lábadt szeme előtt összefolyt a vörös ledek fénye, már ha akarta, se tudta volna megszámolni, hol is tartanak. Tikk... Fogát görcsösen összeszorította, próbálta túlélni a hátralévő időt. Túl kell élnie. Tikk.

Lassan már három napja esett, megállás nélkül. Szerencsére nem olyan eső volt, ami átlyukasztja és letépi a fák leveleit, hanem az a csendes fajta, aminek elülte után üde, friss illatot áraszt magából a levegő. Az egyetlen gond csupán az volt, hogy egyáltalán nem akart elülni, csak ömlött szakadatlan. Már legalább három napja nem látott napfényt, minden szürke volt, mintha valami gonosz erő kiszívta volna a színeket a világból. De egyáltalán nem volt biztos ebben a három napban, az idő – csakúgy, mint az egyre nagyobb tócsákba összegyűlő vízcseppek – kezdett összefolyni számára. Hátát egy fának vetve ült a nedves földön és zöldes szemeit lehunyva hallgatta az ezernyi irányból felé áramló tompa kopogást. Arcát csiklandozták a lefutó kövér vízcseppek, hosszú fekete haja vastag tincsekbe összeállva nehezedett vállára. Nem mozdult, már régesrég beletörődött a végtelennek tűnő monoton várakozásba.

Ám egyszer csak érezte, hogy valami megváltozik. Mintha valami más is vegyült volna a szemerkélő eső hangjába, először egészen halkan, de határozottan egyre erősebben. Morgás és a lábdobogás zaját hallotta közeledni. Szemei felpattantak, és ekkor meg is látta a rárontó vadállatot, amint épp lelassít, valószínűleg ő is megijedt, amint túlságosan közel ért áldozatához. Fekete szőrű, farkasszerű lény volt, égővörös szemekkel, farkát idegesen csapkodta jobbra-balra, felhúzott ínye mögül előtűntek tűhegyes fogai. A legfurcsább mégis az volt váratlan megjelenésében, hogy szegecsekkel kivert nyakörvet viselt. Továbbra is morgott és lépésről lépésre közeledett a fához. A lány megpróbálta védekezőleg maga elé rántani kezeit, de azok félúton elakadtak, és mindkét csuklójába éles fájdalom hasított a mozdulatra. Hát igen, ha nem lettek volna a fa mögött összekötözve a kezei, már régen itt hagyta volna ezt a nyomasztó helyet. Fájdalmával nem törődve egyre idegesebben próbált szabadulni, sikertelenül, csak a kötél vájódott egyre mélyebbre a húsába. A rém közben lassuló léptekkel közeledett felé, már érezni lehetett bűzös leheletét is. Megállt, a morgása is elnémult, az eső tompa moraján kívül nem hallatszott semmi, csak a feszült csend. A lány is abbahagyta hiábavaló küzdelmét, hogy kiszabaduljon. A vörös és a zöld szempár összefonódott, csigalassúsággal vánszorogtak a másodpercek. Továbbra is nézték egymást, és egyre jobban égett a szeme. Próbálta megakadályozni, hogy pislogjon, mert tudta, hogy végzetes lehet, ha megtörik a közöttük létrejött szemkontaktus. Az égetés az elviselhetetlenségig fokozódott, és végül muszáj volt egy pillanatra behunynia szemeit. A vadállat csak erre várt: izmai megfeszültek, és egy lendülettel rávetette magát áldozata torkára. Éppen ebben a pillanatban egy villám izzó fehér fénye vakított el mindent.

A lufi

Nagyon örültem az új szerzeményemnek, az iskolaudvaron játszottam vele a szünetben. Űrrepülőgépet mintázott, olyat, mint a Columbia, persze csak elnagyolt, hevenyészett formákkal, de a hegyes orrát, lapos hasát, és hátraívelő szárnyait jól ki lehetett venni rajta. Halványrózsaszín volt, de ez engem egyáltalán nem zavart. Fel-feldobtam a levegőbe, és elkaptam, mielőtt leesett volna. Jól szórakoztam. Egészen addig, amíg ki nem csúszott kalimpáló kezeim közül és le nem szállingózott a földre. Tehetetlenül néztem az űrrepülőgép landolását. Szinte már láttam, ahogy szétpukkan, amint a kavicsos talajnak ütődik, de szerencsésen túlélte. Néhány aprót pattant, majd a hasán csúszott előre, hallottam, ahogy súrlódik a köveken. Végül megállt.

Fellélegeztem. De mielőtt felemelhettem volna a földről, valaki rálépett és a lufim abban a pillanatban szétdurrant. Tehetetlen dühvel néztem iskolatársamra, aki tönkretette, de ő csak állt, és rám se nézett. Olyan testalkatú lehetett, mint én, csak neki szőke volt a haja. Nem láttam még korábban, de ez érdekelt most a legkevésbé. Megfogtam a vállait, megráztam, és üvöltve kérdeztem: – Miért? Miért? Miért?!

Ez az egyperces már egy hete érlelődik bennem, de csak ma (május 31-én) vetettem papírra. Remélem, hogy lesz olyan, aki elgondolkodik rajta, vagy akár olyan is, akinek tetszik. Külön vicces volt egy részét a click^3 kódszavainak begépelése közepette írni. Jó olvasást!

SZIMMETRIA

Lassan kinyitotta a szemét, ám a vakító fényesség hatására azonnal be is csukta. Nem tudta megbecsülni, mennyi ideje fekhetett már itt. Arcát vörösre égette a gyilkos nap, és a fejére mért ütés helye is erősen sajgott. A hirtelen rátörő fájdalomtól teste görcsösen megfeszült, kezével belemarkolt a forró homokba, ám az a természet törvényeinek engedelmeskedve kipergett ujjai közül. Kis idő múlva, mikor teste ismét elernyedt, meghallotta saját ordítását. Kívülről hallgatta, olyan volt, mintha más üvöltene, és ő nem képes közbeavatkozni.

Aztán végre abbahagyta. Lüktető csend ölelte körül, és végtelenül egyedül érezte magát. De hát egyedül is volt. Erősen zilált, tüdejét égette a száraz, forró levegő, de végre képes volt összeszedetten gondolkodni. Igen, a félszemű. Már az első pillanatban rossz érzése támadt, amikor az ivóban kezet fogtak. Sose bízz olyanban, aki nem néz egyenesen a szemedbe, még ha testi fogyatékossága okán nem is képes erre, gondolta keserédes mosollyal. Felült, megtapogatta tarkóján a méretes dudort, és ekkor végre körülnézett.

Végtelen homoktengert látott minden irányban, ami valahol a messzeségben összefonódik a szürkéskék égbolttal. Fölötte a nap fáradhatatlanul ontotta perzselő fényét, az ég kékjét csak néhol szakította meg egy-egy vattaszerű felhőfoszlány. Teljesen kiszáradt a szája, de amint azt sejtette, kulacsa már nem lógott a nyakában, és persze tárcáját sem találta kiforgatott zsebeiben. Megígérte magának, hogy legközelebb óvatosabban fogad majd maga mellé vezetőt. Ha lesz még legközelebb egyáltalán… Már több, mint negyven évet leélt ezen a vad vidéken, sok veszélyen túl volt már, de nem emlékezett rá, hogy valaha lett volna hasonlóan kilátástalan helyzetben.

Felállt, körülnézett. Mint azt sejtette, a sivatagon keresztülsuhanó enyhe szél is elég volt ahhoz, hogy eltűntesse saját és „vezetője” lábnyomait, így fogalma se volt, merre induljon. Minden irányban ugyanolyan homokbuckák, a táj nem mutatott semmilyen változatosságot. Mellényzsebéből előkotorta utolsó szál meggörbült cigarettáját, és meggyújtotta három szál gyufájának egyikével. Amint kifújta az első tovatűnő füstkarikát, érezte, ahogy lassanként megnyugszik. Egy ideje már nem tartoztak szenvedélyei közé a fehér koporsószögek, de most egyáltalán nem bánta, hogy ezt az egy szálat akkor megtartotta.

Elindult. Teljesen mindegy volt, merre, az egyik irány ugyanolyan volt, mint a másik. Már jó néhány lépést megtett, mire végigégett a szál. Behunyta a szemét, miközben beszívta az utolsó slukkot, és olyan lassan fújta ki, ahogyan csak tudta. Ennek is vége. Nem maradt semmije. Elpöccintette a csikket, és folytatta útját. Egyre nehezebben ment, de tudta, hogy muszáj mennie.

És akkor meglátta azt az alakot a távolban. Felgyorsította lépteit. Egyelőre csak a másik sötét kontúrját tudta kivenni, ő is közeledett. Nem értette, hogy került hirtelen ide ez az ember, és bár kicsit tartott tőle, tudta, hogy a tétlen halálnál bármi csak jobb lehet. De hát ez valami vicc? Ugyanaz a ruházat, a fejforma, megfelelő közelségből már az arca jobb felén végigfutó régi heget is ki tudta venni. Megérintette a saját arcát és érezte a rég összeforrt sebhelyet, ami egy régi kocsmai verekedést juttatott eszébe. Vele szemben a másik is így tett. Mindketten leroskadtak a homokba, tökéletes összhangban. Most még inkább egyedül érezte magát, mint amikor magához tért. Nem értette az egészet.

Feltápászkodott, és egészen közel hajolt a gigantikus tükörhöz. Lágyan, alig észrevehetően hullámzott, olyan volt, mint valami folyadék felszíne. Nem mert hozzáérni, de szomjúsága az elviselhetetlenségig fokozódott. Levette a kalapját, és félig belenyomta a lassan lüktető falba, majd óvatosan kihúzta. A kalap immár használhatatlanná vált fele kihullott a kezéből, a másik feléről pedig sejtelme sem volt, hova tűnhetett. Ekkor valami megszakadt benne; túl sok volt már neki mindez egyetlen napra. És lassú kínok közt sem volt kedve meghalni. Miközben karjait széttárta, és egyenesen előre beledőlt a tükörfalba, utoljára Őrá gondolt. Rá, akit nem láthat már soha többé. A fal, aminek nem tudta, mi lehet a túlsó oldalán, csobbanás nélkül fogadta magába. A kalapot pedig lassan befedte a sivatag kavargó homokja.

2007. május 31.