Geri Bátyó -t megihlette egy nemrégiben írt versem. Olyannyira megtetszett neki, hogy átírta a saját szája íze szerint.

Az eredeti amit én írtam:

"Magány"

Magányba temetem bánatom,
Egy ember életéből már elég időt raboltam.
Sós könnyek futnak össze a számban,
Hangod hallatán a távolból.

De ha szemem lecsukom,
Nem számít a távolság.
Vagy ha felnézek a csillagokra
Tudom, hogy te is azokat látod.

Ha kell, hát a magány lesz a végzetem,
Az egyetlen, akit nem bánthatok.
Az idő, megy minden szívdobbanásban
Egy pillanatra megöl, majd újraéleszt.

És ott a magány erődjében,
Lelkem legmélyebb szegletében,
Talán képes leszek megbocsátani
Legrosszabb döntésem mit valaha elkövettem.

És Geri Bátyó féle verzió pedig emígy néz ki:

Magányba temetem bánatom,
Időd raboltam, s már bánhatom.
Könnyek ízét érzem a számban,
Mikor hangod ismét "láttam".

"Hamis világ"

Kitalált világban élünk.
Szerelem, barátság, család.
Mind csak kitalált szavak,
Mert ha az ember az élete
Alkonyához közeleg, nem marad más,
Csakis önmaga tiszta valója.
A végső úton senki nem fogja
A kezét, és bátorítja.
És rá kell ébrednie arra,
Hogy végül mindenki egyedül hal meg.

"Ragadozó idő"

Az idő könyörtelenül
Mereszti karmát lelkembe.
Próbálja kitépni mindazt,
Mi kedves még nekem.

Van aki erre azt mondja,
Hogy az idő így gyógyít,
És nem maradnak utána
Beforratlan sebek.

De az én sebem
Felszakad minduntalan.
Nincsen más gyógyír,
Csak egyetlen szép szavad.

Egyetlen igaz szó,
Átölelve, halkan
Fülembe suttogott szavad,
Én is szeretlek.

Újra egész lenne a rész,
És nem érdekelne többé,
Mi választotta ketté
A tökéletes egészt.

"Űr"

A saját boldogságát
Ne tegye függővé
Senki mástól.
De boldog igazán
Csak melletted voltam

Már ébren is álmodok
Egy korról
Mikor boldog
És a korról
Mikor teljes voltam.

Szívemben most nagy
Lyuk tátong,
Hol régen laktál.
Sebben a só,
Hogy ezt én vájtam.

Azt űrt most
Más nem gyógyíthatja,
Hiányod mit érzek,
Nem csillapíthatja.

"Szakadék peremén"

Te nekem teremtettél
És én neked.
Mi együtt elérhetnénk
A végtelent.

De most magányosan
Bámulok egy sötét szakadékba.
Kutatom a mélységet,
Hogy újra rád találjak.

Az idő megállni látszik
Mikor az arcod feldereng,
De elmém meghasad,
Mikor elveszítelek.

Már csak nevetek az élet
Groteszk mivoltán,
Mert mit keresek
A szakadék túl oldalán már.

2011-05-29

2011-05-30

2011-05-31

2011-06-01

2011-06-02

2011-06-03

[81]

Enyém voltál. Nyugodj el álmoddal álmaimban.
Aludjon végre minden, szerelem, munka, bánat.
Forog nagy, láthatatlan kerekein az éjjel.
Oly tiszta vagy mellettem, mint álmodó borostyán.

Soha már más, szerelmem, nem alszik álmaimmal.
Együtt úszunk mi ketten az idő folyamában.
Soha más senki sem jön velem, mikor sötét van,
csak te, örökkön-élő, te örök-hold, örök nap.

Kezed már kinyitotta kényes öklét,
lágy puha csillagok hullanak ki belőle,
s szemed, két szürke szárny, magára zárult,

míg én a vízen úszom, mit sodorsz, s mely visz engem:
az éj, a szél, a föld teszik, ami tisztük,
s én már nem is vagyok más talán, csak a te álmod.

- Pablo Neruda

2011-05-26

2011-05-27

2011-05-28

1982-05-26

1982-05-27

1982-05-28

2011-05-24

2011-05-25

1982-05-24

1982-05-25