Már a címadásnál bajban vagyok, nem tudom, mily szavakkal jellemezhetném azt a tömény kedvességet, segítőkészséget, és elhivatottságot, melyet vásárlás közben tapasztalhat az ember.
Rá kellett döbbennünk, hogy a hosszú farmert nemigen lehet bírni a közeledő,tikkasztó hőségben, barátnőmmel elindultunk körülnézni, milyen a kínálat térdnadrágok terén.Történt ez Pápán,az Úrnak 2007. évének, 5.havában.
Nekem különösen sok gondot jelent a nadrágvásárlás, egyszerűen az agyamra megy, hogy veszek egyet ami kényelmes, és jó, aztán 3számmal nagyobb lesz, az első pár hordás után.
Az egyik üzlethez érkezve, a kilincs után nyúltam, de az ajtó nem akart nyílni, furcsálltam is, hisz nyitvatartási idő volt, még csak ebédszünet közelében sem jártunk.Ez már másodszorra forult elő velünk ugyanannál az üzletnél, kb. fél hónapja jártunk már ott, de elfelejtettem miért is nem nyílik az ajtó. Azt hittem, csak beragadt, s erősebben is megpróbáltam lenyomni, mire a szomszéd üzletből, egy középkorú nő szaporázta a lépteit felénk, cseppet sem derültnek mondható arckifejezéssel. Mint kiderült, ő az eladó, akinek jobb dolga nem lévén, a szomszéd üzletben dolgozó barátnőit szórakoztatta, akik látva hasztalan próbálkozásomat az ajtó kinyitását illetően, gúnyos megjegyzéseket tettek összesúgva, röhögcsélve:''Nééézdmá' hogy feszegeti!''
Először zavarbajöttem, rég nem éreztem magam ilyen kellemetlenül, majd feltört bennem a büszkeség és az igazságérzet:Mégiscsak munkaidő van, és ha valaki eladó, annak az a dolga, hogy az üzletében legyen, és fogadja a vásárlókat.
A nő kivágta előttünk az ajtót, mintha a disznókat engedné vissza az ólba, majd ő is ''befáradt'' utánunk az üzletbe.Segítséget nem várva kikerestem egy farmert, közben a szemem sarkából figyeltem, milyen képeket vág.Bementem a próbafülkébe, barátnőm kintről várta, mikor öltözök át, közben célzatosan, félhangosan megjegyezte:''Ahelyett, hogy a szomszédban beszélget, vehetné a fáradtságot, és kitakaríthatná az üzletet, mert minden sarok tiszta pókháló.''Próbáltam visszafolyta nevetésemet, a nő viszont, -talán tartva újabb megjegyzésektől- beszédtávolságon kívül helyezkedett, kitárta az ajtót, és a mögötte levő fogason elrendezgette a felsőket.Barátnőmnek többse kellett, mintegy érdeklődve odament a polcokhoz, behajtotta az ajtót, hogy odaférjen a ruhákhoz, és válogatást mímelve összefötörte a felsőket.
A farmert jónak ítéltem, s bár vonakodva ugyan, de kifizettem(sajnáltam olyan üzletben vásárolni ahol a kiszolgálás heh ''kiszolgálás''?na mindegy..gondolom azért sokn értik a kifogásomat..Távozás előtt azért megakartam jegyezni, hogy csókoltatom a barátnőit, de nem voltam olyan kedvemben, hogy szorakoztasson, így csak nevettünk egyet barátnőmmel utána.-igaz keserűbb szájízzel-

Jah, és a farmer azóta kinyúlt

Pécsi vagyok, visszaköltözésem óta immár két éve, így a városi közlekedés számomra nem jelent gondot. Gyakran buszozok, de ha tehetem, - mert van időm - gyalogolok a városban, „élvezve a friss hegyi levegőt és a madárcsicsergést”. Amúgy nálam ez inkább elvi kérdés no de térjünk vissza a tárgyhoz.
Októberi napon történt az eset, épp hazafelé tartottam Kertvárosba ami bizony nagy távnak számít, így azon agyaltam a buszmegálló felé haladva, hogy bevállaljam-e gyalog az utat. Fel sem tűnt, hogy már a Zsolnay- szobornál járok, - ez a kereszteződés igen forgalmas, és még lámpa sincs, tehát mindenkinek az autósok és persze saját reakcióidejétől függ a testi épsége, ami (tekintve a zebra hosszúságát) nem is olyan garantált)
Gondosan körülnézve léptem le a zebrára, s közben arra gondoltam, mennyire veszélyes ez az átjáró, s a túloldalhoz közeledve, - mikor már a jobb lábam már majdnem a járdán volt- jutott eszembe, hogy igazán nagyon szükséges lenne lámpa ehhez a zebrához, mert bármelyik pillanatban elüthet valakit egy autó.
DURR! Abban a pillanatban ahogy ez megfogalmazódott a fejemben, már fordulhattam is hátra, mert csapódást hallottam. Egy idősebb hölgy feküdt a zebrán a fejét fogta a lábát pedig görcsösen felhúzva. Annyira megdöbbentem, hogy a kezdeti lendület, már majdnem vitt tovább, amikor rádöbbentem mi is történt. Visszasiettem, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, mit is írt az elsősegélykönyv…Tartottam a fejét és beszéltem hozzá, nehogy elveszítse az eszméletét, súlyosabb sérülést nem láttam rajta, az orra vérzett kissé. Kérdeztem, hogy érzi-e a lábát, meg hasonlók, egy szó mint száz, ébren tartottam, és vártuk a mentőt.
Végre megérkeztek, bár elég érdekesnek találom, hogy ott van a kórház pár épülettel a körforgalom mellett és valamilyen okból kifolyólag így is ¼ órába telt nekik kiérni. Elszállították a hölgyet, és az ácsorgók is szétszéledtek. A sofőrről nem ejtenék szót, időközben megérkeztek a rendőrök is, felvették az adatait, a többiről semmit sem tudok, mert elindultam a buszhoz, időközben ugyanis eldöntöttem, hogy utazva pihenem ki a stresszt, amit nem is igazán a nő „ápolgatása” okozott, hiszen láttam, hogy nincs súlyosabb baja, hanem az a pillanat, mikor hátrafordulva megláttam a földön fekvő alakot. A hazaúton még erősen lüktetett a halántékom, bár nem ért trauma. Az „időzítést” érdekesnek találom, - épp mikor erre gondoltam…- de nem vagyok szenzációhajhász (tudom, hogy sokan a tv-be vonultak volna a hírrel) furcsa véletlenként fogom fel.
Ez viszont a történet első, s bár legfontosabb része volt, ha a következők nem történnek meg, talán eszembe sem jut leírni ide.

Március közepe táján lehetett, hogy anya az orvosi rendelő várójában ült. Beszélgetett a többi beteggel, s a végére kettesben maradva ez idős nővel, egészen elmerültek e beszélgetésben. Gondolom előre lehet sejteni a csattanót, - a helyszínt figyelembe véve nem meglepő- a betegségek jöttek szóba, s így hozta fel a hölgy anyunak, hogy „ El nem fogja hinni neki, hogy miken ment keresztül, még októberben elütötte egy autó, és mikor kinyitotta a szemét, egy szőke göndör hajú lány térdelt fölötte, és milyen megnyugtató volt neki''Anya persze mondta neki, hogy a lánya volt az, s így köszönetét továbbította felém.