Nagy felelősséggel tartozom az iránt, aki megváltoztatta az életem. Az öngyilkosság gondolatából egy olyan életbe csöppentem, amelyben boldog vagyok.
Olvasta sokatok >> ezt << az írást.
A rá írt vicces vodkás is igaz volt rám.
A történet túl hosszú.
A lényege, hogy van két ember, Párom Brigi és én, akikkel elbánt az élet és a kedves embertársak, akik előző párjainkká avanzsálódtak nagy tévesen.
Mi 2009 szeptember 20. születtünk újjá. Ekkor ismerkedtünk össze, egy éteren keresztül.
Lényegében nem az együtt eltöltött idő ami lényeges vagy ami sok, hanem annak a minősége. Mindketten kiéltük annyira magunkat, hogy ha akkor nem futunk össze, lehet már nem élnénk. Nagyon becsüljük egymást, és mindig a másik kívánságát lessük.
Nos én Vele eljutottam oda, hogy a legintimebb dolgokat is meg tudjuk beszélni, teljesen egyek vagyunk.
Amikor ez az írás megszületett, jobban mondva a feljebb olvasható rész, akkor ezen betűk helyén egy reményteli kérés állt. Most már nem áll itt, Racecam tudja, hogy miért. Egy dolog ismét nem sikerült az életben.
Vele folytatott privát beszélgetésem eredménye képen, kicsit mesélek az élet dolgairól, arról, hogy mi hogyan alakulhat. Személy és személyek megnevezése nélkül, megpróbálva tárgyilagosan. Nem könnyű kihagyni a mindennapokból ugyanakkor a politikát, a mindenkori gazdasági helyzetet, és lehet összefüggéseket találni a világ nagyobb dolgaival, sőt érdemes is.
Hogyan függ össze egy család élete a lokális politika és gazdaság valóságával. Ki miért, és mennyire frusztrált, mennyire akarnak az emberek megfelelni egy társadalmi normának.
Az emberek megfáradtak, dühösek, kedvetlenek, képmutatóak. Fiút akarnak, és ha lány lesz, nem szeretik úgy, némely esetben ezt keményen, hosszú éveken, másfél évtizeden át kimutatják. S hogy a család boldog legyen, az anya tűr sok mindent. Hogy kifelé úgy látsszon, minden rendben. Ám ha nincs rendben, azt a kislány megsínyli, s a kislányból nagy lány lesz. Mit visz vajon tovább? Két lehetőség van. Vagy azt, amit látott, vagy az abból tanultakból egész más módon próbálja megközelíteni a gyereknevelést.
De mi van, ha ezt a kislányból lett Nőt az élet tovább pofozza? Van aki helyt áll, van aki nem.
Nekem egy olyan Nőt lett szerencsém megismerni, aki helytállt, ideig-óráig, s mikor találkoztunk, ugyanúgy össze volt törve.
Mert.
Az emberek megfáradtak, dühösek, kedvetlenek, képmutatóak. Lányt akarnak és fiú lesz, nem szeretik úgy, némely esetben ezt keményen, hosszú éveken, másfél évtizeden át kimutatják. S hogy a család boldog legyen, az anya tűr sok mindent. Hogy kifelé úgy látsszon, minden rendben. Ám ha nincs rendben, azt a kisfiú megsínyli, s a kisfiúból nagy fiú lesz. Mit visz vajon tovább? Két lehetőség van. Vagy azt, amit látott, vagy az abból tanultakból egész más módon próbálja megközelíteni a gyereknevelést.
De mi van, ha ezt a kisfiúból lett Férfit az élet tovább pofozza? Van aki helyt áll, van aki nem.
Amikor találkoztunk, össze volt törve.
Az első pár hónapban csak hitetlenül álltunk egymás előtt, ültünk egymással szemben, feküdtünk egymáson, balra az egyik, jobbra a másik, felül az egyik aztán alul és fordítva. "Ezt nem hiszem el, nem is lehet igaz."
Így ment ez sok hónapon keresztül, míg aztán elhittük. Igen, igaz. Lélektárs. Mi is a lélek? Az emberi tudat, az agy, a fizika, ezt nem magyarázhatja meg. A lélek valahol a szív és az agy között található azt hiszem, liftezik. Egyszer fent, egyszer lent, egy mérleg nyelvének a közepe. Viszont eltárol minden súlyozást, keményen bevési az agyba és a szívbe az eredményt, bármerre is dőlt a mérleg nyelve.
Földhanttal fülön dobni, csak a fejét meg ne sántuljon, 16 éven keresztül. És utána még haragudni rá bármiért, amit tett, miként elszabadult a pokoli helyről amit úgy hívtak, szülői ház.
Vagy a legkisebb hibáért is bántani, számon kérni, terrorizálni. Válassz főzőkanalat. A gyerek a kisebbet választja, azt hiszi nem fáj annyira, pedig az a fránya fizika, csak ráhat a lélekre, kisebb felületen ugyanaz az erő.
S csak öleljük egymást, és megértjük egymást, átérezzük a másik fájdalmát, mert a kínlódások végen-soron a lélekre ugyanúgy hatottak ki. Csak ebbe egyikünk fél fülére siket lett. Hát, én voltam a szerencsésebb.
A helyzet sokat változott, amikor mi gyermekek voltunk, senkinek nem szóltak azért, mert megverte, vagy agyba-főbe verte a gyermekét. Most már törvény szabályozza, s komolyan odafigyelnek rá. Ez a része helyes.
Ami nem helyes, az az, hogy megint olyan jogot adtak, ami lehetőség is egyben. A gyermeknek egy nevelőileg adott pofon lehet nem árt. A mérték, a határ, ami miatt itt a zéró tolerancia. S azért sok csimotából ez a bizonyos arcpírt okozó legyintés valljuk be, hiányzik.
A miliő leírása megvolt hát, és egy műtét is, ami a lelket sújtja, mert a fizikát nem hozta helyre, s ettől a lélek mint a viharos tenger, de már kettő ilyen lélek. Fizikailag meg ott van a könny az én szememben is.
Eltörpülő apró gondok, egy vagy két ember gondja, egy pár gondja ebben a világban.
Ebben a világban, melyet pár ember, érdekcsoport irányít, akiket nem lehet felelősségre vonni, és végső soron az ő kezükben van az, hány boldog és hány boldogtalan lélek lesz.
Szebb jövőt mindenkinek.

Erkély, szomszéd, utca, kolléga, ismerős az utcán.

Alapvetően az ember szeret boldog lenni, boldogan szeretne élni, harmóniában és nem harmonikában. Megvan az igénye, amit leveszünk az információ áradatból, amely ránk zúdul, s persze a tanításból, a múltból, a szülői házból.
Na, ez a kombináció egyre többeknél érdekes helyzeteket hoz. Utcán nem magukra, hanem a küllemükre figyelő embereket. Úristen, ott az erkélyen valaki néz, hogyan lépjek, hogy mozduljak. A kolléga biztosan észreveszi, hogy valami más. Az ismerősöm, tutira levágta, hogy...

Nem természetes mozdulatok és viselkedés, megfelelni akarás. Rohamosan terjed, a művilág, amit sugároznak, itatnak az emberekbe. Felelj meg, látsz valakinek, felelj meg az elvárásoknak.

A szabályok, törvények, jogszabályok, és minden, amit az erkölcs megőrzésére teremtett az ember, hogy jobbá tegye a világot, vagyis élhetőbbé, ez mind-mind ellenkezőjére fordul lassan. Hiszen, ezek jobbító szándékkal születtek, de egy szűk réteg a saját malmára hajtva a vizet, olybá' tette ezt a kis világot, amely csak nehezen élhető - ha nem vesszük észre, mi folyik. És, 'és'- sel nem kezdünk mondatot -mondaná nyelvtan tanárom, Grétsy Úr- ... itt hosszú gondolkodás, hatásszünet.

Sziasztok!

Rövid, semmi irományos, de címlapra szeretném.
Ha még nem rendelkeztél az adód 1%- áról, és esetleg ötleted sincs, tudok adni egy számot, ahová én szántam.

Egyik ismerősöm -"barátom"- közlekedési balesetben elvesztette egyik lábát. Új műláb kéne neki, egy normálisra gyűjt, nem olcsó portéka.

A nevében megköszönöm, ha segítesz. A számot privát üzenetben kérjétek.

;)

Nem gondoltam volna, hogy a következő blogom is negatív lesz, de hát... az élet rossz lapokat osztott nekem úgy tűnik.

Mióta családfenntartó vagyok, megszoktam, hogy a gondok, a terhek feldolgozása rám vár. Mint egy ügyintéző valamelyik hivatalban, egy 'családfőre' úgy szignózza ki a levelet az élet, a főnök.
Nincs is ezzel gond. Elfogadom, hogy az élet nevű főnök egyre nehezebb, a kirótt levelek egyre sokasodnak, a fizetés viszont egyre kevesebb. Azt is elfogadom, hogy le kell mondani dolgokról, amiket szeretnék. Hogy a számítógépem nem bővíthetem, már igényem nincs rá.
Segítek mindig mindenkinek, így neveltek. Ismerősöknek, kollégáknak. Soha nem kérek semmit, de ha erőszakosan adnak, elfogadom. Spórolok is.

Muszáj spórolni. Volt egy titkos pénztárcám, amit rajtam kívül senki nem látott itthon. Raktam bele pénzt, a megspóroltat, amiből következő fizetésig éltünk volna, a gázdíj hátralékot kifizetni, és félrerakni a tűzifára, a csatorna cseréjére, és minden sok másra, amire nem lett volna elég.

"-Időutazás, fiam? Lehetetlen. Mert ehhez térutazónak is kéne lennünk."
Tudod, mekkora távolságot tesz meg a Föld a Nap körül? És a Nap a kis csillagrendszerünkben? A csillagrendszerünk a Galaxisban?
Tudjuk, mi az anyag, a tér, az idő? Sok sok számítás, fizika, kvantumfizika, a tudományok szerteágazó műfajai. Rengeteg bölcs, tudós elme, aki váltig állítja igazát. Mit lehet ezen csodálkozni.

Hétvége, ki-ki nyugalomba.
A Hegy. Igen, nagy betűvel, a Mura-Dráva összefolyásával egy vonalban, a lehető legmagasabban, kis arborétum. Rengeteget voltunk ott együtt, panelból kimenekülve a bagóért vett zöldbe, amit közös munkával, teremtőként változtattunk paradicsommá.
Az új otthonom. Nem tudom, mi ütött belém. Szüleim hosszú évek után immáron sokadszorra egyedül, és én is. Kiröppentem. Munkahely, külön lakás. A jó neveltetés áldásos hatása, hogy mégis megosztok Velük mindent, s talán Ők is velem. Nekem mégis mennem kell.
A nagybajomi pihenőnél mobil telefonálok. Apám veszi fel, és amikor kérdi merre vagyok, csodálkozik, hogy Szigetvárra tartok, kb. félúton.
Mi ütött belém? Magam sem tudom. Csak felkerekedtem. Eleresztettem egy hívást apai Nagyszüleimnek: megyek, indulok, ne készüljetek kajával, nem azért... csak mert mennem kell. Annyi nyarat töltöttem Náluk Barcson, annyira jó volt. Szeretem Őket, önzetlenül, Apám annyi erőt és bölcsességet ad, és Őt Ti teremtettétek.
Fasírozott, rizs, tört krumpli, rántott hús, pörkölt nokedlivel, savanyúk garmadája talál rám ültemben. Hát igen, ez az apai Nagyanyám. Mínusz 3 óra alatt képes lakodalmat kreálni, sikerül neki most is.
Jól elbeszélgetünk, fényképezőgép nálam, miért ne lőnék pár képet...

Jól érzem magam, meleg van, nem bánt senki. Olyan puhán fekszem, kellemesen szól a zene. Az ebéd illata mindent betölt. Fokhagyma? Szeretem, ahogy sercen a zsír a serpenyőben, pirul a hagyma, közben semmittevés, mégis kedves szavakat kapok. Szeretnek itt.
Szomjas vagyok, azt hiszem fel kell keljek, már gondoltak rám, a hűs tej ott vár rám, csak az enyém. Nem veszi el senki tőlem, itthon vagyok. Jól esik a hűsítő íz, megyek is vissza szenderegni. Kint hideg van, ablakon át simogatnak a napsugarak, picit nyitva van a szemem, igazi pihenés ez, a mindennapi fáradalmak után, ám átaludni az illatokat, a hangokat nagy vétek lenne. Járnak a füleim, próbálom befogadni mind azt a jóságot ami körbevesz, mégis érzem éberségem alábbhagy.
Tavasz van, lágy meleg váltja fel a zord téli mínuszokat, az udvaron szemlélődöm körbe-körbe, megyek csak megyek, csodálom a madarakat, de jó lenne egyet a markomban tartani, igazán magaménak érezni. Fára mászok, lazán veszem a métereket, nekem minden ág kézre áll, testhezálló feladat.
Nem értem, mi van, nincs itt semmi ág balra, mégis valami szurkálja az oldalamat, aúúúú!
-Jó reggelt, menjünk ki, gyere! Menni kell, nem aludhatsz idebent örökké.
Na tessék, pedig annyira jó volt... és már kint is vagyok.
Záródó ajtó, kattanó zár. Hú, nagyon jó.
Ez mekkora kiszúrás, szerintem mégsem szeretnek... vagy nem tudom. Most miért? Lekapcsolják a lámpát, sötétség. Fázom. Menjünk, nézzünk körül.
Hehe, derengés..., futás, itt itt világos van! Ez mi? Semmi jó szaga nincs, ez szokott olyan hülyén brummogni. Mit keres itt? Néma csend, csak a világos, ez mégsem olyan, mert senki nincs aki szeressen. Számít? Lépek.
Sötét van, hideg. Csend... aztán kutyaugatás. Kerítés. Nem akadály. Áááááá! Ez fájt! Nagyon fáj a bal kezem. Vérzik. Nem igaz, ilyen nincsen. Mikor lesz már holnap?
Haladok tovább, szántóföld, semmi izgalmas, hideg van. Fagyos minden. Megyek tovább, muszáj, nagyon hideg van. Újabb kerítés, udvar.
De nem! Hangot hallok abból az irányból, ahonnan elindultam! Messze van. Rohanás, menekvés! Udvarról ki, kerítésen át, mégiscsak szeretnek? A szántóföldnek vége, már nem fázom, de a kezem nagyon fáj... megint egy kerítés.
Sötétség lett.
Nem baj, átmászom, itt volt valami, valami... félek. Fáj.
Itt vagyok, sötét és hideg, de puha. Nem messze a segítség.
Fáj. Hideg van. Aludnom kell, nem bírom.

Mindenszentek. A holtak napjának elője, a megemlékezésé. Ilyenkor megtelik a temető élőkkel, az év java részében csöndes, nyugodt hely egyszerre benépesül. Rengeteg ember, egy színházi előadáshoz hasonló nyugodtsággal, csendben, csak a léptek nesze hallatszik, gyufák sercennek, öngyújtók lángja lobban. Balról a gyertyák fényáradatának áhitatos sugarát megtöri egy gyermek sírása, majd az anya nyugtató szava. A közelben valamelyest mindenki felszabadul, fészkelődik az erőltetett nyugalomból, felszabadulva pár pillanatra.

Mi, a maradék család egy temetőbe megyünk egyetlen sírhoz... és ott emlékezünk meg mindenkiről, de igazán én ott nem tudok, mert feszengek.

Ez a temetőzés arról szól, hogy kell koszorút vinni a sírra, mert mit szólnak a rokonok, meg jól tele kell aggatni gyertyával, mécsessel, nem ám megszólnak. Konszolidáltnak kell lenni,... s a gyermek felsír, akkor enged egy picit a szorítás.

Szegény Apukámmal ezen mindig jót poénkodtunk, amelyik sírhoz megyünk, ott a halála előtti éven, az utolsó Mindenszenteken amit megélt, majdnem fulladtunk a röhögéstől. De csak konszolidáltan, mert mit szólnak. Nem, nem volt érzéketlen bunkó, és én sem vagyok.

Emlékek, amik egy zeneszám alatt jönnek, és kavarognak, a gondolatok utána...
Kora kamaszkorom óta úgy voltam, hogy egy-egy sokat hallgatott zene után pár hónappal, ha azt meghallottam, előjöttek érzések, gondolatok. Mi volt akkor, hogy éreztem magam?
Pár éve egyszerre eljött az idő, amikor olyan zene szólt hozzám, ami nem pár hónapos emlékeket idézett fel, hanem több éveseket.
Sok éve gondolkodó, mérlegelő ember?
Ez természetes lett.
Három éve fősulin, konzultáció szünetében kint ültem a kocsimban félig kilógva, szívtam a cigarettát, és néztem a naplementét. Nightwish - Once, új album, egy rendkívül érzelmes dal. Kijött a könnyem. Eljött egy új idő, a szívem igazán tele volt érzelemmel, tele problémával... munka, szerelem, felelősség... vagyis akkor úgy hittem.

Most a Belmondo-féle "A Profi" c. film főcímdalát hallottam meg. Eszembe jutott sok minden, az elmúlt két és fél év. Az előző mondat,... először négy és fél évet írtam, aztán levittem háromra. Tisztára, mint bíróságon, sokadfokon, alkuszunk az ördöggel.