Érdekes egy privát üzenet, pláne annak fényében, hogy az elmúlt hónapokban nem is fórumoztam munka miatt - pláne nem hasonló témában0

Ráadásul egy jó régi tagtól. Feltörték? Spam? Jelentsem valahol?

.

A galambokat senki sem szereti, mert baromi igénytelen madarak, sok van belőlük, szemtelenek és a kocsitulajok se szívesen távolítják el a járgányukról az ürüléküket. Én semlegesen állok hozzájuk, sőt, neveltem is galambot hat éves koromban (egy tojó az erkélyen rakott fészket, aranyos kis csúf fiókái lettek). Sosem jutott eszembe elhesegetni, seprűvel kergetni vagy felrúgni őket - igaz, némelyik nagyon vonzza a cipőt, de nem fogok csak emiatt kitérni, tanulják meg, hogy nagyobb és nehezebb vagyok (nem, nem léptem még rá galambra).

Siettem most este, aztán félreugrottam a lépcsőháznál, mert ott gubbasztott a lépcső alján, a sarokban. Kicsit közelebb hajolok, rászolok, hogy "He, te galamb, elég rossz helyen vagy". Picit noszogattam pár legyintéssel, de csak épp kidugta a fejét a tollai közül. Ez beteg, nincs már neki sok hátra. Ettől függetlenül rosszabb helyet nem is választhatott volna, csak a mi emeletünkön van négy kutya meg ki tudja mennyi macska a környéken. Fogtam a holmim, közben azon gondolkotam, hogy mihez kezdjek vele - sosem léptem rá semmilyen állatra, de biztos nem lehet kellemes, ha galamb lennék, nem is választanám halálnak, hogy széttépjenek. Mire leértem, már nem a sarokban gubbasztott, hanem egy méterrel arrébb hasalt, remegő szárnyakkal. Valaki (véletlen?) bele is rúgott.

Üdv nép

Mivel anyám elkezdte letenni a jogsit (úgy néz ki, hogy eddig sikerrel), beütött belém is, hogy le kéne tenni. "Fiatalabbként" nem igazán izgatott a jogsi megléte, de most jobb lenne, ha lenne.

Anyám jogsija 220.000Ft-ba fog kerülni, itt Budapesten. Én csak pislogtam, picit sokallom az árát. Valószínűleg intenzív képzésben tolja, mert hetente többször is vezet.

Tehát én is szeretnék nekiugrani a jogsinak, csak pár dologgal nem vagyok tisztában:
- mennyi idő is nagyjából
- hol érdemes / hol a legolcsóbb - a lényeg az, hogy ne 220.000Ft legyen

Eddig csak a Csigavért néztem, ott gyors fejszámolás után 138.480Ft jött ki - persze ez tipikusan a legoptimálisabb átmegyek-elsőként-mindenen meg nem-kell-pótóra és akciós-időközben-vannak-az-órák (munkaidőben, nem utána vagy előtte és nem hétvégén) forgatókönyv alapján. Nem intenzíven. Az plusz 32.400Ft, azaz 170.880Ft lenne. Továbbá van valami e-learning anyag (elvileg opcionális, 10.000Ft), de feleslegesnek tartom, most ugrottam neki zéró tudással az online tesztes dolognak, ami első nekifutásra hetvenakármennyi százalék lett. Anyám meg már bespájzolt a könyvekből és ügyesen csinált képernyőmentéseket az online tananyagról.

Olimpiát buktatnának az álcivilekkel címmel ír a kormányközeli lap [Magyar Idők] a Momentum Mozgalom (MoMo) tegnap kezdődött népszavazási kezdeményezéséről. A lap ezt a kijelentést arra alapozza, hogy a szervezet mögött szerintük Szabó Pál, a Gyurcsány-kormány volt minisztere és Haris György egykori SZDSZ-es politikus-vállalkozó áll, valamint a felesége, Haris Éva, akit a lap az ügy kulcsfigurájának tart.

A lap az álcivilség jelének tartja azt, hogy a baloldali, liberális ellenzéki pártok és vezetőik mind támogatják a MoMo kezdeményezését. A Miniszterelnökséget vezető Lázár János a tegnapi kormányinfón közölte, hogy a kormány megvárja, hogy összejön-e a MoMo-nak a 138 ezer aláírás, de nem zárható ki, hogy maga írjon ki népszavazást.

A cikkre a MoMo közleményben reagált. Eszerint a kormánypárt valós veszélyt érez, ezért közöl álhíreket a médiája (csütörtökön a Pesti Srácok írt ugyanerről). A Magyar Idők lejárató címlapját sikernek tekintik: annak jelének, hogy a hatalom fél attól, hogy "valaki végre tényleg meghallgatja az embereket, és saját gazdagodása helyett az ország valódi problémáival foglalkozik".

A bejegyzésben helyenként cenzúrázatlan tartalom fog közlésre kerülni, akinek a káromkodások sértik az értékrendjüket, ugorják át a bejegyzést. Köszönöm.

Immáron öt éve dolgozom a vendéglátásban, büszke voltam arra, hogy ezen időszak alatt nem volt kasszahiányom (elszámítva egy esettől, kiapróztak euróban, amikor csak papírpénzt lehetett volna elfogadni, 680Ft-nyi érme még mindig megvan), nem volt rám vendégpanasz, és nem csináltam semmilyen anyagi vagy elemi kárt. Mindenkit úgy szolgáltam ki, ahogy azt én is elvártam volna, kollégák meg is jegyezték az elején viccesen, hogy minek magázom le még a 25 éves nőt is.

Ez a nyár nem vonul be a legjobbak közé. Egy hónapja volt egy komolyabb munkahelyi balesetem, aminek fejsérülés és két hét kényszerpihenő lett az eredménye, a felépülés ideje alatt pedig fájdalmasan ismerkedtem meg egy kézi ütvefúróval, amit a jobb kezem kb. összes ízülete megsínylett. Egy hétig egy pohár vizet nem bírtam megemelni, de a telefonálás is átment egy negyedmilliós játszmába. Mivel diák vagyok, így papíron se betegszabadság, se táppénz, így muszáj voltam dolgozni. A munkahelyi baleset terén, mivel önhibámon kívül történt, a Managerek és az étteremvezetők is jól tudták, hogy ha széttárják a kezüket, hogy "bocs, diák vagy", akkor én is széttártam volna a kezem, megköszönve a lehetőséget, hogy itt dolgozhattam - ennek eredményeképp a központban pár papírt megmozgatva, jegyzőkönyvek sorait felvéve, kicsit simliskedve, de megkaptam 9 nap bért 100%-os táppénzben. Legalább jobban alhattam.

Biztos sokan hallotok rémtörténeteket a magyar egészségügyről. Sokan szerencsére nem jutnak el addig, hogy belülről is alkalmuk legyen megtapasztalni. Az orvosok túl vannak terhelve, a vakolat omlik és a csempék is válnak le, a mosdó meg kritikán aluli - példának okáért az OBSI-ben két vécécsészéből kettőbe nem találtak bele a betegek, a harmadik meg inkább a piszoárba szart.

Mikor bekerültem a műtőbe, az asszisztens készségesen beszélt velem, érdekelte, hogy miért kell összevarni a fejem. Munkahelyi baleset, a konkurencia a hibás. Doki érkezte után felmérte a terepet, öt percig tartott elhelyezni azt a három öltést, de már a huszadik óráját tolta (picit kényelmetlenül is éreztem magam).

Eddig még azt mondanám, hogy happy end, de ugye tíz napot itthon töltök, hivatalos voltam sebellenőrzésre és kötéscserére is - átirányítottak a kerületemben sebészetre (Szent Kristóf). Kinézetre is modernebb hely, WC is kultúrált, de itt megtapasztalja az ember, hogy semmibe veszik, ha nem képes felmutatni lakcímkártyát. A hatvanas éveiben járó sebésznek ugyanis ez volt a legnagyobb gondja, hogy nekem olyan nincs, el se akart látni. Egy költői kérdést tettem fel neki, minek következtében elvégezte azt a baromi megterhelő, alig két perces folyamatot (ellenőrizte a sebet -> semmi baja nem volt, utána meg húzott a fejemre egy új hálót): "Doktor úr, ha valaki feljön vidékről és a fejére esik egy villamos, akkor hazaküldi, hogy ott majd rendberakják?"

Idejét nem tudom, hogy mióta ülünk ebben a tárgyalóteremben. A hatalmas ablakokon át beszűrődő lemenő nap meleg fénye erős kontrasztban áll a teremben uralkodó fagyos hangulattal. A főügyész már nem kérdezett többet, mindkét ügyvéd már elfoglalta ülőhelyét és a papírmunkáikkal törődtek. Az esküdtszék is meghozta már döntését és továbbították a bíró felé, aki tartott egy apró szünetet, hogy meg tudják emészteni az elhangzottakat. A kínzó csönd csak fokozta a teremben a feszültséget, engem is folytogatott az ideg. Gondolatok cikáztak a fejemben, amiket magam se tudtam értelmezni, nehezen vettem a levegőt és éreztem a pulzusom az ereimben. Végre felálltak mind az esküdtek, mind az ügyészség, mind a bíró és elkezdték újraolvasni a vádiratot. Becsuktam a szemem, a szavaknak csak a töredéke jutott el hozzám, de felesleges is lett volna szemernyi figyelmet is odafordítamon. Ugyan azt mondják el újra meg újra, minden egyes tárgyaláson, minden egyes héten, teljesen feleslegesen. Bár személyesen csak erre, a legvégső tárgyalásra jöttem el.
- A vád harminncét kiskorú gyermek és három tanár kegyetlen és előre eltervezett meggyilkolása.
Mikor a bíró éles hangja ehhez a részhez ért, a terem egy fokkal felélénkült. Elfojtott szitokszavak, káromlások, zokogások moraja csatlakozott a bíró bezédéhez. Tekintetem automatikusan a vádlottra szegeződött, aki lehajtott fejjel tűrte a tömeget. Távolról, mintha zokogott volna, de én láttam a kaján vigyort az undorító képén: kuncogott. Muszáj voltam a kezem ökölbe szorítani és fegyelmezni magam. Igyekeztem figyelmem inkább a tárgyaláson megjelentekre fordítani. Rengeteg arcot, amit innen ki tudtam venni, hasonló érzelmekkel küszködöt, mint én. Az esküdtek többségéről sugárzott a gyűlölet, az áldozatok hozzátartozóik leginkább könnyeikkel küszködtek, egyedül a bíró igyekezett nem mutatni semmilyen érzelmet sem, miközben olvasta tovább a kegyetlenségek sorozatát.
- Több áldozatnál nemi erőszak nyomait is kimutatták a boncolás során.
Köpni tudtam volna, de nem engedhetek meg magamnak efféle világi érzelmi kinyilvánításokat. Olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy éreztem, ahogy körmeim majdnem átszakítják a bőrömet. Efféle eset hallatlan ebben az országban. Nem készült írásos emlék olyan esetről, ahol akárki is megölt volna ekkora kegyetlenséggel ennyi embert. A törvényeink nem terjednek ki ilyen extrém esetekre, nyugati hatásra pedig halálbün tetést sem szabhatunk ki, vagy negyven éve. Na nem mintha eddig szükség is lett volna erre. Szinte mindenkinek megadatik itt a jólét, a bűnözés mértéke is rendkívül alacsony, emberölés is ritkaságszámba ment már jó ideje.
- Az esküdtszék döntése alapján a bíróság a vádlottat bűnösnek minősíti és életfogytiglan fegyházbüntetésre ítéli.
A következő pillanatban nem hittem a fülemnek. Nevetést hallottam. Attól a hangtól, amit már az első alkalommal megjegyeztem egy életre, mikor először meghallottam. Felemeltem a fejem és a bűnös a székében hátradőlve, kóros tekintetét az egybegyülteken tartva. Többet fel is álltak a helyükön és a pokolra kívánták a rohadékot.
Betelt a pohár. Felálltam én is, figyelmen kívül hagyva kísérőim megrökönyödését, szavaik elúsztak a fülem mellett és csak egy cél lebegett előttem. A bíró közben csendre intette a termet, majd folytatta a mondandóit. Mikor felléptem a kulpitusra, elhalgatott ő is és az egész terem is. Minden szem rám szegeződött, még az a pár is, amit legszívesebben kiszúrtam volna. Félúton elszállt belőlem a bátorság, de a termen végigtekintve sikerült újra erőt vennem magamon, majd egy mély levegőt vettem.
- Tisztelt bíróság, egybegyűltek, barátaim. A mai napon ítélet született egy olyan ügyben, amely nemcsak kicsiny országunkat, hanem szoszédainkat, sőt talán az egész világot megrázta. Történelmünk során nem volt precedens hasonló esetre, de talán a Földön nem lehetne ehhez hasonlót felmutatni. - idegességemben nem bírtam egy helyben állni, apró köröket tettem a tömör parkettán, míg beszéltem – Igazságot követeltünk, ami sajnos nem adathatik meg.
Tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, míg a világom legaljasabb személye felé fordítottam fejem és tekintetünk összeakadt. Két üres szempárt találtam csak, melyek semmiféle érzelmet nem közöltek. Nem úgy, mint az arca, amiről nem lehetett letörölni a mosolyt.
- Ilyen esetet ugyanis alkotmányunknak köszönhetően nem bírálhatunk el igazságosan. Egykoron büszkén nyitottunk a nyugatra, a tárt karokért cserébe pedig engedtünk olyan nyomásoknak, melyek apró, akkor nem észrevehető reformokat vártak el tőlünk. Eltörötük a halálbüntetést is. - Lépteim tempóján lassítottam és kezdtem irányt venni a kulpitus szélén álló őrök felé. - Kérdem én, barátaim, érdemelne-e bárki kegyelmet az, aki ekkora istentelenséget követett el? Mit érdemelne az, aki kioltott harmincöt életet, köztük gyermekekét, akik nemzetünk következő generációjának részesei voltak?
- Nem halt egyikőjük sem gyors halált. Boncolások során kimutatták, hogy talán egy páran haltak meg azonal. Szenvedtek, azok minél többet, akik az egy hét alatt tovább maradtak életben. Többeket megkínzott, vert, fiatal lányokat erőszakolt meg ez, aki itt ül közöttünk! - a tömegben többen sírva is fakadtak, én már megállapodtam, karnyújtásnyira tőlem az őrökkel – Tehetetlenek vagyunk. Törvénykezésünk nem terjed ki efféle bűnökre... Az ilyenek rakjunk minden egyes nap főtt ételt az orra elé, biztoítsunk tetőt meg meleg vizet, valamint az élelmesebbek toljanak elé egy gépet, amin megírhat egy könyvet? Dehogy... - ránéztem ekkor a bűnösre – tudod mit tudok számodra csak mondani?
Hirtelen cselekedtem. Az őr oldalára nyúltam, hogy elvegyem tőle a fegyverét. Gyorsan reagált és megállított volna, de tekintetünk összeakadt és megfagyott a vér az ereiben. Tudta, hogy nem érdemes megállítania. Egy pillanat alatt játszódott mindez le, ki is biztosítottam a fegyvert és már a célpontra szegeztem.
- Tűnj a pokolba!
A beszédem övezte csendet fájdalmasan törte meg a fülsiketítő dörrenés. Többen fel is sikoltottak, ahogy a bűnös golyóval a fejében vetődött hátra, majd terült el a földön. Senki sem tudta helyén kezelni a helyzetet, de félfüllel hallottam, ahogy az egyik idősebb őr a fiatalabbikra rivall: “megvesztél, fegyvert fognál a koronahercegre?!”
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is fegyvert fogok szegezni egy emberre. A jobbom még mindig remeg, mind a pisztoly hátrarúgásától, de még inkább az indulattól, amit ez a pokolravaló senkiházi szított bennem. Nem is volt ember az ilyen. Mellkasom majd széttrobban, a levegőt is nehezen veszem. Lassan leeresztettem a fegyvert, majd megfordultam és visszaadtam a tulajdonosának, akiben talán ez nem is tudatosult – nem hibáztatom. Kihúztam magam, majd egy mély lélegzetvétel után tekintetem a pódium felé emeltem és megszólaltam.
- A holnapi napon a Parlament sürgősségi ülést fog tartani. Számítok az önök megjelenésére is - ezzel megfordultam és megindultam a kijárat felé. Jártamban szemek százait éreztem ismét hátamon, akkora csend volt a megrökönyödött tömeg között, hogy egymás szívverését is figyelhették volna. Még hallottam, miként hármat koppant a kalapács a bírói asztalon és bejelentette a főbíró a tárgyalás bizonytalan idejű berekesztését. Abban a pillanatban, mintha egy bomba robbant volna a teremben, a riporterek százai keltek ki magukból, egymást túlkiabálva, válaszokat várva az ügyészségtől, vagy bárkitől, aki egyáltalán tudna a teremben történtekre nyilatkozni. Fenébe is, megcsináltam. Még mindig remeg a kezem, de tudom, hogy helyesen cselekedtem és ezzel talán elindítottam egy olyan folyamatot, ami csak az ország javára válhat majd.

Hülyék mindenhol vannak. A legfájdalmasabb, mikor minket találnak meg. Ha valaki el akar adni valamit, akkor nagy eséllyel vonzani fogja őket: le kell írni mindig ugyan azt, eldarálni a feltételeket (az teljesen mindegy, hogy az már le van írva az apróban, olvasni nem tudnak), ha meg valami hiba van a mátrixban (nem adod el utánvételben, nem engedsz a feléből az árnak, sokadik a sorban és megkéred, hogy várjon már, akkor el leszel küldve melegebb éghajlatra. Én egy FM1 konfigurációt akartam eladni (btw sikerült), de sokszor már a fejemet fogtam:

- megveszi, ha a Jófogáson bonyolítjuk le az adásvételit (kösz, nem)
- megveszi, de csak utánvétellel (kösz, nem)
- ír, hogy megveszi, mond egy dátumot, kér azért HDSentinel és AIDA shotot (eddig jó), majd az átvétel előtt közli 12 órával, hogy inkább otthon marad a meleg miatt
- alkud egy keveset (belefér), egyeztet, számom is elkéri, mér jegelném a hirdetést, de közli velem, hogy mégsem kell egyéb okok miatt (kutya temetésére kell a pénz, asszony lepadkázta a jobb hátsót, elvitte a fél házat a TEK, talált jobbat, keresztfiának jobb gép kell, stb.)
- jön, alkuszik, belenyugszik, hogy nem engedek többet, közli, hogy X napon belül jelentkezik, majd ez elmarad. Oké, elkönyveled, hogy nem kell neki. Eladod a terméket közben, majd egy hét múlva jelentkezik, hogy akkor átvenné. Anyád. De még neki áll feljebb.

Igénybe venném a segítségeteket. Budapesten ajánljatok kérlek egy jó cukrászdát vagy teázót. A cél nem az ottani finom készlet hazavitele, hanem minél jobb időtöltés helyben. Tehát könnyen megközelíthető, kultúrált helyen kéne legyen egy hangulatos cukrászda, ahol finom és esetleg érdekes süteményeket lehet fogyasztani kávé vagy tea társaságában :)

Jelige: nőügy :B

Történt egy ideje, hogy letört az egyik fogam (meg nem mondom nektek szaknyelven, hogy melyik, de bal felső első nagyörlő) - ez ugye sajnálatos, de ezt is az iskolai fogászatnak köszönhetem. Ugye minden évben viszik el az osztályokat fogászatra, ahol ha van valami, kezelik. Hát velem nem ez történt. Tudtam, hogy van lyukas fogam, de az ottani diplomás csak megdícsérte a fogsorom és köszönt is el. Aztán egy ideje történt, hogy ráharaptam a villára és csak egy reccsenést hallottam. Nagyon jó - gyakorlatilag összeomlott, annyira lyukas volt, hogy már az idegek is elhaltak benne, nem is fájt. Egyetem és munka mellett pedig sajnos nem tudtam különösebb figyelmet fordítani, a legnagyobb gondom nem is az volt, hogy fáj vagy valami, hanem szimplán kellemetlen volt, szájhigiéniai téren. Tehát nem mertem azóta senkit sem igazán megcsókolni istenigazából, mert nem tudtam, hogy épp miképp fest belül a helyzet és egy iylen letört fog esetén valószínűleg kevés a napi 2 fogmosás.

Felkerekedtem és elmentem a helyi SZTK-ba, ahol egy óra után sorra is kerültem. Kint ugye ki van írva, hogy TAJ és lakcímkártya vagy személyi igazolvány szükséges. Asszisztensnek oda is adom, mondja, hogy lakcímet szeretne. Tudhattam volna, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű, családi okok miatt anno 200 kilométerrel arrébb kellett költözni és csak az egyetem miatt jutottam vissza a fővárosba. Doki leültet, megkérdezte, hogy mi a panaszom és gyorsan fel is vázoltam. Megnézi a fogam, meg még pár másikat is.
- Kár ezért a fogért, jó fogai vannak.
Még egy kicsit matat a számban a kis tükörizével, majd folytatja.
- Maga járt már nálam.
Való igaz, egyszer már tiszteletem tettem itt, mert gyerekkoromban történt, hogy a két elülső felső tetszőfogamból siekrült letörni egy-egy apró darabot -imádtak érte cikizni- és eddig egy fogorvos se tudta rendesen megcsinálni. Kitömik valami anyaggal (csak fogcementnek hívom), lecsiszolják és kész. Csak az itteni doki tudott maradandót alkotni, azaz ami nem esett le vagy nem jött szét pár hónap után.
Minden esetre elismerésem a dokinak, hogy így képes fejben tartani fogai alapján a klienseket.