...szóval régebben írtam, hogy zenéltem. Már szögre akasztottam a dobverőket, a fizika törvényeinek fittyet hányva de sok sok évvel ezelőtt még javában összejártunk a régi barátokkal próbálni, hülyülni meg minden.

Úgy indult az egész a 90-es évek közepén, hogy Joe haverommal egy utcában laktunk gimisként és folyton átmászkáltunk egymáshoz zenélgetni. Neki volt egy akusztikus gitárja, én meg egy cipősdobozon doboltam, amiben csörögtek ilyen kis fesékes tégelyek meg ecsetek, szóval megvolt a plusz effekt is. Később beszereztem egy kis bongót, ne legyek már olyan topis. Saját szerzeményeket próbálgattunk, általában rögtönzött szövegekkel. Később csatlakozott a zenekarhoz pár haver és együtt zenélgettünk szinte minden hétvégén.
Volt így egy gitáros/énekes, egy dorombos/vokalista/zörgős, egy ritmusérzék nélküli csörgődobos/zajkeltő, egy bongós/ritmusszekciós (én) és egy alkalmi énekes/zajonc, aki sajnos hamar kiszállt, vagy csak a háttérben hallgatta ha zenélünk, de nem vett részt. A zenéléshez minden a szobában talált dolgot felhasználtunk. Volt ott kis fém tányér, fenyőmagok fémdobozban, félbevágott kókuszhéj, tejeskanna, csörgődob, műanyag vizesfakon, megszáradt mákgubó. A lényeg, hogy a ritmushangszerek mindig többen voltak, mint akik dallamot játszanak. Volt egy elhangolódott citera és egy olcsó vásári szintetizátor is. Érdekes hangzást tudtunk előhozni az akusztikus gitár, citera (mint ritmushangszer), fémdobozban rázott fenyőmagok, bongo hangszerelésből. Stílustól függetlenül általában dorombszólóval.

....szóval aki dolgozott már nagy open officeban, az megtapasztalta, hogy az irodai hűmérséklet soha sem jó mindenkiek.

Első ilyen helyen állandóan ment a harc. Egyik kollegina, aki nyáron is képes volt pulóverben jönni (nemcsak a légkondiban ült pulcsiban, abban jött dolgozni a kinti 35 fokban) folyton lekapcsolta a légkondit. Nem lejjebb vette, nem kérdezte meg, kikapcsolta. Aztán mikor már az iroda 80%-a majd megfulladt, meg mindenkiről folyt az izzadtság, akkor ment oda valaki ellenőrizni, aztán hangos kvaanyázások közepette visszakapcsolta. Kolléganő persze hamarosan megint arra járt aztán kezdődött az egész elölről.
Csak azt nem értem, hogy ezek hogy nem látják, hogy csak ők fáznak és mindenki más, nagy open office esetén vagy 40 ember, meg szanaszét izzadja az ingét.

Második helyen szerencsére nem volt ilyen probléma, itt viszont trehányak voltak a karbantartók a szellőzők tisztításával és ezért kaptam egy olyan hangelmenős, fulladva köhögős torokgyulladást, hogy azt hittem a mentő visz el. (Ez valahogy eddig minden helyen előjött egyszer. Nemrég új irodában kezdtem, még várom a hatást.)
Ugyanitt egy felújítás alkalmával sikerült valahogy belevezetni a szennyvizet a szellőzőrendszerbe és napokig ültünk a pöcegödörszagban, mire kitisztították.

Szóval meséltem, hogy a kábeltévé után inkább unalmas, multis munkát kerestem. Habár közel nem olyan kalandos, mint a korábbiak, itt is előfordulnak érdekességek.

Mikor a kábeltévétől eljöttem, július közepén, a szerződésem még másfél hónapig érvényes volt a munkaerőkölcsönzőnél. 3 hét után viszont már felvettek az első multis helyre, szóval abban az évben az augusztus úgy alakult, hogy kilencedikétől járt a multis fizetés, de aug 30-ig még élt a másik szerződés, szóval szeptember 5-én kaptam 2 fizetést.
Épp ekkor osztottak be az első éjszakás hetembe. Nem volt vészes, a szállodábn meg a kábeltévénél is éjszakáztam. Éjszaka csak ketten voltunk az irodában, ment a meló, kezeltük a beérkező dolgokat Ferivel.

Feri a világ leglazább kollégája volt. Mind hozzáállásban, mind testalkatban. Az a fajta ember, aki úgy jár, mint egy marionettbáb. A székét is a legalacsonyabb állásba állította, a háttámlát maximálisan hátradöntve majd félig ülve, félig fekve a széken az így állmagasségban lévő asztalra nyújtotta a két karját. Így fogta az egeret és a billentyűzetet.
Na a lényeg, hogy volt 3 ajtóval arrébb egy másik iroda, ahol az IT-sek voltak. Ezek az emberek olyan mennyiséget képesek voltak megenni, hogy mi csak hüledeztünk. Én sem voltam semmi (ma sem vagyok egy Nádszál Nándi) de ez rettenet volt. Általában fejenként két 50 centis pizzát rendeltek.
Valamelyik műszakban épp Ferivel meg Zotyával voltam együtt. Na megjött a rendelt kaja, Feri kimegy, megmelegíti, kirakja az asztalra és rátesz egy cetlit, hogy "Don't taccs" Bejött szólni nekünk, hogy menjünk ki a konyhába kajálni. Mire kiértünk Feri kajásdoboza üres volt, a cetlire meg a vicces kedvű tolvaj ráírta, hogy "Too late" A kajalopás amúgy rendszeres volt. Az anyum-féle rántott csirke+zöldséges rizs kombót úgy találtam egyszer, hogy a rizsbe jól láthatóan belekanalazott valaki. Hát így már nem volt gusztusom megenni és fájó szívvel dobtam ki.
Rendszeresen rendeltünk a Theo Papa étteremből. Olvastam pár éve, hogy súlyos kihágások miatt bezáratta az ÁNTSZ. Hát úgy tűnik szerencsénk volt, még mindannyian élünk Na a lényeg, hogy már aranykártyás tagként (bizonyos mennyiségű rendelés után kaptunk egy kis kártyát és a kártyaszám megadásával plusz kedvezményeket kaptunk) szinte minden nap onnan rendeltünk. Egyik akciójukban ha 5000 FT felett rendelsz kapsz 2 desszertet ingyen. Na összedobtuk hárman ki mit kér, 3 pizza, 3 adag palacsinta az 5500, na akkor kérünk még 2 adag palacsintát. Az egy jó hangulatú éjszakai műszak volt.

...szóval pár érdekes sztori kimaradt a sorozatból, ami utólag jutott eszembe. Mindenféle összefüggés nélkül íme a rendezői kommentár és az előzetesek közé beszúrt menüpont:

Az első szállodai melóm alatt, még a strandos szálloda előtt kicsivel. Ebben a nagyobb, kicsit előkelőbb szállodában még az idegenforgalmi tanulmányaim közben dolgoztam, mindössze 2 hónapot, decemberben és januárban. Épp éjszakai műszakban voltam, vendég nem nagyon volt, szóval ráértem ücsörögni a pult mögött. Egyszercsak betoppan az egyik vendég, egy 30-as angol nő. Kicsit kapatosan odalibbent a pulthoz és a kulcsát kérte. Néztem a polcon, de nem láttam.
-A kulcs nincs a helyén, nem lehet hogy a szobatársa már felvitte?
-Nem, egyedül vagyok a szobában.
Nabasszus, most mi legyen. Kezdtem kicsit félni, mert derengett, hogy mintha egy másik vendég kérte volna ezt a kulcsot kb fél órával ezelőtt, de reménykedtem, hogy rosszul emlékszem. A biztonság kedvéért felhívtam a főnököt, hogy mi ilyenkor a teendő. Megnyugtatott, hogy minden szobához van pótkulcs ilyen esetre az irodában. Adjam oda a vendégnek, de kössem a lelkére, hogy reggel adja le a recepción (különben ami a szobában van azt meg köszöm szépen)
Megkerestem a kulcsot és felkísértem a nőt a szobához a biztonság kedvéért. Hátha valaki tényleg bement a másik kulccsal. Ahogy benyitottam, bent a kis rendetlenségen kívül semmi különös nem volt. Nagy kő esett le a szívemről. Akkor biztosan csak elvesztette a kulcsot. Majd csináltatunk másikat. A nő bejön mellettem, majd közel hajol hozzám és a vállam felett átnyúlva sokat sejttetően becsukja az ajtót. Na itt kerekedett el a szemem, mint két parabola antenna. Leült az ágyra, lerúgta a csizmáját, közben engem bámult. Én teljesen ledermedve álltam az ajtóban, hogy akkor itt most mi lesz. Kigombolta a kabátját, ledobta a székre, kibontotta a haját és esküszöm lassított felvételem megrázta, mint a filmekben. Elkezdte gombolni a blúzát, majd megáll, rámnéz, elmosolyodik és búgó hangon annyit mond:
-Thanks, goodnight.
Elköszöntem, majd lebaktattam a recepcióra, lerogytam a kanapéra és próbáltam összerakni, hogy akkor ez most mi volt. Mai napig nem értem.

...szóval a gólyatáboros csajjal való szakítás előtt egy nappal a szokásos baráti társasággal (Julio, Baltazár meg a többiek) az egyik törzshelyen ültünk. Felfigyeltem a szomszéd asztalnál ülő társaságra. Csupa lány, köztük az egyik nagyon errefelé nézegetett. Átültem, beszélgetni kezdtünk majd haza is kísértem.
Az rossz volt, hogy én Budapesten dolgoztam ő meg szülővárosomban, szóval csak hétvégente találkoztunk, de megoldottuk. Kb 3 hét járás után egyszer telefonon beszéltünk és folyton kérdezgette, hogy érzek-e valamit iránta. Hát nem nagyon tudtam mit válaszolni, mondom ennyi idő még kevés, hogy bármi komoly legyen. Aztán miután egész héten kérdezgette én végül mondtam, hát mondhatjuk, hogy igen. Erre annyit mondott, hogy akkor hétvégén lesz valami amit mondani akar.
-Jó vagy rossz? - kérdeztem
-Hát, nem tudom, majd eldöntöd.
Na mondom kösz. A hétvégét azzal kezdte, hogy hát a hír az, hogy kedvel, mint embert, de nem úgy, mint én őt (Baszki, te kényszerítettél ki belőlem egy ilyen választ mert nem hagytál békén vele - gondoltam) és akkor szakítsunk. Csodálatos.
-És ez szerinted nem egyértelműen rossz hír? - kérdeztem
-Hát nem tudtam örülsz-e majd neki.
-Nem örülök.
-Jó, azt látom. De most haragszol rám?
-Igen - mondtam kurtán, majd sarkon fordultam és otthagytam duzzogni.

...szóval csendben telt a hétfő éjszaka. Leszámítva a másik szobából a folyosó másik végére költöztetett nénit, aki még mindig a "Nővér! NŐVÉRKE! NŐŐŐŐVÉÉÉRKE!!!" műsorral szórakoztatta a jelenlévőket. A szomszéd szoba ajtajára kitettek egy feliratot: Elkülönítő. Na mondom ez jó lesz, mert a szobába bemenni nem szabad, de a wc/fürdőszoba az közös. A szomszéd szoba lakói a következő pár napban ebből csak a wc funkciót használják a bezárt ajtón kiszűrődő, napról napra penetránsabb csípős hónaljszagból ítélve.
Keddre két vizsgálatot írt elő a doki, hasi ultrahangot és mellkasröntgent. Reggel ráadásul kaptam egy 24 órán át rajtam lévő vérnyomásmérőt is, csak hogy érezzem, hogy áramlik a csí. Átcsoszogtam a vizsgálatokra, köntösben, papucsban, mint egy jó páciens. Kivártam a soromat, majd kicsit bátortalanul feküdtem a vizsgálóasztalra. A monitornál egy fiatalabb doktornő ült, az asszisztens pedig egy idősebb nővér volt. Úgy rángatta lejjebb a nadrágomat, mintha akarna valamit én meg csak pirultam, mint a naplemente ami szelet ígér. Szerencsére csak azért kellett ez a rángatás, hogy bekenjen azzal a trutyival amiben aztán tocsogtathatja a doki a kis ultrahangos cuccot.
-Erre forduljon, arra forduljon, most tartsa vissza a levegőt.
Hamar megvoltunk. Utána ahogy törölgettem magamről a zselét gondoltam, hogy csak nem talált semmi durvát, mert egyszer sem hallottam, hogy
-TE JÓSÁGOS ÉG, AZ MI A FRANC???
A mellkasröntgennél csak beálltam a gép elé, közben elviseltem a temérdek fürkésző tekintetet, mert hát oktatókórház, itt nézni fogják az embert.
-Erre forduljon, arra forduljon, most tartsa vissza a levegőt. Ej, mondom, déja vue.

...szóval akkor ez 40.8?

Na a lényeg, hogy az első éjszaka szerencsére nyugalomban telt, csak a szomszéd néni dumált néha a nővéreknek, hogy jöjjenek segíteni, de ha becsuktam az ajtót akkor egész halkan hallottam csak. A három, amiről a nővér beszélt a hajnal három órai vércukor mérés lett volna, de szerencsére elfelejtették. Vagy csak nem gondolták fontosnak. A lényeg, hogy hatig hagytak aludni, vagyis hát feküdni, mert elég kényelmetlen volt az ágy.
A reggeli cukor még mindig rossz, de megnyugtatott a nappalos nővér, hogy rendeződni fog. Ő hozta be az inzulintollakat is és megmutatta hogy kell használni, levegőtleníteni a tűt, patront cserélni meg minden. Őt amúgy fejben Metál nővérnek hívtam. Ilyen piercinges meg csomó kis karika a fülében. Hosszú pirosasra festett haja és a nyakán meg a karján mindenféle tetoválások voltak. Amúgy nagyon aranyos volt ő is.

Ebéd után kimentem megnézni, hogy, "Na itt a kert." Körbejártam a birtokot. Láttam, hogy vannak fák, kis járdák a fák között, meg egy nyomasztó hátsó udvar ahová a szoba ablaka néz. Mikor visszaértem a folyosóra a nővérszobából kijött az egyik nővér:
-Jó napot. Segíthetek? Kit keres?
-Jó napot. Itt vagyok a 8-asban.
-Ja, csak fura volt, hogy magától sétál. Itt a folyosón senki nem kel fel magától.
Na mondom, jó helyre kerültem. A szobából beszélgetést hallottam. Mondom basszus viszik a holmimat. Persze hülyeség volt, csak kaptam egy szobatársat. Nálam pár évvel idősebb manusz volt, neki a koleszterin és vérzsír értékei voltak magasak, azért került ide. Egy másik szárnyban volt tegnap óta amíg meglett a PCR teszt eredménye, és most, hogy negatív, lekerült mellém. Egész jól összebandáztunk végül. Jó arc volt, beszélgettünk családról, hobbiról, munkáról meg úgy általában mindenről. Késő délután kimentünk még az udvarra, ő cigizett én meg néztem ahogy cigizik. Egyszer csak megjelent a biztonsági őr és rászólt, hogy itt nem szabad dohányozni.
-Francba - mondta - elszámoltam magam.
-Hogy érted?
-Láttad azt a kis fémgombot a bejárat mellett a folyosón?
-Igen.
-Azt csipogtatja le az őr mikor körbejár az épületekben. Kb egy óra kell, hogy körbeérjen, addig van lehetőség kijönni cigizni, hogy ne vegyen észre.
Na szóval ilyen fifikás ember volt.

....szóval ezt a témát ígértem, hogy folytatom, habár a szállodás/ügyfélszolgálatos sztorik sikerét nem hiszem hogy felülmúlja bármi is.
Ott fejeztem be múltkor, hogy a borozós, nyaralós helyen milyen kalandjaink voltak. Nem sokkal ezután döntöttem úgy, hogy felköltözöm Budapestre szerencsét próbálni.

Mármint munkaügyben.

Ok, nemcsak munkaügyben, na, különben nem ebben a sorozatban lenne ez a rész.

Szóval mikor kedves szállodai főnököm előállt a zseniális tervével, hogy papíron kirúgja a recepciósokat, de maradjunk ott feketén, akkor kezdtem el munkát keresni Budapesten. Persze bejelentkeztem a munkaügyi központba is mint álláskereső meg dolgoztam is, de csak kb 3 napot hetente. Ezzel a módszerrel a munkanélküli járadékkal és a részfizetéssel a heti 3 napért magasan több vot a havi bevételem mint bármikor is az elmúlt 4-5 évben. Ez sokat elmond a szállodai helyzetről és hogy miért mentem inkább el. Miközben böngésztem a hirdetéseket online, üres óráimban a Chat.hu-n lógtam. Itt megismerkedtem egy lánnyal, akivel aztán találkoztam is párszor, mikor Budapestre jöttem interjúkra. Elmentünk kávézóba, moziba, a szokásos első pár randis klisék megvoltak. Úgy voltam, na most talán véget ér az eddig leírt szerencsétlenség ezen a téren.
Pontosan felköltözésem után egy nappal, az új munkahelyen töltött első nap után ismét találkoztunk. Sétáltunk a városban, majd csak annyit mondott:
-Nem jössz el hozzám? Teázunk, filmet nézünk, tök jó lesz. Ott is alhatsz ha szeretnél.
Én a nagy Don Juan persze azonnal rávágtam, hogy
-Én hogy ma? Hogy most? Hát, végülis..... nem tudom.... Ööööö Ok, gondolom.
Miután ilyen határozottan reagáltam elmentünk hozzá az albérletbe. Jól telt az este, beszélgettünk, teáztunk, filmet néztünk, majd mondta, hogy
-Ne kapcsoljam ki? Úgyis csak a háttérben szól miközben beszélgetünk.
-Ööö, hogy azt? Hát, végülis...... felőlem...... oké.

...szóval nagyon régen írtam bármit is. Igen, tudom, hiányoztak a csapongó, panaszkodó, sehonnan sehová nem vezető történeteim.
Na, a lényeg, hogy így 40 előtt nem sokkal úgy gondolta a szervezetem, hogy elege van már abból, hogy ilyen jól érzem magam és sürgősen tennie kell valamit. 2020 december vége felé elkezdett zavarni, hogy állandóan szomjas vagyok, hiába iszom vödörszámra a vizet. Aztán 2021 január elején elkezdtem panaszkodni, hogy minden olyan homályos. OK, szemüveges vagyok, de akkor is fura volt, hogy hirtelen romlott kb. 2 dioptriát. Először a a ködös, szürke időre meg a sok munkával járó stresszre fogtam, gondoltam, majd ha jön a naposabb idő elmúlik, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami nagyon nem stimmel. Január közepén a látásom már kifejezetten zavaróan rossz volt. Pont ekkor jött az email, hogy menjünk be az irodába (ekkor már március óta home officeban voltam) mert a karácsonyi meglepetést átadják. Hát, a meglepetés ipari mennyiségű Lindt csoki és bonbon volt. Habár nem vagyok nagy csokis, ezt a fajtát pont nagyon szeretem. Hazavittem, mondom OK, egy darabot engedélyezek, de majd beosztom, mert ez tényleg nagyon finom és tartson minél tovább.

Utólag végigolvasva ez a rész nem annyira kesergés a félresikerült kapcsolatok felett, hanem inkább átvezető a vidéki és a budapesti történetek között. Aaaanyway attól még szórakoztató, szóval nem fosztalak meg titeket tőle.
Miközben a szállodában dolgoztam, a szabad hétvégéket ugyanott töltöttük Julioval, Baltazárral meg a szokásos társasággal, mármint ugyanabban a városban, csak a borozóknál. Főleg nyáron minden hétvégén remek bulik voltak, élőzene, sok ember, turistacsajok. Habár én továbbra se mertem odamenni senkihez józanul, a helyi überbrutál bor mindig segített ezt legyőzni. Egyik alkalommal még időutaztam is. A törzshelyen ücsörögtünk, mellettem Baltazárék arról beszélgettek, hogy milyen taktika kell ahhoz, hogy a lehető legmenőbb énjüket előtérbe helyezve tudjanak odamenni a szomszéd asztalnál ülő lánycsapathoz, milyen kifejezésekkel tudják leginkább érzékeltetni, hogy itt bizony vezéregyéniségekkel van dolga a hölgyeknek és ne is próbáljanak ellenállni. Én eközben egymás után dobáltam szabad kézből gallér mögé a borokat az esélytelenek nyugalmával. A 23. pohárnál aztán történt valami. Mikor megfogtam a poharat, még a srácok mellett ültem. Felemeltem, lehajtottam a bort és a poharat a lányok mellett ülve tettem le, az ő asztalukra. A reakciójukból ítélve egy ideje már beszélgettünk. A szomszéd asztalnál Baltazár és Julio döbbenten nézett. Én szóba elegyedtem az egyik lánnyal, majd kértem még egy palack bort bent a pultnál. Az első poharat ahogy felemeltem, kiittam és letettem, egyszerre elteleportált a kezemből és azt vettem észre, hogy állok a tánctéren, karjaimban az előbbi lány, Baltazár és Julio pedig még mindig édeskettesben ülve az asztaluknál még inkább ledöbbenve néznek. De persze mire valamit megbeszélhettem volna a hölgyeménnyel a barátnői hazaráncigálták én meg álltam ott kb olyan stabilan, mintha egy viharban hánykolódó hajón lennék és visszatopogtam a srácokhoz, hogy még több borba fojtsam magányomat.
Az említett törzsborozóból származik még életem legelső berúgós története. A társasággal még a múlt évezred végén itt nyaraltunk Julioék hétvégi házában. Este felmentünk a borozókhoz. Ketten Bolli haverommal előrementünk, mert a többiek várták, hogy Julio végre tökéletesre lője be a sérót, mielőtt a kapun kilépve belekap az esti szél . A törzshelyre érve ketten kértünk egy két literes palackban fehérbort. Leültünk és mindenféléről beszélgetve kb egy óra alatt szépen megiszogattuk. Közben a szomszéd helyre megérkezett a társaság, és ott iszogattak. Mondtuk, hogy csatlakozunk, amint megittuk a mi borunkat. Átültünk az ő asztalukhoz, de ők továbbálltak valami táncolós helyre és azt mondták, ott a bor amit vettek, nem itták meg mert sz@r. Kérjük-e. Mi egymásra néztünk Bollival és a bennünk lötyögő egy-egy liter bor azt mondta, hogy….egen… Leültünk és összeraktuk, hogy legalább két és fél litert otthagytak ezek a botor emberek. Nosza nem kellett sok, szépen lehúztuk ezt is. Nagyon nem bírtam még az ivást, az első liter közben rettenetesen fejbevágott. A második adag már a beszéd és mozgásközpontot támadta meg. Csak ültem és vigyorogtam. Ráadásul tényleg sz@r bor volt, de már nem érdekelt. Közben leült mellénk egy csapat ifjú turista, fiúk lányok vegyesen. Én udvarolni próbáltam egyiküknek, (egy lánynak, mielőtt beleköt bárki) de a röhögésen kívül sokmindent nem tudtam összehozni. Mikor a bor úgy döntött, hogy ő most alul szépen távozik, akkor mondtam, hogy:
-Én most….így….én….ott…..majd…… én…..Heheheheeeeee.
Szóval elindultam a közeli erdősáv felé, hogy ott az egyik fába kapaszkodva kiengedjem a fáradt olajat. Ahogy álltam ott, mint a legrészegebb tűzcsap a megyében azt hittem sosem marad abba a dolog. Végre elfogyott a sok bor én meg boldogan fordultam vissza a többiek felé. Ekkor éreztem, hogy nem kellene itt forogni az én állapotomban, de késő volt. Vissza a fához, egy kézzel átöleltem a törzsét, szépen előredőltem és baaa. Miután leadtam a testsúlyom felét és felegyenesedtem ugyanazzal a lendülettel szépen hanyatt estem a fűbe és ott eldöntöttem hogy én most itt alszom, mert magamtól fel nem kelek az biztos. Ekkor hallottam meg Julio hangját valahonnan a távolból:
-Rosszul vagy?
-…..egen…..
-Ok szólok Bollinak és hazaviszünk. Addig ne menj sehova. 
Szépen hazakísértek, otthon a franc tudja hogyan mentünk fel a szűk lépcsőfordulóban az emeletre, de egy darabban ébredtem az ágyamban, szóval valahogy összehoztuk.
Gyakran fulladtak a nyaralóban töltött esték borozóban táncolásba majd hazafelé randalírozásba. Én mindig mondtam, hogy van valami az ottani borban, mert mindig történt valami, aminek hallatán Mulder ügynök elégedetten dörzsölné össze a két tenyerét. Egyik első ott töltött nyáron hazafelé menet végig beszélgettünk. Másnap este, mikor mentünk megint a borozókhoz, megjegyeztem, hogy milyen jó volt tegnap, de nem erre jöttünk, mert emlékszem, hogy nyílegyenesen vezetett az út mert épp Julioval dumáltam és mentünk egyenesen. A többiek mondták, hogy hát nem, mert itt kétszer is be kell fordulni a borozók felé, szóval hogy én előző este hol jártam azt nem tudom. Itt beugrott a Nagy Durranásban Tug Benson admirális, mikor mondja, hogy
-Szeretném megköszönni, George, hogy tegnap vendégül láttak minket a feleségemmel. Sheryl szerint isteni volt a csirke.
-De uram, ön nem volt nálunk tegnap.
-Tényleg? Akkor hol voltam? És ki a franc az a Sheryl?
Annyi bizonyos, hogy a helyi borral különösen jól és meglepő rendszeretettel működött a teleport. Ha már fáradt voltam a sok bortól és tánctól akkor inni kellett még egy kicsit és az esetek 99%-ban a szobámban ébredtem. Az egészben a félelmetes az átmenet volt az este és a reggel között. Vagyis épp annak a hiánya. Egyik pillanatban ülök a borozóknál, kezemben egy teli pohár. A számhoz emelem, beleiszom és ahogy előrehajtom a fejem akkor látom, hogy felültem az ágyban és a kezem még mindig felemelve csak a pohár hiányzik belőle. Körülöttem a nyaraló ismerős falai, kint süt a nap, mellettem egy üveg víz, a ruháim összehajtva a széken, extrém esetekben valami félig megevett szendvics az asztalon.
A hazafelé randalírozás főleg idióta számok hangos és jó hamis éneklésében merült ki. OK egyszer egy árok átugrásakor a bokámat is sikerült úgy meghúzni, hogy azóta is időnként megfájdul ha sokat gyalogolok. Mindig ugyanazt a számot gajdoltuk, le sem írom mit, mert annyira gáz. Baltazár személy szerint ki nem állhatta ezt a számot. Egyik alkalommal másnap reggel ahogy épp ültünk a teraszon és azt próbáltuk eldönteni, hogy melyikünk a rondább másnapos, azt találtam mondani, hogy
-De jó, hogy tegnap nem ittunk annyit hogy megint énekeljünk hazafelé.
Baltazár rámnézett:
-Hülye vagy? Nemcsak énekeltetek, te táncoltál is, felmásztál egy villanyoszlopra és átugrottál egy árkot, utána meg nyávogtál, hogy fáj a lábad.
Említett nyaraló amúgy rengeteg jó sztorinak volt a helyszíne. Nem feltétlenül berúgós, de akkor is viccesek voltak. Pl mikor a szokásos társasággal plusz néhány alkalmi emberrel kiegészülve a borozóktól hazaérve még kiültünk a teraszra beszélgetni. Julio nagyon csapta a szelet az egyik lánynak aki akkoriban csapódott a bandához és nem is volt sokáig része. Mi meg néztük, hogy itt lesz valami. Mi Baltazárral elvonultunk a legalsó szintre, hogy akkor ott még iszunk valamit aztán döglés. Ülünk lent az asztal mellett, szólt valami zene a telefonomról, közben a maradék bort iszogattuk, amikor fura nyikorgást hallottunk. Ilyen nyik……..nyik………nyik…….nyik. Leállítottam a zenét, fülelünk, mondom ez a fölöttünk lévő szobából jön. Egyre szélesedett a vigyorunk, mondom, ez bizony Julio szobája Na pár perc nyik……nyik……nyik után jött a meglepetés. Elhallgatott a nyik, majd pár másodperc után mint a légkalapács: nyiknyiknyiknyiknyiknyik. Visítva röhögtünk Baltazárral, közben felkopogtunk a plafonon, hogy: Nyomjad Julio!!!