olyan jó lenne nyári estében sétálni a városban, és megállni valami bármi helyen, a házak mellett, későn, sárga lámpafényben, amikor a járdák, utak még forrót lehelnek, de a szél már langyos és fűszeres, az ég csillagos

és jó lenne téli este kimenni a frissen hullott, vastag hóba, amikor a város minden zaját eltompítja a hó és minden csendes lesz és kicsit ünnepi és puha és a lámpák fényében figyelni, mekkora pelyhekben esik, és nevetni, ha orrodra olvadnak

és az is jó lenne, hogy összegabalyodva elaludni, és együtt fordulni és ölelve ébredni, és kérdezni mit álmodtál, és mondani és nézni a reggelt kicsit és várni a napot

Úgy járnánk, mint amikor megnéztük a Jancsó-opuszt, és én szakadtam és vinnyogtam és mutogattam hogy ezbazdmeg, és mondtam, hogy ezt figyeld, mostmijön és vinnyogtam és teúristenmekkoraodabasz, és akkor te egyre ijedtebben néztél, hogy én mit nézek és én nem értettem, hogy te mit nem értesz azon hogy én mit értek és az egésznek volt valami szürreálisan teátrálisan meg-nem-értő jellege, mint egy párkapcsolat első veszekedése során elhangzó "olyanvagymintazanyád"-bejegyzésnek a sors könyvében, hogy miért is vagyunk mink itt akkor egymásnak, és mit jelent körülöttünk a világ és mit élünk mink a világban és miért vagyunk mi egymásnak amikor a sors habjai ilyetén módon át tudnak csapni rajtunk, és amikor egymásra néztünk, belénk markolt a jeges megvilágosulás, hogy nem értjük, amit a másik és a másik nem érti, amit mi értünk, és hogy a telihold alatt suttogott örökkék a szerelmekkel valahogy pont így halványulnak szépiás drapériákká lelkünk falánk, ahogy múlik az idő. És akkor kicsit öregebbek lettünk, és egy újabb csempe hullott le gyerekkorunk elképzelt faláról, ahol tornazsákok voltak és jelek voltak és kiságyak és kislabdák és gyerekkor és islerek és nagymamák és gyerekvilág.

98-ban is, amikor egy augusztusi vasárnap délután jött szembe egy lány rövidnadrágban a fák alatt, apró, fehér bárányos táskával a hátán, sárga, ujjatlan fölsőben, a kezében egy befőttesüvegben madártejet hozott, és előző nap vallott nekem szerelmet, nekem pedig még 5 napom volt szabadlábon, mielőtt bevonultam a haza védelmére, szal akkor is abba a kis szobába mentünk fel, ahol akkoriban nagyon szép rendet tartottam, és zenét hallgattunk, és én nem tudtam, hogy ilyen csoda létezhet, de azt igen, hogy ilyen nem lesz több, és hogy hékás, ott a vezérlőben, most tessen csak kimerevíteni ezt a képet, ahogy a kis bárányos táska a földön van, odakint egy századvégi nyárutó langymelege, gesztenyefák, és a végtelen ég, emlékszem, ahogy kinyílt a világ, és összeállt egy egésszé, az apró szilánkok a helyükre kerültek, és megértettem, hogy mi miért működik, hol a helyem a világban, és hol a világ helye bennem, és abban a szobában, a heverőn egymás karjaiban beszéltünk és beszéltünk és beszéltünk, és nem volt más, csak mi, a gesztenyefák, és a világ.

A legvégén valahonnan egy réges-régi olasz dal részleteit hozzák majd a felhők. A tökéletes felhők a tökéletes égen. Látjuk a hegyet, a gyümölcsfákat, a dallal a könnyű, nyári szél is minket simogat. Épp dél van. A hegy elé feszített vásznon homályosan pereg majd a Film. Az Én Filmem. Ott ülök az Angyallal a halk nyikorgásban a hintaágyunkon, levesszük a papucsunk, és nézzük a homályos vászont. Fogja a kezem. Nézzük a filmet, nézzük az embereket, a buszokat, a vonatokat, a húgyszagú állomásokat, a haragot, a közhelyeket, a lányokat, az asszonyokat, a meséket az erdő alatt, a meséket, amikbe rejtőztünk mindenki elől, a téli város képét alattunk, a csillagokat a fekete égen, a feléjük fújt füstöt, a holdba üvöltött boldogságot, a kockás pokrócokat, a madarak röptét, a szelíd tavat a fölé hajló fűzzel, a makett hegyeket alattunk, mindent, és mindenkit. Minden a helyére kerül, mindent megbeszélünk, és mindent megértünk. Már nem félek. Egy kicsit velem is volt, egy kicsit vele is voltam. A végén ott ülünk majd a kis kertben, az Angyallal a nyikorgó hintaágyon, ahonnan soha nem is álltunk fel. A homályos film végén, a stáblista alatt egy édes-bús rock & roll szól majd. Ott lesz minden barát és minden ellenség, a hátsó sorból integetnek a statiszták, igen, ők is részt vettek ebben a felejthetetlen produkcióban. Fogom a kezét, és együtt nevetünk, hogy néha fájt, hogy néha milyen komolyan tudtuk venni. Hogy mégis jó móka volt élni.

Oblivion. A Játék. Így, nagy betűvel. Lassan két éve játszom vele, és töltöm szűkre szabott játékidőm 100%-át Tamriel kontinensén. Játékok jöttek, majd mentek, az Obli maradt.

A hangulat, a zene, a szabadság, és a folytonos újrakezdés, a kvázi meg nem ismerhető Cyrodiil. Egyébként nagyon érdekes dolgokra világít rá a játék. Már-már filozófiai mélységek nyílnak meg érintve a fogysztói társadalmat, és a Zen buddhizmust. Mert ugye azért indítunk új karaktert, hogy jobb skill-eket tehessünk majorba, hamarabb és gyorsabban fejlődjünk, ezáltal több, jobb loot jusson osztályrészünkül, könnyebben legyőzzük az ellenségeket, és hatékonyabban teljesítsük a küldetéseket egymás után, míg végül mi leszünk kvázi a világ urai, 100-as minor skillekkel, 45. szinten befejezzük a főküldit, mi vezetjük az összes céhet, a pénzünket már meg sem tudjuk számolni, megvan minden király fegyver, és az utolsó eladó ház is. Hiszen ez a cél. És mit csinálunk ekkor? Na mit? Indítunk egy új karaktert. Hogy újra küzdelmet jelentsen egy Goblin sámán, vagy egy mezei Vampire Matriarch. Az élet ugyanilyen lehet? Ha megvan mindened, és bármit megtehetsz, megcsömörlesz, és megunod? Ahogy a játékot is megunod, ha nincs több kihívás. Ahogy a keletiek mondják, nagyon találóan, nem a cél a lényeges, hanem az út, a küzdelem. Vicces, hogy ezen kijelentés igazságtartalmára épp egy PC játék nyüstölése közben döbben rá az ember.

Képzelj el egy kártyapartit, aminek a végén meghalsz. Akár nyersz, akár veszítesz, a vége ugyanaz. Hiába érsz el bármit a partiban, boldogságot, pénzt, sikert, úgyis csak egy öregember leszel, valaha volt álmokkal. Ha azt kérded, hogy akkor mégis mi értelme van így az egésznek, és ki kérte ezt nekem, akkor a partnerek már mondják is: mániákus depresszió, szedj gyógyszert, menj orvoshoz! Meg, hogy keresd meg a kártyapartiban az értelmet, az apró csodákat. (A galamb leszarta azt a kis darab tetőt - megindító; és vajon holnap esik-e a hó?) Például találd ki, hogy neked arra áll fel, ha 4 piros 6-os van a kezedben, gyűjtsd őket, meg aztán nézd, hogy milyen szép a pikk bubi kardja, ezek az apró csodák, észre kell őket venni! Te vagy a hülye, ha szerinted mindenki más az. Hiába nem érted, hogy hogy tud mindenki ilyen önfeledten, elvakultan, vérre menően harcosan játszani egy tét nélküli, halálos meccsen.

Mert minden változik, és elmúlik. Az autók a szemem láttára lesznek elavult roncsok, a dalok, a házak, a kirakatok. Az eszmék, amikért annyian lelkesedtek, felvillantak, majd eltűntek; a hitek, amikért sokan mentek tűzbe, hol vannak? Az eszmék, az ideák, a jelen. Hol van az idős emberek jelene, ahol nem ők voltak a vén hülyék, ahol nekik voltak álmaik, ők forgatták a világot. Hova leszünk mi? A mi eszméink, a mi hitünk, a mi jelenünk? Mit számít, ha küzdesz, ha sodródsz, ha nyersz, ha vesztesz?

A valóság

Amikor a bringádon ülsz, a magad ura vagy.
Nézed a társadalom kicsinyes képviselőit a vasárnapi ebéd után, szájuk sarkában még az anyós műtejszínhabja szárad a gesztenyepüré szomorú mementójaként. Felettük állsz tulajdonképpen, valójában azonban nem vagy része a társadalomnak. A magad ura vagy. Nincsenek szabályok, nincsenek elvárások, nincsenek szemrehányások. Az ajkaidon mindig az a furcsa félmosoly játszik. Megállsz a pirosnál, nézed a lustán áramló, pulzáló forgalmat, tudod, hogy holnap te is egy kis mösz leszel a tömegközlekedő masszában. De az a félmosoly holnap is ott lesz az arcodon. Tudod, hogy csak vendégszereplő vagy a piros hetesen. Tudod, hogy a hosszan kígyózó avarszőnyeg, a fák illata, a mohás sziklák, a vízmosta ösvények bármikor szívesen látnak. Furcsa, lassú, lágy zenéjük napokig kísért a fejedben.

És a másolat

Utad hazafelé a város romantikai központján vezet keresztül. Szürreális felvonulást láthatsz. A Margitsziget romantikus. Valójában több annál. És persze valójában nem az, ha ezt 10.000 embertársunk egyszerre kísérli meg élvezni. Katonás, tömött sorokban vonulnak a 14 éves korú párocskáktól a 30-as gyakorló szingliken át a galambősz aranylakodalmasokig. Szép na. Mind tudja, hogy ez az igen. Vasárnap ebéd után egy fagyi, egy séta a szigeten. Az olyan szép így ősszel, tudod. A levelek. Igen, azok. Majd szedjünk, jó? Meg gesztenyét is. Tudod, amikor gyerekkoromban... Igen, majd lepréseljük, és eszünkbe jut ez a szép nap, amikor ebéd után a szigeten... Mind tudják, hogy ők mások. Mások mint bárki más, és így együtt is mások. Ők az a pár, amelyikről abban az ódában, vagy regényben írta az az idős pasas... - a mű címe vagy műfaja nem szokott eszükbe jutni - igen, na szal az is megírta, hogy van, hogy lehet, hogy mi örökké, és lángolón, és igen. Persze nem.

Mi a teendő, ha megvettük az új villánkat, és eldobnánk a régit?

... és ha még annyi műszaki affinitást is érzünk magunkban, hogy ne szervizben végeztessük el a szerelést, hanem magunk fogjunk hozzá. Sokan, sokszor megkerestetek ebben a témában, így gondoltam jobb, ha mindenki számára elérhetővé válik az írás, kicsit átdolgozva, néhány ponton kibővítve.

Ott állunk tehát kies szobánkban, garázsunkban, nagyi konyhájában, stb. A szükséges szerszámok előkészítve, új villa kicsomagolva, bringánk vágyteljes csendben a falnak támasztva, ingujj felgyűrve, nagy levegő, és hajrá!

Első körön vessük össze a homlokcsövünk hosszát a villanyak hosszával! Ha új villát vettünk, akkor valószínűleg meglehetősen hosszú nyak figyel rajta, ami zavaró lehet. 150 mm-es fejcsőhöz durván 200-210 mm-es nyak optimális, így nem lesz szükségünk sok/vastag házagoló gyűrűre. A nyakat azért lehetőleg ne vágjuk pontosan méretre, mivel egy esetleges eladáskor ez nehezítheti az értékesítést. Abban az esetben is gubancok adóhatnak, ha vázat cserélünk, és a fejcsövek mérete eltérő.