Oblivion. A Játék. Így, nagy betűvel. Lassan két éve játszom vele, és töltöm szűkre szabott játékidőm 100%-át Tamriel kontinensén. Játékok jöttek, majd mentek, az Obli maradt.

A hangulat, a zene, a szabadság, és a folytonos újrakezdés, a kvázi meg nem ismerhető Cyrodiil. Egyébként nagyon érdekes dolgokra világít rá a játék. Már-már filozófiai mélységek nyílnak meg érintve a fogysztói társadalmat, és a Zen buddhizmust. Mert ugye azért indítunk új karaktert, hogy jobb skill-eket tehessünk majorba, hamarabb és gyorsabban fejlődjünk, ezáltal több, jobb loot jusson osztályrészünkül, könnyebben legyőzzük az ellenségeket, és hatékonyabban teljesítsük a küldetéseket egymás után, míg végül mi leszünk kvázi a világ urai, 100-as minor skillekkel, 45. szinten befejezzük a főküldit, mi vezetjük az összes céhet, a pénzünket már meg sem tudjuk számolni, megvan minden király fegyver, és az utolsó eladó ház is. Hiszen ez a cél. És mit csinálunk ekkor? Na mit? Indítunk egy új karaktert. Hogy újra küzdelmet jelentsen egy Goblin sámán, vagy egy mezei Vampire Matriarch. Az élet ugyanilyen lehet? Ha megvan mindened, és bármit megtehetsz, megcsömörlesz, és megunod? Ahogy a játékot is megunod, ha nincs több kihívás. Ahogy a keletiek mondják, nagyon találóan, nem a cél a lényeges, hanem az út, a küzdelem. Vicces, hogy ezen kijelentés igazságtartalmára épp egy PC játék nyüstölése közben döbben rá az ember.