Mit tegyek?

Az egyik felem, akinek köszönhetem hogy éltem az elmúlt 12 évben, elment. Lehet hogy sohasem fogom már viszont látni, és érezni.

Sajnos mióta eszemet tudom, sohasem voltam az a fajta ember akit érdekeltek is az érzelmek. Sosem értettem azt amikor óvodában sírtak a gyerekek a szüleik után, amikor otthagyták őket. Amikor kisiskolás lettem, minden anyáknapi ünnepségen mást sem láttam csak hogy mindenki sír, kivéve én.

Amikor elhunyt az első nagyszülőm, nemtudtam hogy mit érezzek. Nem volt ott semmi, egyszerűen nem láttam többé, nem szívta a teraszon a cigit, nem kiabált ránk ha az út közepén fociztunk, és jött egy autó.
Szüleim ekkor elvittek egy orvoshoz, arra emlékszem csak hogy beszélgettek velem, azt hitték hogy valami szellemi visszamaradottságom van. Hát nem volt. Legalábbis nekik nem mondtak ilyet.

Ahogy nőttem, eljött az általános iskola felső tagozata. Elhunyt egy nagyon közeli unokatestvérem. Ott voltunk a temetésen, a mai napig emlékszem rá, Demjén Ferenctől a Honfoglalás.

Gondoltam két részletben teszem fel, így annyira nem tömény.

Elég félénk voltam egyébként, magamnak való. Fel is lőttem a Facebookot, 2013-at írunk ekkor.

Próbáltam megtalálni, az iskolai facebook csoportban minden egyes lányt végignéztem..
Megtaláltam! Ő az!! Ő az, Őt láttam!
Be is jelöltem gyorsan.

Vissza is jelölt, először azt hitte hogy kapcsolatban vagyok, el is akart utasítani, kételkedett bennem. Aztán valamiért mégsem törölt le, és beszélgetett velem tovább. Egyébként nem ő volt az a lány, aki az osztályba jött Ő az a lány, aki a lépcsőnél volt, akit a haverom mondott.

Első randi
Örültem, mint majom a farkának. Sosem felejtem el, amikor megláttam hogy a barátnőivel jött el! Ráadásul voltak vagy 5-en körülötte..

Kész, ez f&sza. Ráb&sztam. El is engedem ezt az egészet.
Én a bejárattal szemben, egy szintel fentebb voltam a korlátnak támaszkodva.
Ha nem néz fel, akkor megyek haza, és majd megmondom hogy elkerültük egymást.