Mit tegyek?
Az egyik felem, akinek köszönhetem hogy éltem az elmúlt 12 évben, elment. Lehet hogy sohasem fogom már viszont látni, és érezni.
Hirdetés
Sajnos mióta eszemet tudom, sohasem voltam az a fajta ember akit érdekeltek is az érzelmek. Sosem értettem azt amikor óvodában sírtak a gyerekek a szüleik után, amikor otthagyták őket. Amikor kisiskolás lettem, minden anyáknapi ünnepségen mást sem láttam csak hogy mindenki sír, kivéve én.
Amikor elhunyt az első nagyszülőm, nemtudtam hogy mit érezzek. Nem volt ott semmi, egyszerűen nem láttam többé, nem szívta a teraszon a cigit, nem kiabált ránk ha az út közepén fociztunk, és jött egy autó.
Szüleim ekkor elvittek egy orvoshoz, arra emlékszem csak hogy beszélgettek velem, azt hitték hogy valami szellemi visszamaradottságom van. Hát nem volt. Legalábbis nekik nem mondtak ilyet.
Ahogy nőttem, eljött az általános iskola felső tagozata. Elhunyt egy nagyon közeli unokatestvérem. Ott voltunk a temetésen, a mai napig emlékszem rá, Demjén Ferenctől a Honfoglalás.
Nyitott koporsós volt a temetés. Nem engedtek oda a szüleim, nem szerették volna hogy így emlékezzek rá.
Igazából itt sem éreztem semmit, hiányt mindössze. Nem értettem meg hogy mi is történik, elment. Ez a világ rendje.
Középiskolába elérve, kinyilt a világ. A falusi gyerek, városban van. Ekkor természetesen belevetettem magamat az életbe. Lányok jöttek-mentek.
Viszont amikor elértem a 10. osztályt, egyik haverom mondta hogy nézzek csak a lépcsőhöz, ismeri azt a két lányt akik éppen jöttek le a lépcsőn.
Nem is értettem, el is engedtem.
Időközben jött egy új lány az osztályba, jól nézett ki, nyilván akkor kb bárki aki kerekedett 
