Nézték a jeges, kék tekintetet, a vérmocskos, izzadságtól tapadó, valójában szőke hajtincseket.

Kerülgették, lesték az ellenfelet. Mint amikor az ember a saját életét próbálja előrelátni.

Összeszedve legjobb tudását, megpróbálja tényként kezelni a múltat, tudni a jelent, és kiismerni a jövőt, hogy a tapasztalatokból előnyt, erőt szerezhessen.

Az ő esetükben a magabiztos mozdulatok, az óvatos, könnyed lépések, a leeresztett, támadásra kész karok, a félelmet nem ismerő kísérteties tekintetek, s a tény, hogy az ellenfél nem csak méltó, de egyenrangú velük, visszatartó erővel bír.

Pedig az idő sürget, az eső lassan a vértek alá jutva beivódik az ingbe, a nedves szövet felmarja testükön a bőrt. Kín ül az arcukon, mégis lassan járják körbe egymást, keresve a megfelelő időt, egy apró elvétett mozdulatot.
Már nem számít a földre hullott testek száma, a kiöntött vér mennyisége, már csak ők állnak a csatatéren, bosszúra szomjazva, diadalra vágyva. Kettejük kezdték a háborút, s ők döntenek a végkimenetelen is.

Ősi ellenség

I.

Sejtelmes nyáréj borult a világra.
Csillaghullásos, nagy kövér holddal, azon éjek egyike, amikor belesajog a lélek, és szabadon szállna el a világba, vagy azon túlra.

A tenger a szürkétől, a fehéren át, egészen az ezüst árnyalatokig ragyogott a fényben. A nyugodt víz visszatükrözte a csillagok pislákoló alakját. Siniel figyelte a parton ülő fénylényt, most is zavarta, hogy a háta mögé engedi, kiszolgáltatja magát az ősi ellenségnek, de valami azt súgta neki, nem kell tartania tőle. Talpai otthagyták lenyomatukat a nedves homokban.
Könnyű fekete bőrvértjeit átitatta a sós tengervíz. A lusta hullámok nyaldosták bokáját. A fénylény egy halk dalt dúdolt, hangját ringatták a hullámok, fénye túlragyogta az összes égitest minden pompáját. Siniel elfintorodott, giccsesnek találta a látványt, de nem szólt.

Gondolt egyet, belegázolt a hullámokba, elővette a hátára erősített kardját, koncentrált. A nyugodt víz megmozdult, vad hullámzásba kezdett, hadakozott a láthatatlan erővel, ahol a kard pengéje érte a habokat, a hullámok szétváltak, és nem temették be. Elégedetten fordult hátra, hogy lássa a hatást. A fénylény mosolygott, elragadó volt a mosolya, egy hullám telibe találta hátulról, de állta az erejét, nem esett arccal a vízbe. Kacagott, rajta nevetett. Düh lopódzott a könnyed hangulatba.