Ikrek

Nézték a jeges, kék tekintetet, a vérmocskos, izzadságtól tapadó, valójában szőke hajtincseket.

Kerülgették, lesték az ellenfelet. Mint amikor az ember a saját életét próbálja előrelátni.

Összeszedve legjobb tudását, megpróbálja tényként kezelni a múltat, tudni a jelent, és kiismerni a jövőt, hogy a tapasztalatokból előnyt, erőt szerezhessen.

Az ő esetükben a magabiztos mozdulatok, az óvatos, könnyed lépések, a leeresztett, támadásra kész karok, a félelmet nem ismerő kísérteties tekintetek, s a tény, hogy az ellenfél nem csak méltó, de egyenrangú velük, visszatartó erővel bír.

Pedig az idő sürget, az eső lassan a vértek alá jutva beivódik az ingbe, a nedves szövet felmarja testükön a bőrt. Kín ül az arcukon, mégis lassan járják körbe egymást, keresve a megfelelő időt, egy apró elvétett mozdulatot.
Már nem számít a földre hullott testek száma, a kiöntött vér mennyisége, már csak ők állnak a csatatéren, bosszúra szomjazva, diadalra vágyva. Kettejük kezdték a háborút, s ők döntenek a végkimenetelen is.

Csalóka játéka ez a sorsnak. Egy mester készítette ikerpenge, két egymás életére pályázó, mindenre elszánt harcos kezében. A markolaton domborodó arany sárkányok széttárt szárnyaik közt tartják a gondosan megalkotott, hosszan kovácsolt pengéket.

Mit tudhatta készítőjük sorsukat? S ha tudta volna, elkészültek-e volna valaha? Az egybetartozás, a testvériesség ikerpengéit egymás ellen vitték harcba, s mily pusztítást vitt végbe e gyűlölködésből fakadó csata. A hajdan oly büszkén lobogó zászlók, most a mocsokba gyúrva, a hadak, melyek legyőzhetetlen akadályba még sosem ütköztek, most összetörve.

Távoli vészmadár vijjog csak a laktató tetemek felett boldogan, s haldoklók halk fohászát mossa el az eső.

Megmozdul a két vezér, egyszerre emelik kardjukat, s mintha tükörképükkel hadakoznának, oly pontosan követik egymás mozdulatait.
Támadnak megfontoltan, majd dühből, cselesen, végül kétségbeesetten, de egymást legyőzni képtelenül.
Pedig rajtuk állt a végkifejlet immár. Az arcukon lefolyó izzadság, vagy talán az eső, vakítja őket, de még mindig, pontosan tudják, mit lép a másikuk. Mintha csak jól összeszokott táncosok lennének, vakon is tudják mi a dolguk. Szikráznak a pengék, döngenek a pajzsok, s valahol távol villámok csapnak a földbe iszonyat hangerővel, téve kísértetiessé-e párbajt. S végül nem az akarat, hanem a hús és vér adja meg magát az acél terhe alatt.

Két megfáradt tekintet találkozik, s a küzdők egyszerre teszik le fegyverüket. Egymás hátának támaszkodva rogynak földre a zuhogó esőben. Egyszerre dobban a szívük, egy gondolat hasít végig rajtuk a pusztítás láttán, most először, mióta-e útra léptek, józan észt nélkülözve.

S egyszerre nyögnek fel „Hát érdemes volt?“.

- Hogy jutottunk idáig?

- Sodort az ár testvér. Szavaid martak, mint a só. Rég volt, s akkor tudtuk mit cselekszünk.

- Az rég volt igen, mikor még testvéremnek neveztelek.

***

S ebben maradtak.

A megbocsájtás sosem volt erősségük, de most a fájdalom minden mást elnyomott.

Mire a vihar elvonult, a nap is végéhez ért. A kitisztult égbolton halványan pislákolt pár csillag.

A két egyforma harcos még mindig egymás hátának támaszkodva ült, s figyelték a csatatéren túlélőket keresőket. Az ikreket nem tudta megkülönböztetni más talán, csak az anyjuk, de az rég belehalt a bánatba, amit okoztak. S ezek ketten még mindig küzdöttek egymással, nem tanulva hibáikból sosem.

S hogy nem győzedelmeskedtek a másik felett?

Le sem lettek győzve!