10 perc a munkaidő végéig: Örökkévalóság...
10 perc az ágyban pihengetve a párommal reggel: Egy pillanat...

Miért nem lehet fordítva?

Aztat mondta egy fickó az Örsön, hogy nem kell elmennem Jeruzsálembe, mer' már itt az Örsön is kapok örök életet... Hát nem nagyszerű? Akkor már viszek majd a Nagyimnak is, meg adok mindenkinek, akit szeretek

Abe-től pedig, ugyan örök életet nem, de egy csokor kerti virágot kaptam Az összes lány engem néz és irígykedik... Ugye nem vagyok mocsok, ha élvezem a helyzetet?

Állok a metró kijáratánál, mint egy faszent. Utálok búcsúzni, tudom, hogy megint eltelik egy kis idő mire újra láthatom. Nem sok, csak pár nap, de mégis... egy nyár alatt hozzászoktam, hogy szinte minden nap látom, a szuszogására alszom el... arra, hogy simogat és puszit nyom a vállamra.
Addig ácsorgok és integetek, amíg el nem tűnik a sarkon az újonnan szerzett csodajárgányával. A mozgólépcsőn felhívom Anyut, gyors egyeztetés, majd lerakom a telefont. Hirtelen eszembe jut az első randink, a nyaralás, a közös emlékek... a szobafestés, a csellengések. Soha nem gondoltam volna azt, hogy lesz egyszer egy fiú, aki miatt bérletet veszek, hogy könyebben elmehessek hozzá, meg kirándulhassunk, akinek hiányzik a szuszogása és a piszkálódása, ha nincs velem. Sallangnak tűnik, pedig nem az. Átestem pár csalódáson és ugyan nem vakon, de újra tudok bízni. Temetek egy rossz múltat, de élek egy szebb jelenben és hiszek egy még szebb jövőben. Látom a fényt az alagút végén (de miért dudál?), talán egyszer ki is jutok, de hosszú az út.
A bemutatkozásomon is elgondolkozom, hosszas töprengés után arra jutok, hogy 23 éves vagyok, jelenleg boldog párkapcsolatban élek, a szüleim ugyan elváltak, de láthatom őket és ez a fontos. A Nagymamám él, ugyan nem virul, de köztünk van és mostanában újra sokat mosolyog, újra tud nevetni a bakjain. Tanul járni, immár harmadszor a 69 éve alatt. Ebből egy ugye mikor kiskorában először talpra állt, egy mikor lebénult 6 évvel ezelőtt a jobb oldalára, a harmadik pedig folyamatban van jelenleg is. Van egy öcsém is, akiért az életemet adnám, ő 19 éves, ritkán látom, de nyugtat a tudat, hogy jól van, idén érettségizik az évveszteség és a nulladik évfolyam miatt. Nem lesz egyszerű dolga, az biztos. A sulit én sem szerettem, a végén (érettségi után) már csak bejártam, hogy legyen valami belőlem, 2 év kemény nappali képzés (sírkoszorún és padon alvás ) után sikeres szakmunkás vizsgát tettem, szakmám szerint virágkötő-berendező volnék. Jelenleg telemarketingesként dolgozom, hétfőtől péntekig egy kis headseten mobiltelefonnal próbálok boldogulni hol kisebb, hol nagyobb sikerekkel. Ami a szabadidőmet illeti, azt többnyire vagy itt töltöm, vagy mászkálok, kolbászolok amerre éppen az orrom mutat. Szeretek sétálni, néha a nyüzsgő város fényeit és életét bámulva, néha pedig a természet csodás csendjét és harmóniáját figyelve. Imádok bőrig ázni az esőben, vagy egy havas, téli napon kibámulni az ablakon egy bögre forrócsokival a kezemben, mialatt a kiscicám mellettem ül, dorombol és nézi velem a hóesést. A hógolyózás és a szánkózás ugyan nem a kedvencem, jobb szeretem nézni, mint tapicskolni benne, de például a mesenézésre bármikor kapható vagyok. Bárki nevezhet maradinak, de én leragadtam még a régi meséknél, mint a Disney rajzfilmek, A Charlie (a kutyás mese ), vagy a Vili a veréb. Gyerekes vagyok, sosem tagadtam. Kicsit naív, kicsit bolond, de a szüleim gyermeke. Hiába vagyok 23 éves és nő, valahogy talán sosem szeretnék felnőni. Ritkán sminkelem magam, rossz tulajdonságom, hogy szinte mindig tramplin öltözködöm. Érdekes jelenség vagyok, hirtelen haragú, de nem haragtartó, kissé hisztis, érzékeny, gyakrabban sírom el magam a kelleténél, túláradó szeretetrohamaim vannak, amiket gyors ölelgetéssel, puszilgatással vezetek le. Mostanában nagy lett a szám is, hangot adok a nemtetszésemnek a metrón, a villamoson, a buszon, szinte bárhol, persze igyekszem kultúrált és emberi maradni. A nem szeretem részt kihagyom, kár a gőzért, sok is van belőle, meg inkább igyekszem pozitív maradni. Jobb a léleknek. Azt mondta nekem egyszer valaki, hogy az élet olyan, mint egy tükör... ha mosolygsz, akkor mások is visszamosolyognak rád. Igyekszem ehhez tartani magam, bár a mai világban igencsak kihalóban van az emberség és a kommuikáció. Azért azt sajnálom, hogy az emberek nem beszélgetnek egymással... pedig lenne mit tanulnunk még egymástól...
Közben megérkezik a metró, felszállok, nézem a savanyú arcokat és arra gondolok, hogy valahol a meleg lakásban vár az Anyukám, aki majd mosolyogva fogad. Arra gondolok, hogy épp távolodom attól, aki jelenleg minden gondolatomat átöleli és lefoglalja. Rossz helyzet, de vígasztal a tudat, hogy nemsokára újra megérinthetem...

Részemről ők a befutók... Nagyon odatették magukat!

Csend van... Csak az öngyújtó kattanása és a billentyűzet kopogása hallatszik az eső csepergése mellett. Még csak fél hét van, de már most rettegek egy kicsit.
Elgondolkozom azon, hogy mit is jelent az élet, mit jelent az, hogy van két lábam, van két kezem és tudom is használni őket.
A Nagymamám idestova 3,5 hónapja kórházban van, még nyár elején került be ismeretlen eredetű rosszulléttel, összeomlott a keringése, napokig, hetekig vizsgálták, mire kiderült, hogy többszörös szívinfraktusa volt, amit lábon hordott ki, de ezt elcsípték. Jött a műtét, kicserélték a két rossz koszorúeret, de még aznap este bevérzése volt a szívénél, így újra felnyitották. A műtét sikeres volt és életmentő. Nem sokkal később kiderült, hogy a lábában is van elzáródás, azt is sürgősen operálni kell, különben a lábába kerülhet. Újabb siker a dokiknak, újabb plusz hetek a Maminak, újabb életmentő műtét. Eddig sem volt 100%-os a Nagyi működése a többszörös stroke-okbók adódóan, de legalább önellátó volt. Jött-ment a lakásban, vacsit csinált, olykor főzött és örökké mosolygott.
A hétvégére hazaengedték, mondván nem lesz itt hiba, Nagyi haza, gyógyul, épül, kapunk mellé kerekes széket és lehet fuvarozni a lakásban. Igen ám, de ez egy nyomorult másfél szobás panelkecó zuglóban, aminek le lettek cserélve az ajtajai harmonikásra, így a csodahintó nem fér be az ajtókon. Nem sokkal ezelőtt a Nagyi szólt, hogy ő bizony aludni szeretne. Egyre türelmetlenebb lett, ha beszélni akartam vele erről az egész sziszi-fuszi helyzetről, meg arról, hogy legyen erős, nem hagyjuk magára, akkor csak ingerülten annyit válaszolt, hogy hozzam már a pizsijét, ő le akar feküdni.
A helye a kisszobában van, nem tudna elaludni a nappaliban, de ugye ahogy írtam, lábra nem igazán tud állni, mert azonnal fájni kezd neki, a kocsi viszont nem fér be. Szerencsére kreatív ember hírében állok, gyorsan elvesek az ebédlőasztal mellől egy széket, rácsúsztatom a Mamit, majd elkezdem befelé huzigálni a szobába, az alattunk lakó nem kis bosszúságára. Ugyan az adrenalin megnőtt bennem, mégsem bírtam megemelni őt székestül. Nagy nehezen beértünk, betaszigáltam az ágy mellé, átcsúsztattam és így lefekhetett. Gyors nadrágcsere, takaró magára, innivaló, pohár be, villany leolt és kijöttem.
Láttam a szemében csillogni a könnyeket, amikor rájött, hogy a wc-re sem tud egyedül kimenni, tejesen kiszolgáltatottá vált, mindenért szólnia kell és már tényleg nem mehet sehova egyedül.
Májusban volt a 69-ik születésnapja. Kb. 7 éve félig-meddig lebénult a jobb oldalára, majd helyre tudták hozni annyira, hogy hazajöjjön és elássa magát. 18 éves voltam, mikor a Nagypapám is rosszul lett, így elköltöztem otthonról hozzájuk, hogy amit kiskoromban kaptam Tőlük, azt viszonozhassam.
Rengeteg élményt és törődést köszönhetek nekik, mindig mindenhova magukkal vittek, nyugdíjas klubokban táncversenyeket nyertek, még 60 évesen is úgy nyomták a rockit, mintha csitri 20 éves suhancok lennének... Most pedig a Papám föld alatt, a Mamám tolószékes... Egy dolog vígasztal, de az nagyon... Valahol a szívem mélyén érzem, hogy meg akar gyógyulni, haza akar jönni és nem akar gyengélkedni... A szemében nem ezt látom, de tudom, hogy erős, mert eddig is sokmindent kibírt, ezután is erős lesz, csak idő kell neki... Nagyon hosszú idő...

Safikám szívem egészségügyi okokból kozmetikusnál volt, meg lett nyírva és meg is manikűrözték... Anyu azt mondta kedden, mikor hazajöttünk, hogy ne röhögjem ki. Ez nem jött be, hangosan szakadtam szegénykémen, mire ő elszégyellte magát és leszegett fejjel gubbasztott az asztal alatt legalább öt percig, majd megbékélt és jött dorombolni.
Azóta egyre jobban tetszik, minden nyáron ilyen sérója lesz, hogy komfortosabb legyen neki

Íme:

Szeretem a hülye ötleteimet. Van bennük valami gyermeki báj és nagy fokú naivitás. Elhatároztam, hogy megérdemlem a félévenként szépségkúrát ala PHandika, minek is fizessek, ha itthon is meg tudom csinálni, ugye...
Megvettem a kellékeket, hideg gyanta arcra, benne törlőkendő, plusz nivea, ha gond lenne, mert arra mindig pozitívan reagál a bőröm. Szóval 11-kor keltem, kicsi szöszölés, miegymás a konyhában, kávéfőzés, koffein arcba be röpke 45 perc alatt, ezalatt lelkileg felkészülés a gyantás szemöldökszedésre. Egyszer szedtem ki csipesszel a szemöldökömet, azóta soha többet, mert kb úgy néztem ki, mint valami elcseszerintett manga két kis odabiggyesztett szőrpamaccsal (a végét nagyon kiszedtem és csak az orrom felöli részen maradt szemöldök).
Szóval behoztam a kistükröt, niveát, két csipeszt, leültem a gép elé, mert itt jók a fények, meg van logout és hajrá. Az eleve kis gyantacsíkokat még gyorsan négy felé vágtam és úgy szedegettem szét, raktam fel az arcomra, rásimítottam, nagy levegővétel, bőr kifeszít, másik kézzel csík vége megfog és zutty... meghúztam. Kész tornamutatvány volt a dolog, mert jobb kezes vagyok, így a bal szemöldökmén kissé nyakatekert módon kellett megoldanom a feladatot, de sikerült. Az eredmény fenomenális volt, elsőre kijött minden, aminek ki kellett jönnie. Ezen felbátorodva egymás után rakosgattam fel a gyatacsíkocskákat, tépdestem az arcomat és egyszercsak végeztem, eljutottam abba a fázisba, amikor csak az igazítás volt hátra. Megtöröltem a törlőkendővel az arcomat, leszedtem mindenhonnan a gyantamaradványokat, csipesszel nekiestem, majd mikor végeztem, konstatáltam, hogy a bőröm nem túl pozitívan reagálva a tépkedésre és a gyantára allergiás reakciót mutatott. Bedagadt, bepirosodott a gyantázott rész, plusz olyan volt, mintha szúnyogok csípkedtek volna össze. Sebaj, itt jön a nivea, majd az segít. Szépen bekentem az arcomat, a zsibbadás lassan múlik, bőr nyugszik.
Most itt ülök a gépnél, írom a bejegyezést és rimánkodok, hogy lohadjon le a duzzanat, múljon a pirosodás, mert háromnegyed hatkor randim van és végre egyszer ebben a büdös életben szeretnék úgy kinézni, mintha szép lennék...

2007 nyarán, a Sziget -1. napján különös élményben lehetett részünk. Presser Gábor gondolt egyet, de akkor talán még nem tudta mit is indított útjára. Idén harmadik alkalommal rendezik meg a Magyar Dal napját a lelkes közönségnek, de immár ősszel, több helyszínen és sok színes programmal.

Forrás:[link]

A fellépők között találhatunk tehetségkutatósat, régóta éneklőset, moderneset, külföldi hangzásosat, dépdalosat, rockosat, mulatósat és még nagyon nagyon sokfélét
Az idei nem tudom még milyen lesz, de Presser pici ezt nyilatkozta a Magyar Dal Napjáról:

"Azt gondoltam, hogy a mindent elárasztó importzene árnyékából legalább évente egy napra egy kis fényt koldulhatunk a saját értékeink megvilágításához. Hogy áldozzunk egy kis figyelmet a hagyományainknak - mert sokféle van - és a sok megszületett, de a közönség előtt szinte ismeretlen, hiába megírt új műnek, és az ezeket megalkotó új tehetségeknek. Egynapos ünnepre gondoltam, amely nekünk és rólunk szól, mi szervezzük, ahogy mondják, "alulról". "
Népszabadság, 2010.augusztus 9., Láng Zsuzsa interjúja

Hát eljött ez is, megtettem az első lépést... Ma felhívtam a srácot, azt mondta kedden hívjam vissza újra és valószínűleg szerdán mehetek meghallgatásra... Kicsit úgy érzem, mintha kiveszett volna a humorérzékem, már most izgulok, pedig nincs miért és tétje sincs a dolognak... Bár ha jobban belegondolok, akkor van... ez volt az álmom... a színpad, a fények, az emberek szórakoztatása... Ugye azért drukkolnak itt nekem páran?

UPDATE 2010.10.02.

Sziasztok!

Kértek önkénteseket ma a közönségben és jelentkeztem. A feladat adott volt, négy ember kiült a színpadra, volt négy sztori és kézről kézre adva a mikrofont hitelesen el kellett mesélnünk hogy is volt. Nem azt mondom, hogy tuti siker, de nagyjából "színpad érett" vagyok Nem mellesleg ABE-nek is megjött a bátorsága és fent volt velem a színpadon, végig Apunak hívták, ha róla mondtak valamit, ebből következik, hogy amikor neki mondtak valamit rólam, akkor Anya voltam Huh... Kicsit szétszórt lett, de most nekem így jó Remélem érthető voltam

Íme a kedvenc padom Lehet találgatni miért is szeretem annyira