Bevezető – FX alapjai
Az AMD FX neve ma már inkább nosztalgiát, mint vásárlási lázat kelt a legtöbb PC‑építőben. A Bulldozerrel induló, majd Piledriver magokra frissített sorozat 2011–2012 környékén úgy vonult be a köztudatba, mint az „olcsó, sokmagos alternatíva” az Intel négymagos i5‑jeivel szemben, natív nyolcmagos modelljeivel és agresszív órajeleivel. A Vishera kódnevű második generáció (Piledriver) már javított a Bulldozer gyengeségein: finomhangolt elágazásbecslés, jobb utasítás‑előbehívás, kicsit nagyobb IPC, alacsonyabb fogyasztás – mindezt ugyanazon a 32 nm‑es, nyolcmagos, 1,2 milliárd tranzisztoros lapkán, amit az AMD eredetileg is megcélzott.
Papíron az FX‑ek sosem verték agyon az Intel aktuális csúcsait, de volt egy terület, ahol mindig is erősek voltak: a „sok, egyszerű feladat, nagy órajellel” kategória. A négy „modulba” szervezett, két‑két integer klasztert és megosztott FPU‑t tartalmazó felépítés nagyon jól skálázott akkor, ha az ember nem egy szálon akart világot váltani, hanem sok párhuzamos szálat etetett – játékszerver, tömörítés, virtualizáció, barkácsszerver, olcsó „workstation” szerepkör. Ehhez jött hozzá az akkoriban kifejezetten magasnak számító, 4 GHz körüli alapórajel, turbóval 4,2–4,3 GHz‑ig, 8 MB L3 cache, DDR3‑1866‑ig specifikált kétcsatornás memóriavezérlő és a 125 wattos TDP‑keret, ami bőven hagyott játékteret a tuningosoknak.
Az FX‑8370 – papíron – ennek a vonalnak az egyik csúcsa: 8 mag, 4,0 GHz alap, 4,3 GHz turbó, szorzózár nélkül, AM3+ foglalatban, klasszikus „Black Edition” csomagolásban. Aki annak idején ilyen procit vett, az jellemzően nem spórolós irodai gépet akart, hanem olyan vasat, amit lehet gyötörni: mehet rá a tuning, a több VGA, a sok RAM, a kísérletezés. Az évek teltek, a Ryzen szép lassan leváltotta az FX‑et, a legtöbb ilyen gép pedig vagy szétszedve, vagy egy sarokban porosodva várja a sorsát. Nálam kicsit máshogy alakult a történet.
![;]](/dl/s/v1.gif)
Aktív, és termékeny közössége volt azt meg kell hagyni 
