Nem vagyok a pokémon-játékok nagy híve, bár tisztában vagyok a népszerűségükkel. Gyakorlatilag arról szólnak, hogy apró gömbökbe kényszerített lényeket uszítanak egymásnak, amin talán túl is lehetne lépni valahogy, ha mindez valamiféle nemes célt szolgálna. De végső soron ezek az állatviadalokra hajazó küzdelmek csupán az emberek egoisztikus vágyait elégítik ki, mellőzve bármiféle magasztosságot. Nem sok pokémon játékkal játszottam, de a végére egyiknek sem emlékszem, ez nálam már egy bizonyos fokmérő szokott lenni. Egyébiránt az egész pokémon-dolog érdekes is lehetne magában, és szerencsé(m)re léteznek más változatai is ennek a témának.
Szintúgy létezik - ráadásul meglepően régóta - egy Mystery Dungeon nevű felülnézetes dungeon-crawler sorozat, amiben négyzethálós alapon kialakított útvesztőkben kell kóricálni legfeljebb négy karakterrel. Ezt egyszer egy merész gondolattal összeházasították a pokémonokkal és létrejött a Pokémon Mystery Dungeon (PMD), ami messze a legnépszerűbb ága lett ennek a franchise-nak. Én korábban nem játszottam egyik PMD-vel sem, viszont a demóját kipróbáltam még 2013-ban az első, 3DS-re kiadott résznek, a Gates to Infinity-nek. A demó rövid volt és a szokásos nintendós hülyeségtől is szenvedett, nevezetesen csak párszor lehetett elindítani, amíg le nem tiltott. A zene maradt meg bennem leginkább, de nem vettem meg végülis a játékot, mert egyfelől a hivatalos kritika eléggé lehúzta, másrészt abban az évben kezdtek el özönleni a jobbnál jobb címek a kis konzolra, volt mivel játszanom.