A pénteki napon (a hivatalos megjelenés előtt 3 nappal) beesett hozzám a Depeche Mode legújabb, Sounds of The Universe c. 12. sorlemezének 4 lemezes deluxe díszdobozos kiadása, mely magán az új anyagon kívül számos extrával is kecsegtet.

Ahogy az a nick-emből is látszik, az én szívemnek kedves ez a banda. Már a '80-as évek második feléből kedves emlékeim fűződnek a zenekarhoz, nagyon hamar szívembe zártam őket anno, annak ellenére, hogy ízlésvilágom leginkább a rock-, blues-, trash-, metal-vonulat körül mozgott már kora gyermekkorom óta. A Depeche Mode azonban mindig valahogy egy üdítő kivételt képezett, azon a vékony határmezsgyén mozog, ami sikeresen ötvözi a szintipop-elektropop-blues-rock irányvonalat.

Megmondom őszintén, hogy nem számítottam erre a lemezre. Már a 2005. októberében megjelent Playing The Angel c. 11. lemez után elindult egy kósza pletyka köztünk rajongók között arról, hogy a DM utolsó lemezét foghattuk a kezünkben, és mikor a banda tagjait kérdezték erről, ők maguk sem cáfolták a hírt, igaz, nem is helyesetek bőszen. Mióta a DM '95-ben, Alan Wilder kiszállásával 3 tagúra szűkült, jellemzően 4 évente, talán kicsit még ritkábban is jelentette meg sorlemezeit: 1997 - Ultra, 2001 - Exciter, 2005 - Playing The Angel. Látszólag illik a sorba a Sounds of The Universe is, azonban a dátum csalóka, ugyanis a Playing The Angel 2005. októberi, ez a lemez pedig ugye 2009. áprilisi, tehát mindössze 3,5 év telt el az előző lemez óta, amivel ráadásul 1,5 évet turnézott is a DM. Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis az Angel turné mindkét budapesti koncertjén (Papp László Sportaréna és Puskás Ferenc Stadion) ott lehettem, fantasztikus élmény volt mind a kettő.
A mostani lemez viszonylagos korai megszületését Martin Gore minden eddiginél gördülékenyebb dalírási procedúrájának köszönhetjük. Elmondása szerint a 2006. augusztusában befejeződött turné után már 2007. januárjában el tudott kezdeni írni és sokat könnyített a dolgon, hogy eközben Dave Gahan a Hourglass c. szólólemezén dolgozott, így Martin joggal érezhette, hogy nincs időkorlátok közé szorítva. A szokásos nyomás elmaradtával az alkotói folyamat is sokkal természetesebb, gördülékenyebb volt.

Eljött a nap, ma kezünkbe vehettük végre az évek óta csak halogatott Guns n' Roses lemezt, mely a Chinese Democracy címet viseli. Nomen est omen, a lemez sorsa majdnem az lett, mint a kínai demokráciáé, nevezetesen, hogy soha nem jött létre. Hál' istennek azonban a sors kegyes volt hozzánk és immár ott tudhatjuk a polcon a lemezt.

Mielőtt kritikai górcső alá vennénk a korongot, nézzük meg egy kicsit közelebbről ennek a nem kevés botránnyal körülvett, ízig-vérig rock & roll bandának a "fejlődéstörténetét".

Számomra a Guns n' Roses mindig is az egyik leüdébb színfolt volt korunk zenei palettáján. Szememben kellő vagányság, dinamizmus és rendkívül színes zenei világ jellemzi a zenekart. Nagyon röviden: a banda teljes egészében áthozta a sex, drugs & rock & roll triumvirátus okozta életérzést, és ebben igen nagy szerepet játszottak a zenekar tagjai (akik nem kevesen voltak és váltakoztak az évek során). Többek közt a Guns volt az a banda, akiknek hatására magam is gitárt ragadtam annak idején, a Sweet Child o' Mine-t hallgatva határoztam el, hogy ezt nekem is játszanom kell. Azóta nem sok Guns riff és szóló van, amit ne játszottam volna unalomig.

Ma hivatalosan is kézbe vehettük a Metallica még meleg, festékgőz szagú, sorban kilencedik (saját) stúdiólemezét, mely a Death Magnetic címet viseli.

Mielőtt megosztanám veletek véleményem az új lemezről, álljon itt egy rövid kis felületi áttekintés a Metallica utóbbi 20 évéről, a teljesség igénye nélkül és szigorúan az én saját, személyes kommentjeimmel, meglátásaimmal fűszerezve.

Első körben leszögezném, hogy '88 óta hallgatom a Metallica-t. Akkor jutottam abba az életkorba, amikor elkezdett érdekelni ez a műfaj is. Nem sokkal később visszamenőleg megvettem az összes albumot CD-n, így a Kill 'em All-t, a Ride The Lightning-ot, a Master of Puppets-et is az ...and Justice For All mellé. Nagyon tetszettek a lemezek, bár az első még kicsit puritán volt, de az ütős riffek és témát nagyon felvitték azt a lemezt is.

Talán az első két lemezt hallgattam a legkevesebbet, a Puppets és a Justice sokkal jobban lekötött, habár a Justice stúdiótechnikailag minden idők egyik legelcseszettebb lemeze lett: hangos gitárok, hangos dobok, bass meg lekeverve a picsába. Ezt azzal magyarázták, hogy éreztetni akarták a '86-ban elhunyt Cliff Burton után maradt űrt és nem adtak igazán teret az újonc Jason Newsted (Newkid)-nek. Ezzel takarosan tönkre is vágták a lemezt, ami egyébként talán a legagresszívabb és legpörgősebb Metallica lemez mind a mai napig, a megtestesült tökély, újrajátszhatatlanul túldíszített gitárszólókkal, nagyon kemény riffekkel és néhol észtveszelytő tempóval, ezt az egy szépséghibát leszámítva. (a youtube-on egyébként hallható minden Justice számnak olyan verziója is (with added bass), ahol egy srác alápengeti a basszustémákat úgy, hogy nincs háttérbe nyomva a basszgitár. Rögtön dübörög is a lemez és házat lehet vele bontani.)
A Master-lemez szerintem is nagyon jó, de talán egy kicsit túlbecsült nagyon sok rajongó által, mindenesetre hatalmas számok tárháza (Battery, Master of Puppets, Welcome Home, és a csodálatosan összetett instrumentális Orion).