Eljött a nap, ma kezünkbe vehettük végre az évek óta csak halogatott Guns n' Roses lemezt, mely a Chinese Democracy címet viseli. Nomen est omen, a lemez sorsa majdnem az lett, mint a kínai demokráciáé, nevezetesen, hogy soha nem jött létre. Hál' istennek azonban a sors kegyes volt hozzánk és immár ott tudhatjuk a polcon a lemezt.

Mielőtt kritikai górcső alá vennénk a korongot, nézzük meg egy kicsit közelebbről ennek a nem kevés botránnyal körülvett, ízig-vérig rock & roll bandának a "fejlődéstörténetét".

Számomra a Guns n' Roses mindig is az egyik leüdébb színfolt volt korunk zenei palettáján. Szememben kellő vagányság, dinamizmus és rendkívül színes zenei világ jellemzi a zenekart. Nagyon röviden: a banda teljes egészében áthozta a sex, drugs & rock & roll triumvirátus okozta életérzést, és ebben igen nagy szerepet játszottak a zenekar tagjai (akik nem kevesen voltak és váltakoztak az évek során). Többek közt a Guns volt az a banda, akiknek hatására magam is gitárt ragadtam annak idején, a Sweet Child o' Mine-t hallgatva határoztam el, hogy ezt nekem is játszanom kell. Azóta nem sok Guns riff és szóló van, amit ne játszottam volna unalomig.

A csapat állandó, oszlopos tagja az Indiana-ból származó, igen nehéz gyermekkort megélt
William Bruce Rose, Jr. (közismertebb nevén: Axl Rose). A rendkívül hosszas priusszal bíró fiatalember 1982-ben költözött Los Angeles-be, ahol újra találkozott az Indiana-ból ismerős régi baráttal Izzy Stradlin-nel. William és Izzy több bandában is játszott, egyik ilyen zenekar emlékét őrzi Rose neve is, amit hivatalosan 1986-ban változtatott W. Axl Rose-ra, az Axl nevű nevű zenekara után szabadon.

Több helyi zenekarban is játszott Axl, név szerint a Rapidfire, a Hollywood Rose és az
L.A. Guns nevű formációkban is. Utóbbi két zenekar nevének egyesüléséből jött létre 1985-ben a nagybetűs Guns n' Roses. Ez a banda a későbbi, ismertté vált bandára csak nyomokban emlékeztet: gyakorlatilag csak Axl és Izzy az ismert személy, rajtuk felül ott van még Tracii Guns, Ole Beich, és Rob Gardner. Ez a formáció igen csekély ideig áll csak fenn (kb. 2 hónap) és gyorsan átalakul a helyzet: 1985. júniusában csatlakozik Axl-höz és Izzy-hez Slash, Duff McKagan és Steven Adler is. Ez a formáció már tartósabbnak bizonyult és egész 1990-ig fennállt.

A banda 1986-ban leszerződött a Geffen Records-hoz és kiadott egy 4 számból álló EP-t, a Live ?!*@ Like Suicide-ot. A banda debütáló stúdióalbuma 1987. július 21-én jelent meg és az Appetite For Destruction címet viselte. A lemez kezdetben nem volt sikeres, azonban a Sweet Child o' Mine c. húzószám megtette hatását: a 200-as Billboard listán a No. 1. helyig kúszott fel és a a lemez minden idők egyik legsikeresebb korongjává vált. A mai napig úgy 27 millió példány fogyott el belőle világszerte, ezzel tizenötszörös platinalemezzé avanzsálódott. Be kell látnunk, hogy a lemezen nem csak a Sweet Child az egyetlen húzószám, hanem gyakorlatilag az egész lemez egy remekbe szabott alkotás, olyan dalokkal mint a Welcome To The Jungle, a Nightrain, az It's So Easy, a Think About You, a Mr. Brownstone, a Paradise City, vagy a Rocket Queen.

Az együttes, kihasználva a sikert még 1988-ban kiadta újabb EP-jét, a Gn'R Lies című korongot, amely egy az egyben tartalmazta az 1986-os EP-t és még további 4 új számot. Ezen EP kapcsán a banda már támadások kereszttüzébe került az itt-ott rasszistának mondott utalásokat tartalmazó szövegek miatt, amit alig győztek cáfolni.

A banda a támadásoktól függetlenül 1990-ben megnyerte a legjobb Heavy Metal/Hard Rock banda és a legjobb Heavy Metal/Hard Rock lemez címet is az MTV Music Awards-on.

A GnR 1990-ben, Dizzy Reed billentyűssel kiegészülve újra studióba vonult, ahol belefogott addigi legnagyobb vállalkozásába, a Use Your Illusion projektbe, aminek már az elején nehézséggel néztek szembe: már az első szám felvételekor kiderült, hogy a dobos, Steven Adler kokain és heroinfüggősége miatt képtelen a munkára, ezért mennie kellett a bandából. Helyére az igen jó kondiban levő ex-Cult tag, Matt Sorum érkezett. Az együttes igen termékeny volt: két lemezre elegendő dalt is írtak, így 1991. szeptember 17-én kiadták a Use Your Illusion I. és Use Your Illusion II. c. korongokat. Az albumok rögtön a 2. és az 1. helyeken nyitottak a Billboard listán, teljesen példátlan módon és 108 hetet (!) töltöttek a listán.
Az albumok hihetetlenül sikeresek lettek, számos videoklip is készült rögtön, legtöbbjük
igencsak magas költségvetéssel. Ennek is meglett a gyümölcse: a November Rain simán vitte a pálmát az 1992-es MTV Video Music Awards-on és szerény véleményem szerint is mind a mai napig az egyik valaha készült legjobb videoklip. Számos Guns dal vált ekkor örökzölddé, pl. a Don't Cry, a feldolgozásdalok (Knocking On Heaven's Door, Live And Let Die), vagy a You Could Be Mine.

A banda ezek után egy 28 hónapos világ körüli turnéba kezdett a Use Your Illusion lemezek apropóján. A turné elég vegyes érzelmekkel volt tűzdelve: botrány botrányt követett, zavargások, balhék tarkították a show-kat, amelyeken Axl magatartása sem javított. Nem egyszer igen erős megjegyzéseket tett a közönségre, nemtetszését nyilvánította az illegálisan fotózók és videózók irányába, rendszeresen összetűzésbe került a biztonsági őrökkel. Ehhez jöttek még a rendszeres késések és csúszások, a banda meglehetősen megbízhatatlan volt. Egy, a St. Louis-ihoz hasonló németországi incidens után Izzy Stradlin úgy döntött, hogy elhagyja a bandát, mert egyrészt nem tudott azonosulni Axl magatartásával, másrészt a zenekar többi tagjával sem jött ki túl jól.
Ekkor csatlakozott az együtteshez Gilby Clark, ritmusgitáros. Axl igazság szerint a Jane's Addiction gitárosát, Dave Navarro-t szerette volna Izzy helyére, ez azonban nem jött össze, így később Navarro inkább a Red Hot Chili Peppers-be igazolt egy album erejéig (One Hot Minute).

A Gn'R rendkívül aktívan töltötte a '90-es évek elejét, részt vettek többek közt a fenomenális Freddie Mercury emlékkoncerten (ahol ott volt a könnyűzene színe java), majd közösen folytatták turnéjukat a Metallica-val, bejárva így a világot. Közben a zenei csatornákból éjjel-nappal ömlött a zenéjük, nem is volt olyan a fiatalok között, aki ne ismerte volna legalább 3 számukat.
A hihetetlenül mozgalmas turné 1993. július 17-én ért véget Buenos Aires-ben. 28 hónapon keresztül 192 alkalommal lépett fel a Guns, ami abszolút rekord, emberfeletti teljesítmény.

A Guns a turné befejeztével 1993. november 23-án megjelentette feldolgozáslemezét a "The Spaghetti Incident?" című korongot, melynek készítése során a tagok közt már érezhetően nagy volt a feszültség. Ekkor még senki sem sejtette, hogy lezárul egy korszak és a "klasszikus" Guns n' Roses végnapjait éli. A lemezről egyetlen klip készült, a Since I Don't Have You c. számhoz.

A lemez kiadása után 1994-ben Gilby Clark távozott a bandából és helyére Paul Tobias érkezett.
1994 és 1996 között több pletyka szárnyra kapott, melyek szerint az együttes új lemezen dolgozik (illetve, hogy legfőképpen Axl új számokat ír). Axl később azt nyilatkozta, hogy nincs együttműködés a bandán belül és ezért nem halad a munka. Ezt követően Slash és Duff kilépett a bandából, majd szépen az összes többi tag is távozott az erőszakos alapító mellől.

Innentől kezdve az együttes mélyrepülése garantált volt. 1999-ben felvillant a nevük az End of Days c. B-kategóriás Arnold Swarzenegger film kapcsán - ők jegyezték a főcímdalt - azonban ekkorra már Axl-en és Dizzy Reed-en kívül nem is volt ismertebb név az együttesben. Maga a dal is igencsak indusztriálisra és gyakorlatilag hallgathatatlanra sikerült. Ezt az alkalmat használta ki Axl és jelentette be, hogy készül az új lemez, a Chinese Democracy.

Később, 2001-ben a banda ismét felvillant a Rock In Rio fesztiválon - ez volt az első hivatalos szereplésük az új line-up-pal. Számos régi nótát játszottak és elhangzottak számkezdemények az új lemezről is, amelyek alapján elég borús jövő volt jósolható a bandának, mindemellett a megjelenésük sem volt valami impozáns.

Teltek múltak az évek, a lemez csak nem készült el. Ez idő alatt az együttes felállása számtalanszor, már-már követhetetlenül változott, volt, hogy két billenytűs és két dobos is
volt párhuzamosan a bandában. Szép lassan elkezdtek kiszivárogni dalvázlatok és részletek, amelyek azonban már némi bizakodásra adtak okot.

Tudom. Ez a Guns már nem az a Guns és igen csekély esélyt látok arra, hogy a régi tagok újra csatlakozzanak Axl-hez, mivel a viszony igencsak megromlott és ugye nekik is külön projektjük van, a nem kissé sikeres Velvet Revolver.

Ettől függetlenül eljött a nap és a szokszori ígérgetés és halogatás után napvilágot látott a lemez.
A kárörvendőket és fanyalgókat szeretném kiábrándítani: a lemez nem lett rossz, sőt, már első hallgatásra is felfedezni véltem kifejezetten eredeti és igencsak a régi Guns-ra emlékeztető dalokat. Úgy látszik a daloknak jót tett a hosszú érés, kifejezetten jó számok születtek.

Nem szoktam számonként végigmenni egy lemezen, de most megteszem azért, hogy látható legyen azon dalok aránya, amelyek már első hallásra is megfogtak (ezekből van több), mint amik nem.

Ha túltesszük magunkat az első dal furcsára és indusztriálisra sikerült intro-ján, akkor egy kifejezetten pörgős és ütős nyitószámmal szembesülünk a lemezen, a Chinese Democracy c. dal velejéig romlott, dögös nyitószám.

A folytatás sem különb, a Shackler's Revenge is kifejezetten jól szól, a refrénben Axl szoprános hajlításai hallatán már lúdbőrözök, megfogalmazódik bennem, hogy van még hangja ennek a fószernek. A dalban érdekes kísérőriffek hallhatóak, ott van a szám.

A következő szám a Better már sokaknak ismerős lehetett, jó ideje hallható már. Kicsit keleties kántálás körül mozog a fő téma, langyosabb szám, de simán fogyasztható.

A Street of Dreams egy szép ballada, kifejezetten emlékeztet korábbi nagy Guns lírákra, hallgatva simán elhiszem Axl-nek, hogy ő az a figura, aki megírta az Illusion egyes hihetetlen érzelmes dalait. Kifejezetten tetszik a dal, bár a téma könnyed.

Az If The World már-már a Simply Red-re emlékeztet, érdekes stílusbeli kitérő, abszolút nem Guns, de nem áll rosszul Axl-nak ez a téma sem, azt kell mondjam, hogy ezt a dalt is eltalálta.

A There Was a Time szintén langyosabb dal, kicsit unalmasnak érzem, elmegy kategória.

A Catcher In The Rye szintén lassabb, nyugisabb szám, szép zongorabetétekkel, virtuóz gitárszólókkal és elnyújtott vokálokkal. Elmegy.

A Scraped már kicsit tempósabb, de nem érzem benne azt az elemi erőt, kicsit lagymatag. A gitárszólók itt is oda vannak téve azért.

A Riad n' The Bedouins is érdekes dal. Kicsit félresikerültnek érzem, furcsák a gitárszólók.

A Sorry egy igencsak lassú dal, azonban szerintem nagyon jól sikerül, Axl nagyon szépen énekel, a szöveg is sokatmondó, zeneileg is szépen össze van rakva. Tetszik.

Az I.R.S. már akkor is tetszett, mikor még a korai verzióit hallottam, annak ellenére, hogy Axl végig kicsit buzisan nyávog. Ettől függetlenül a szám nagyon jó, a zenei alapról is a régi Guns jut eszembe. Megkajáltam.

Magadascar. Hmm, érdekes, ismét egy merengős, lassú dal, vonósokkal, szépen felvezetett szám, aztán a második fele érdekes fordulatot vesz: hallható benne pl. a Civil War-ból ismert intro-szövegrészlet, ami a nemrégiben sajnos elhunyt Paul Newman Cool Hand Luke c. filmjéből származik.

A This I Love ismét lassú szám, tetszetős főtémával, nem kicsit blues-os a dal. Szép, akár egy Edda líra is lehetne.

A Prostitute c. szám a címével ellentétben nem egy brutális, dinamikus szám, bár az előzőekhez képest azért pörgősebb. Alapvetően nem rossz, kellemes hangszerelése van.

Mint leszűrhető, a lemez rendkívül sok lassú, érzelmes számot tartalmaz. Úgy tűnik Axl-nek volt ideje elmélkedni és kiírni magából mindent, ami az elmúlt 10-15 évben felgyülemlett. Mondom ezt úgy, hogy még a szövegek értelmezésében nem merültem el, mert csak kétszer hallottam a lemezt és nem olvastam közben a szövegkönyvet. Mindenesetre a lemez erősen kezd, majd jön egy hullámvölgy és a végére azért újra magához tér (lehet, hogy ez tudatos lemez-szerkesztés, a kiszivárgott anyagnál még más
volt a sorrend).

Attól függetlenül, hogy a lemez nem kifejezetten headbang-es témákkal van tele, szerintem kifejezetten erős anyag, különösen ha megnézzük, hogy az ős-felállásból tényleg csak Axl maradt. Még a végén kiderül, hogy valóban azoknak volt igaza, akik azt hangoztatták, hogy a bandának mindig is Axl volt a mozgatórúgója, ami ugyan néha alaposan leblokkolta a gépezetet a gyermekkori sérelmek és a hibás szocializálódás miatti magatartása következtében.

Egy szó mint száz: a banda már nem ugyanaz mint rég, imidzsben biztosan nem tudja felülmúlni a '90-es évek elejének Guns-arculatát, hiányoznak a megszokott, ismerős arcok, hiányzik a nagybetűs Guns, nagyonis hiányzik a mai zenei palettáról, akárcsak a Queen, amely újra reneszánszát éli, eléggé elítélhető módon, hacsak nem tudjuk helyén kezelni a dolgokat.

Én ezzel az új Guns-szal kapcsolatban is ezt mondom: helyén kell tudni kezelni, nem szabad szembeállítani saját magával, úgy kell hallgatni, hogy kíváncsiak vagyunk, hogy Axl mit tud bizonyítani a klasszikus felállás nélkül. Számomra meg tudta mutatni, hogy tud ő továbbra is jó zenét csinálni, ami lehet, hogy nem ér fel a korábbi szintre, de kifejezetten hallgatható és emészthető muzsika. És szerintem ez a lényeg. Deviáns karakter, kiszámíthatatlan viselkedéssel, de egy dolog biztos: őstehetség a pali és mint minden őstehetség, egy kicsit őrült is.
Nem mondom azt, hogy az utóbbi években nem tartottam nevetségesnek: elhízott, nem adott magára, turnézni indult egy félkész bandával, próbálta visszaszerezni a régi fényét, mindeközben ugyanúgy megvoltak a régi botrányai. De most azért letette a névjegyét az asztalra és bár a lemez minden idők leghosszabb ideig készült (és nyilván emiatt legnagyobb pénznyelő) anyaga lett, ettől függetlenül nem sikerült rosszra. Biztos vagyok benne, hogy a korong megosztja majd a rajongókat, de erre Axl csak annyit mondana: "I don't care about you, f*ck you!"

Vegyétek a lemezt, hallgassátok és vitassuk meg!